A szólótáncról, a benne rejlő lehetőségekről, a megközelítések sokféleségéről MEGYERI LÉNA beszélgetett LADÁNYI ANDREÁval, RÉTI ANNÁval és GERGYE KRISZTIÁNnal.

– Mit jelent számotokra a szóló? Milyen érzés egyedül előadni egy színházi – vagy bármilyen más – térben?

Ladányi Andrea: Érdekes módon én nem magam készítettem a saját egész estés szólóimat: a Memory of, a Monologue és az Alice B. Jorma Uotinen koreográfiája volt, a Thank you pedig Ivo Dimcsevé. Vagyis ezek közül a Monologue-ot tulajdonképpen én csináltam, de Jorma azt is mentorálta. Szólóestet is tőle láttam életemben először, majd később Carolyn Carlsontól és másoktól abból a korszakból. Én egy olyan generáción nőttem fel, ahol szerintem más volt a szóló fogalma a maihoz képest: akkor az egy komplett, 60-70 perces előadást jelentett, és magában hordozta az eladhatóság színvonalát. Én is rengeteg 15-20 perces szólót csináltam fesztiválokra és egyéb alkalmakra, de azokat egy másik kategóriába sorolom. Viszont a szólóelőadás – legalábbis azokon a piacokon, amelyeket jobban ismerek, vagyis Nyugat-Európában és Amerikában – nem és soha nem is volt olyan népszerű, mint Magyarországon. Azt látom, hogy mára teljesen átalakult a műfaj: az az 1 óra 10 perc, amit az én generációm még értékként igyekezett odarakni a színpadra, először lecsökkent 20-25 percre, ma pedig a fiatalok már egyperces, elképesztő videókat töltenek fel tét nélkül napi szinten az internetre. Nem készülnek rá, egyszerűen csak csinálják, improvizálnak, akárhol is vannak éppen: ha egy bányában, akkor ott, ha egy kiállítótérben, akkor ott. Nem bírom a nem jót, úgyhogy csak olyanokat nézek, akiktől elájulok, ahogy használják a testüket, a dinamikától, akiknek a személyisége összetéveszthetetlen.

Gergye Krisztián: Én nagyon nehezen koreografálok magamra, nehezen állítom be a mozdulatokat, sokkal jobban érdekelnek a létállapotok. Hogy ezeket a létállapotokat szólóban vagy több emberrel vizsgálom, az bizonyos szempontból mindegy. Ha szólót csinálok, akkor általában valamilyen képzőművészeti, térinstallációs vagy bármilyen más rendhagyó helyzetbe lököm be magam, és nagyon sok helyet hagyok a bizonytalannak. Az a fontos, hogy az adott helyzetből – beleértve a teret, zenét, hangulatot, kellékeket, amelyeket nyilván valamilyen rendszer szerint válogat össze az ember – megteremtődhessen a maximum lehetősége. Én nagyon hiszek az improvizációban. Nyilván az ember sok év után már bír egy erős testtudati tapasztalattal, de számomra azok a csodapillanatok, amikor azt érzem, hogy nem is én akarom ezt a szólót, ezt a történetet, ezeket a mozdulatokat, hanem csak megtörténnek velem. Én elég sok szólót „engedélyeztem magamnak” – nem csináltam, hanem engedtem, hogy létrejöjjenek ilyen helyzetek –, és mindegyikben valami ismeretlenre próbáltam hagyatkozni. Persze ebből bukások is adódhatnak.

