Eyal jó ideje nem vállal rizikót, munkáiból évek óta hiányzik a bátorság, a frissesség, a radikalitás, a kíváncsiság, az újszerűség. Egy valamit tud nagyon magabiztosan, azt variálgatja, csak a talpalávaló változik.

Fotók: Stefan Dotter / Dior

Sharon Eyal, az izraeli L-E-V alapító-koreográfusa 2016-ban mutatta be szerelmi trilógiája első darabját, amely egy évre rá volt látható a Trafóban (a héber lev szó jelentése: szív). Az OCD Love-ot az 1990-ben született, észak-amerikai Neil Hilborn slammer, költő 2013-ban egy slam poetry-n előadott verse, az OCD ihlette (OCD: obsessive-compulsive disorder, azaz kényszerbetegség). Az OCD minden idők legnagyobb nézettséget és megosztását produkáló slam-költeménye: több mint 75 millióan látták eddig a világhálón. Eyal „teljesen kész koreográfiának” nevezte a költeményt, amelyben a kényszerbeteg lírikus egy a kezdetekben gyógyító, majd kisiklott párkapcsolat történetét beszéli el a szakítás után. A vers kortárs táncszínpadi parafrázisában korántsem didaktikus módon ültették át táncnyelvre a szavakat, érzéseket, a kompulzív cselekvéseket, a betegség tünetegyüttesét. Annak idején azt írtam a mámoros techno party hangulata ellenére sötét, baljós, a reményvesztettséget és a magányt is magába sűrítő opusról: „akár egy pszichedelikus, legalábbis addiktív anyag; bajosan vonja ki magát a néző a hipnotikus ereje alól”. Ezt követte a szintén hat táncosra (három férfi, három nő) koreografált, 2017-es Love Chapter 2., amely az OCD Love párdarabja; tárgya a szerelem vége, Eyal szavaival: az „utóbetegség, miután minden elveszett”, amikor „a vak testünkben álmodunk”. A Trafóban 2019-ben, sérülés miatt csak öt táncossal bemutatott darab számos elemében reflektál a kirobbanóan energikus-érzéki OCD Love-ra: rendre visszatérnek és ismétlődnek bizonyos szinkronban végrehajtott mozdulatsorok, mozgáselemek (léggitározás; az előadók néha a nyakukhoz nyúlnak, olykor mintha fojtogatnák magukat, vagy egy éles mozdulattal elvágnák a torkukat stb.) Lényegi eltérés viszont, hogy míg az OCD Love-ban a szereplők végig kapcsolatot teremtenek egymással, átvéve egymás energiáit is, a Love Chapter 2.-ra a testi kontaktus nélküli elszigeteltség jellemző az önbántás, önkínzás motívumaival kiegészítve. Különbség továbbá, hogy az utóbbi darab színvonalában igencsak alulmúlja az előbbit: a Love Chapter 2.-t csupán a kimagasló előadói teljesítmény, a varázslatos táncosok miatt tudtam erősen  közepesre értékelni. A jól szerkesztett, intelligens, kimunkált, de kevéssé gondolat- és képzeletgazdag Love Chapter 2. maradéktalanul lezárja a konceptdarabot; más szavakkal, ez a szerelmi történet vége. 

Eyal azonban elkészítette a hangzatos című folytatást, a trilógia befejező részét, a 2019-es Chapter 3: The Brutal Journey of the Heart-ot (A szív kegyetlen utazása), amely ‒ az ismertetőből citálva – „(…) reményt hoz: a szerelem elmúlt, a szív összetört, de az élet megy tovább, és ellensúlyozza a minket ért veszteségeket”. Inspirációként ismét amerikai irodalmi műre hivatkozott: Hanya Yanagihara 2015-ös, Egy kis élet (A Little Life) című keményvonalas nagyregényére. Az érzelmileg is kimerítő, számtalan rangos díjra jelölt, Kirkus-díjas kötet a 2010-es évek egyik okkal legmeghatározóbb szépirodalmi sikerkönyve volt az USA-ban. Többek között szerepelt azon a The New York Times által összeállított idei shortlisten is, amelynek alapján megszavazhatták az olvasók, mely – elsősorban angolszász – regényeket tartják az elmúlt 125 év legjobbjainak. A bár túlírt, melodramatikus elemekben tobzódó regény középpontjában négy férfi több évtizedes barátsága áll, és a meleg főhős kapcsán kíméletlen részletességgel számol be az őt ért pedofíliáról, brutális testi-lelki bántalmazásról, gyerekkori prostitúcióról, önsebzésről is. Elvileg jelentősége lehetne, hogy ebben a műben is megjelenik a kényszerbetegség, a rögeszmés cselekvés motívuma, így a falcolás (önsebzés) mint függőség. 