Majdhaleszidőm, Réti Anna, 2018. Fotó: Lukács Máté

Réti Anna: Én az összes szólómat – egy kivételével, amely a K-Arcok sorozatba készült – magamnak koreografáltam. Ezek tulajdonképpen személyiségfejlődési stádiumok voltak, azokról a dolgokról beszéltem bennük, amik éppen történtek velem. Mivel a verbalitással vannak problémáim, ezért számomra ez volt a megfelelő nyelv és kifejezési mód. Szükségem volt rá, hogy átrágjam magam ezeken az állapotokon – Krisztiánhoz hasonlóan én is inkább állapotokat élek meg a színpadon, és nekem is nagyon fontos az improvizáció, de nagyon kötött keretek között. Megvan a struktúra, megvan a nyelv, amit az adott darabban használok, de ezen belül nagyon élvezem azt a szabadságot, amit az improvizáció ad. Nyilván ezt egy csoportos darabban is meg lehet élni, de egy szólóban önmagamhoz kell visszatérnem, magammal kell kapcsolódnom. Persze megvannak az egyedüllét nehézségei is, de ezek inkább a szervezési feladatokból adódnak. Most már három éve nem alkotok, és nem is táncolok, mert elfáradtam a projektmenedzsmentben, a bemutatókényszerben és abban a nyomásban, hogy folyamatosan kreatívnak kell lenni. Ez némileg kapcsolódik a szólóműfajhoz is, mert én ezeket a produkciókat egyedül vittem végig.

– Andrea, azt mondtad, hogy az interneten is csak olyat nézel, ami nagyon jó. De mitől lesz jó egy szóló?

L.A.: Nagyon sok előadást láttam fiataloktól, és soha nem volt olyan, amiben ne láttam volna két-három percet, ami megfogott. Még ha teljesen dilettáns volt is a produkció, akkor is lenyűgözött valami báj vagy egy test, egy karakter, egy ötlet. Én nagyon szeretem, ha valaki borzasztóan tehetséges, és a neten is azért nézem, akiket nézek, mert „órákat veszek” tőlük. Próbálom eltanulni, hogy mi az új, például hogyan kell ma járni. Nagyon izgalmas, hogy ez a formátum jó egyfajta kommunikációra is. Az európai koreográfusoknál olyan mértékű az átjárás, hogy teljesen mindegy, hogy egy táncos a világ melyik pontján van, ha úgy mozdul meg, ahogy azt az adott koreográfus szeretné, akkor boldogan el fogja hívni. Tehát van ezeknek a videóknak piaci értéke, de számomra abszolút van szórakoztató és művészi értéke is. Én ezt a tehetséggel és a személyiséggel kötöm össze.

G.K.: Valóban lenyűgözőek ezek a hihetetlen test- és mozdulatminőségű dolgok, amik az interneten láthatók, de amikor az ember egy színházi projektbe kezd, akkor egy belső tájba akar eljutni, vagy onnan akar kiszólni. Jó esetben, ha közönségnek készül, akkor egy ilyen szóló is kommunikáció. Bennem szokott lenni időnként valami belső késztetés, ami már nagyon ki akaródzik jönni. Andrea, említetted, hogy neked mások csináltak szólókat. Ezek szerint neked nem voltak ilyen késztetéseid, hogy odadobd magad magadnak?

L.A.: Amikor életemben először láttam szólóestet Jormától, akkor az olyasmi volt, mint amiről Anna is beszélt: azt éreztem, hogy ez a komoly, felnőtt férfi most megengedi nekem, hogy benézzek a kulcslyukon. Annyira őszinte és kendőzetlen volt, hogy nem ejtett zavarba, és ő sem volt zavarban. Aztán amikor vele dolgoztam, ő vetette fel, hogy nekem is kellene egy szóló. Meg is csinálta nekem Helsinkiben – ez volt a Memory of –, aztán én hazajöttem Magyarországra. A koreográfia és a zene megvolt, de a díszlet és a jelmez nem. Megmutattam Ágh Mártonnak, és megkértem, hogy tervezze meg ezeket. Ő pedig csinált egy neonszobát, egy kicsit Az ötödik elem-stílusú fásliruhát, a végén pedig felvettem egy férfiöltönyt. Amikor megmutattam Jormának a videót, láttam, hogy nem érti, mi ez. Én annyira tisztelem a koreográfusokat, hogy egy millimétert sem csinálok másként, mint ahogy ők szeretnék, itt is szigorúan minden úgy volt, ahogy Jorma kitalálta. De miután az ő képi világa annyira más, nem ismerte fel a saját munkáját. És az a szép, hogy imádta az egészet, hogy ilyen az, amikor a művészek nem együtt találnak ki valamit, hanem reagálnak egymásra. Engem nagyon izgat, hogy az adott koreográfus – aki az én életemben mindig férfi volt, bár ez nem direkt alakult így – mit akar látni tőlem a szólóban. Mindig el voltam látva jó szituációkkal. A másik kategóriában, amiről beszéltem, amikor az ember összerak egy húszperces szólót egy eseményre, ott persze volt olyan, hogy azt éreztem, muszáj elmondanom valamit, muszáj megnyilvánulnom abban az érzelmi állapotban, amiben vagyok. Aztán amikor együttest vezettem, akkor ez az egész háttérbe szorult, olyankor nem tolja magát annyira előtérbe az ember.

G.K.: Szóba került az őszinteség Jorma szólóestje kapcsán. Én azt szoktam mondani, hogy a színpadra kirakhatod a legmerészebb dolgodat, a legmélyebb titkaidat, mert a színpad megvéd. Én soha nem éreztem ott védtelennek magam. Engem az szokott irritálni egy szóló esetében, ha valaki nem őszinte, vagy nem rakja eléggé oda magát – olyankor azt nem értem, hogy miért is történik meg. Valahogy elvész a tétje. Mielőtt belépek a térbe, én is izgulok, hogy ez valóban érdemes-e arra, hogy megtörténjen, de abban a pillanatban, hogy bent vagyok, megszűnik minden kérdőjel. Ha valamiért jó a szóló, akkor ezért jó.

L.A.: És a szólóban nincs párbeszéd. Egy duó például már mindenképp egy történetnek, egy viszonynak a megnyilvánulási formája.

– Anna, te mindhárom Lábán-díjadat szólóelőadással nyerted. Szerinted mitől működik jól egy szóló?

R.A.: Nekem több olyan élményem volt, hogy ugyan szólóhelyzetben voltam, de azt éltem meg, hogy párbeszédben vagyok a közönséggel. A legutóbbi – lakásszínházi – előadásomnak, a Majdhaleszidőmnek kifejezetten részesei is voltak a nézők. Tulajdonképpen egy zsúrt tartottam, aminek ők voltak a vendégei – szóval akkor az már talán nem is szóló volt. Én mindig éreztem a közönséggel valamiféle párbeszédet, persze ez nem ugyanolyan, mint egy duett esetében. Nekem egyébként nem válik el, hogy mi az, ami tetszik egy szólóban és egy többszereplős koreográfiában. Engem mindig az ragad meg, ha érzem, hogy aki ott van a színpadon, minden egyes porcikájában jelen van. Akkor bevonz, és én is megyek, utazom vele. Nekem a teljes jelenlét az őszinte, az nem, ha valaki valamit eljátszik. 

– Krisztián, te koreografáltad a Közép-Európa Táncszínháznak a T.E.S.T.-esteket. Ez két szólósorozat volt, az első est hét női, a második pedig hét férfi előadóra készült. Mi volt a tapasztalatod, van különbség női és férfiszóló között?

Kokoschka babája, Gergye Krisztián, 2015. Fotó: Dömölky Dániel

G.K.: A női táncosok esetében teljesen le voltam nyűgözve az őszinteségen túli őszinteségtől, attól, amit én alkotóként kaptam tőlük, amilyen szinten odaadták magukat, a testüket, a lelküket – akkor tapasztaltam meg először, hogy ilyesmi egyáltalán létezhet. Nagyon érdekes, hogy a fiúk sokkal szemérmesebbek voltak, az érzelmi odaadást sokkal nehezebb volt előhívni belőlük. Nekik talán fontosabb volt az erő, a technika, a forma, az energia, mint a lélek megmutatása. Illetve ez inkább mersz kérdése. Amikor másnak csinálok szólót, akkor nagyon érdekel, hogy én mit adok neki, és hogy ő hogyan él azzal, mennyire azonos vele. Nem az érdekel ilyenkor, hogy a saját mozdulataimat viszontlássam, nem mini-Gergyéket akarok koreografálni a színpadra, hanem azt keresem, hogy a másik embert hogyan tudom elkapni. A nőknél mintha nem is ők és én csináltuk volna ezeket a szólókat, hanem egyszer csak „ott termettek” a színpadon. A férfiszólóknál meg kellett küzdenünk: nekik is saját magukkal, nekem is saját magammal – mit várok el, mit nem várok el, és születhet-e elvárásból izgalmas szóló? A lányoknál önértékében minden szóló nagyon erősen működött, a férfiszólók lélekrezdülései pedig valahogy a végére adódtak össze. A darab végén volt egy tapsrend, amikor a férfiak semmi mást nem csináltak, mint egy nagyon savanyú, szomorú, kicsit hamiskás Schnittke-muzsikára átsétáltak a színház erkélye alatt. Abban a kicsi sétában minden szépség és érzékenység benne volt, amit kerestem.