Sharon Eyal 2018-ban dolgozott először a Dior luxusdivatház olasz tervezőjével, Maria Grazia Chiurival. Társulatával a 2019 tavaszi-nyári kollekció divatshow-ján vett részt a párizsi Hippodrome de Longchamp lóversenypályán, majd a 2021/2022-es őszi-téli kollekció gótikusra (félre)hangolt kampányvideójában szerepelt; a Fabien Baron jegyezte videó, benne a szenvelgő Eyallal is, megmosolyogtatóan mű-vészieskedő (sic!). A Christian Dior Couture a trilógia harmadik részének egyik koprodukciós partnere, a táncosok testhez simuló dresszét pedig Chiuri tervezte: kézzel festett, fekete (virág)minták, amelyek míves tetoválásnak hatnak, a szívtájékon nagy vörös szív. Ilyesmit viseltek a divatbemutatón is. A közel egyórás darab premierjét 2019 szeptemberében tartották a németországi Ruhrtriennalén, Bochumban; akkor kilenc táncossal adták elő (ennyien vannak a darab trailerében is), a L-E-V észak-amerikai turnéján – így New Yorkban is – hattal. Eyal azt mondta a közelmúltban a kanadai Toronto Starnak adott interjújában, hogy a táncosok létszámának ugyanannyira nincs jelentősége, mint a nemi összetételüknek, és a munkák önállóan is befogadhatóak. (Ellenvéleményem: mindkettőnek van jelentősége.) Közölte továbbá, hogy nem kortárs táncot készít, hanem „talán” egy újfajta neoklasszikus alkotó ő, megemlítve egyik koreográfus-idolját, George Balanchine-t. A Trafóban immár ötödször vendégszereplő együttes nyolc táncossal (öt nő, három férfi) mutatta be a művet, köztük a hozzájuk tavaly csatlakozott, és évek óta külföldön dolgozó, magyar Domoszlai Edittel. A honlapjuk szerint jelenleg nyolc táncost foglalkoztat a L-E-V, a legidősebb negyvenkét éves. Legkedvesebb táncosom, a sajátos küllemű, pici, kopasz, kétneműnek ható, elvetemült Gon Biran már nem szerepel a tagok között. 

A szélsőségekre fogékony Sharon Eyal esztétikája erősen limitált, amit önmagában behatárol az a típusú androgün esztétika, amely sok szempontból a hetvenes-nyolcvanas évek popkulturális divathullámának mostanra kifáradt reneszánszából merít. Ezt képviseli (máshogyan) az összehasonlíthatatlanul színesebb és szélesebb eszköztárral rendelkező, és jóval magasabban kvalifikált Wayne McGregor is, akivel ellentétben Eyal nem tudta meghódítani a világ legjelentősebb operabalett-együtteseit. Leszűkíti a mozgáskészletét a gaga-stílus és -metódus is, amelyet a Batsheva Táncegyüttest megújító, korszakos Ohad Naharin („Mr. Gaga”) társulatának egykori táncosaként, (házi)koreográfusaként és művészeti igazgatóhelyetteseként örökített tovább, amikor 2013-ban saját együttest verbuvált alkotó- és élettársával, Gai Beharral. Nem állítom, hogy a Batshevához képest költségvetésében is szerényebb gaga-stílus mára teljesen kiüresedett, de bizonyosan roppant szűk spektrumúvá vált. A fönti megjegyzések mellett/ellenére: az általam nagyon kedvelt Eyal rock’n’roll-világa azért is olyan rokonszenves, mert visszaadta a tiszta tánc eredeti értelmét: elegáns, zsigeri, magával ragadó, arisztokratikus, eszelős, szenvedélyes, és képes mélyebb érzéseket is közvetíteni. Eyal intenzitása miatt is lehengerlő munkája például a 2017-es Soul Chain, amelyet a tavalyi Budapest Táncfesztiválon vendégszereplő, németországi tanzmainz társulatának készített tizenhét pompás táncossal. A Mainzi Nemzet Színház táncegyüttese tavaly mutatta be a Promise című koreográfiáját. A német társulat számomra meggyőzően igazolta, hogy Eyal munkáit nem feltétlen a saját együttese adja elő a legmagasabb színvonalon; főleg nem a jelenlegi állapotában.