– Anna, azt mondtad, hogy a saját szólóid nagyon személyesek voltak, muszáj volt valamit közölnöd velük. Hogyan jelent meg ez a személyesség, amikor másnak készítettél szólót?

R.A.: Érdekes helyzet volt. Hargitai Mariann-nak koreografáltam a Lépcső című előadást a KET K-Arcok sorozatának keretében. Ahogy Krisztiánnak, nekem is nagyon fontos volt, hogy ebben a szólóban ő megtalálja önmagát, ennek ellenére volt egy nagyon személyes esemény, amiből kiindultam: egy haláleset a családomban, de ezt nem mondtam el neki. Úgy éreztem, hogy ha ezt megosztom vele, akkor túl nagy terhet rakok rá, és azt szerettem volna, hogy ez ne az én történetem legyen, hanem találja meg ő a saját irányát benne. Azt hiszem, végül sikerült egy olyan utat találni, ami Mariann-nak is sokat jelentett.

– Andrea, a te szólóidat mind külföldi alkotók készítették. Ez véletlenül alakult így?

L.A.: Igen, ezeket az adott élethelyzet hozta. Amikor Jormával dolgoztam, számára evidens volt, hogy nekem kell egy szóló. Aztán amikor hazajöttem, és megcsináltam a Monologue-ot, akkor megkértem, hogy kontrollálja, mert azelőtt én még egyáltalán nem koreografáltam. Ivo Dimcsevet pedig én kértem föl. Amikor a MU Színházban lépett fel, nekem nagyon tetszett, amit csinált – gondoltam, nincs vesztenivalóm, úgyhogy amikor a végén kijött a büfébe, bemutatkoztam neki, és megkérdeztem, nincs-e kedve csinálni nekem egy szólót. Azt se tudta, ki vagyok, de igent mondott. Én pedig, miután láttam, hogy milyen az ő világa, tudtam, hogy bármit talál ki, az nekem tetszeni fog, tudok majd vele azonosulni. Szóval egymást választottuk. Magyarországon egyszerűen nem kért fel senki, de ennek az is az oka, hogy abban az időszakban, amikor én otthon nagyon aktív voltam, akkor mindenki a saját együttesét építette, és semmiféle átjárás nem volt. Zárt és intrikus világ volt. Azt érzem, hogy a fiatalokkal ez ma már nincs így, talán picit egészségesebb a helyzet. Nem is kötődnek annyira együttesekhez, oda mennek, ahová hívják őket.

– A pandémia kitörése után sokan a szólók fellendülését jósolták, mivel azok biztonságosabban megvalósíthatók, mint bármilyen többszereplős darab, illetve olcsóbbak, könnyebben utaztathatók is. Ehhez képest úgy veszem ki, Andrea, te úgy érzed, hogy a szólóestnek már nincs annyira legitimitása.

L.A.: Az elmúlt két évben mindenki csinált szólókat, otthon ugrált a konyhájában, de én nem erről beszélek. Az csak reakció volt egy világhelyzetre. Én arra gondolok – de ez csak a szubjektív véleményem –, hogy a szóló egyrészt csak Magyarországon divat, mert sokszor az előadó csak annyi pénzt kap az államtól meg a különféle alapítványoktól, hogy örül, ha magát el tudja tartani belőle, nemhogy másokat. Másrészt a szóló piaci értékéről beszélek. Ha valaki csinál egy szólót, mert egyedül biztonságosabb, aztán azt megnézi pár barátja, az nem produkció, nem a kultúra terjesztése. Jó, hogy csinálja, mert ki tudja, kiből lesz végül fantasztikus alkotó, de ezt nem lehet eladni Nyugat-Európában, mert nincs mögötte név. Jeremy Irons vagy egy híres operaénekes szólóestjére mindenhol – Magyarországon is – megveszik a jegyet 100-150 euróért, ez egy létező színházi forma. Amikor a srácok egyperces videókat raknak fel naponta, és lenyűgöznek vele, az pedig egy új forma – ott megjelenik, sőt, már van is egy új kompetencia. Az kap pénzt és állást, aki fantasztikusan jó. Ő egyedül csak egy percet rakott fel, de majd jön valaki, aki csinál neki egy egyórás előadást.

Divided time, Ladányi Andrea, 2021. Fotó: Kaszner Nikolett

– Krisztián, te a járvány idején elindítottad a Synesthesia video-performansz sorozatot, amelyben képzőművészeti alkotásokkal párbeszédbe lépve táncolsz. Ezt a projektet kényszernek vagy lehetőségnek fogtad fel?

G.K.: Lusta típusú táncos vagyok, rendkívül sokat tudok fetrengeni a próbateremben, és vizionálni dolgokat. Korábban azt gondoltam, hogy majd éles helyzetben megtörténnek a dolgok a nézők előtt, és arra treníroztam magam, hogy akkor és ott topon tudjak lenni. Amikor kitört a pandémia, kíváncsi voltam, hogy ez online is kivitelezhető-e, úgy is generálódik-e ugyanaz az érzet. Kerestem egy új formát, amit a képzőművészettel kapcsolatban találtam meg. Az érdekelt, hogy mi lesz, ha van egy kép és egy test, az a test hogyan reflektál arra a műre, hogyan takarja ki stb. Az első részben még próbálkoztam több kameraállással, de aztán maradtam a kvázi múzeumi elrendezésnél: egy kép, egy beállított kameraállás. Minden egyes képnél új dolgokra jöttem rá. Olyan, mintha múzeumban lennék, de mégiscsak egy filmet nézek… És ki néz? Én nézek vagy engem néznek? Nagyon érdekes volt a film, a képzőművészet és a tánc találkozása. Én ezzel a sorozattal ki tudtam élni magam, ki tudtam adni magamból a belém szorult kreativitást. (Nem mellesleg akkor még a múzeumok is zárva voltak, és így magánkiállításokat tudtam magamnak generálni, iszonyú jó festményeket nézegethettem galériák falán.) És különös módon szinte jobban izgultam a felvételek előtt, mint egy színpadi fellépés előtt. De abban a pillanatban, amikor lenyomódott a kamerán a felvétel gomb, megteremtődött számomra az éles helyzet. Csak én voltam, meg a kép, és mégis létrejött ugyanaz az intenzitású energia, ami egy szóló esetében a színpadon is elkezd izzani az emberben és a körülötte lévő térben. Ezt nagyon jó volt megtapasztalni. Büszke vagyok erre a projektre, nagyon sok örömet találtam benne, rengeteget tanultam a képzőművészetről, magamról, vizualitásról, formákról… Egyfajta magánegyetem volt. És szeretném még folytatni.

– Anna, te 2018 óta nem alkotsz, de 2021 elején, a Covid miatti lezárások közepén a Trafó jóvoltából látható volt a Majdhaleszidőm című szólód filmváltozata.

R.A.: Ez az előadás még a Covid előtti időszakban készült, de a témája az „anya karanténban”, vagyis amikor egy nő kicsi gyerekkel otthon van egyedül. Én akkor ebben a helyzetben voltam, ráadásul besokalltam a színházaktól, a közönségszervezéstől, attól, hogy függök mindenkitől. És érlelődött már bennem egy ideje, hogy a színházi tér mesterséges helyzetet teremt, és jó lenne valós szituációba belehelyezni egy produkciót. Otthon megkaptam a hozzájárulást, és attól kezdve a saját lakásunk inspirálta a darabot, abba a térbe készült. Nem mondanám, hogy kényszerből lett lakásszínház, a téma volt az erősebb indíttatás. A film sem a Covid miatt készült el, eredetileg csak az előadás dokumentációja volt, de nagyon jól sikerült, mert a kamera követett a lakásban, különleges beállításokat tudtunk csinálni, hiszen egészen közel tudott jönni hozzám. Most már hiányzik a tánc és a színház, de jelenleg nagyon másfelé fókuszálok, manuálterápiát tanulok. De kaptam egy felkérést Grecsó Zoltántól, így márciusban lesz egy projektem a Willany Leóval.