Eyal a L-E-V megalakulása óta a tel-avivi party-életben hírnevet szerzett DJ-vel, Ori Lichtikkel dolgozik. A koreográfus az alkotás során folyamatosan táncol, és az alapján választják ki a zenéket Lichtikkel, hogy aznap épp’ milyen hangulatuk van. A táncdarabok DJ-szettjei tehát a szó legszorosabb értelmében groove-jellegű tánczenék, jelentős élvezeti értékkel. A trilógiát lezáró, közel egyórás produkció zenei összeállítása azonban meghökkentően eklektikus. A latinos/salsás, afrikai, kórusénekes, szájharmonikás/blues-os, majd a legvégén lírai popos egyvelegre ugyanazt a koreográfiát adják elő a táncosok, mint a L-E-V-produkciók mindegyikében: szinkronmozgás, (pipiskedő) lábfejen-járás, bizonyos klasszikusbalett-elemek felvillantása, fejrázás, kéz a torkon, hajhátrasimítás, testsimogatás stb. Még az sem állítható, hogy a szubrutinból legyártott opus bármit is illusztrálna; enervált, legalább a tizedik percétől unalomba fullad, a semmiből indul, és a semmibe tart. A steril, önismétlő munkának olyan manírosan üres az érzékisége akár egy középszerű, fantáziátlan divatbemutatónak. Ugyanakkor Eyal nívóját mutatja, hogy még így is akadnak jó pillanatok, szép megoldások: nagyszerű, ahogyan a produkció elején lassacskán nyolcan megjelennek a füstös, üres színen, és gyönyörű a darab befejezése is: csodásan mozognak a táncosok a Mysterious Girl című popsláger remek feldolgozására. A produkció során a mindig ragyogó kanadai Darren Devaney, a szőke hajú holland Guido Dutilh, a nők közül pedig Dana Pajarillaga tűnt ki a társaságból. Ők azért is említésre érdemesek, mert ezúttal az előadóknak nincs módjuk megmutatni az egyéni karakterjegyeiket, tudásukat. Uniformizált csoportot (törzset) alkotnak, amelynek a tagjai néha-néha összekapaszkodnak, egymásra találnak és idomulnak egymáshoz, de leginkább ugyanannyira egyedül vannak-maradnak, mint a Love Chapter 2.-ban. Ám kétségtelen az is, hogy a L-E-V-et ennél csak jobb formájában láttam eddig. Ami Eyalt illeti: jó ideje nem vállal rizikót, munkáiból évek óta hiányzik a bátorság, a frissesség, a radikalitás, a kíváncsiság, az újszerűség. Egy valamit tud nagyon magabiztosan, azt variálgatja, csak a talpalávaló változik. Az ínséges idők és az alkotó szerethetősége ellenére: belátható, ez sovány teljesítmény egy világhírű, klasszis koreográfustól, de egy világhírnélkülitől is. Mindazonáltal ez idáig nem láttam tőle olyan művet, amit nyeglének, slamposnak találtam volna. Ez a csalódást keltő munkája viszont ilyen. A cinizmus szót a kiégésre, a válságra utaló jelek miatt kerülöm inkább. A látottak alapján a valóságészlelés hiányáról tanúskodik a közel nyolcszáz oldalas Yanagihara-kultregényre való hivatkozása is. A külföldi sillabuszokban, és több kritikában is ott áll az opus mottójául választott idézet az eposzi műből. A kontextusából (is) kiragadott mondat Bozai Ágota fordításában így hangzik: „Vannak dolgok, amik tönkremennek, és néha megjavítják őket, az esetek többségében pedig az ember rájön, hogy akármi is ment tönkre, az élet átrendezi magát, hogy kárpótoljon minket a veszteségekért; és néha csodálatos jóvátételben van részünk”.  Eyal, és a jövőre tízéves együttese esetében egyelőre azt látom, hogy valami tönkremenni látszik. 

Mi? L-E-V – Sharon Eyal  & Gai Behar: Chapter 3: The Brutal Journey of the Heart
Hol? Trafó
Kik? Alkotó: Sharon Eyal. Társalkotó: Gai Behar. Zene: Ori Lichtik. Jelmez: Maria Grazia Chiuri – Christian Dior Couture. Fény: Alon Cohen. Táncosok: Clyde Emmanuel Archer, Keren Lurie Pardes, Rebecca Hytting, Darren Devaney, Guido Dutilh, Alice Godfrey, Dana Pajarillaga, Domoszlai Edit.