Próbálom nem bombasztikus és nem közhelyes mondattal kezdeni az idei MITEM általam látott külföldi (nem magyar nyelvű) bemutatóiról szóló beszámolómat, de nehéz nem leírni, hogy a fesztivált a szomszédunkban dúló háború árnyékában rendezték meg. Már csak azért is, mert négy olyan produkció (két orosz, egy-egy ukrán, illetve lett előadás), amelyet megtekintettem volna, meg sem érkezhetett Budapestre. Így aztán e beszámoló perspektívái is beszűkültek, hiszen a három látott előadás alapján aligha írhatok átfogó elemzést a fesztiválról. Ráadásul ezeket a produkciókat is elsősorban személyes ízlésem, várakozásaim sodorták egymás mellé; hasonlóságaikat és különbségeiket talán szerencsésebb részben a személyes ízlés, részben a véletlen művének tekinteni, mint tendenciának vagy szükségszerűségnek.

OKT/ Városi Színház: Delhi tánc. Fotók: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház

A háború azért sem maradhat említetlen, mert a három társulat közül kettő nemigen hagyta, hogy a publikum megfeledkezzen erről. A két litván együttes élesen hívta fel a figyelmet az orosz agresszióra, a háború borzalmaira. A Klaipèda Drámai Színház ukrán zászlókat és a szolidaritás szükségességét hangsúlyozó transzparenseket hozott magával a tapsrendre, míg Oskaras Koršunovas a tapsrend helyére látványos, bő tíz perces performanszt komponált: a gépfegyver ropogását idéző hangokra sorra estek el (majd keltek fel és estek el újra) a színészek, miközben a háttérre vetített képek párhuzamot vontak az 56-os magyarországi és a jelenlegi ukrajnai orosz agresszióval. (Ezt követően a művészek természetesen nem jöttek ki meghajolni.) Maguk az előadások azonban semmilyen mértékben nem foglalkoztak a háborúval vagy bármely más, aktuálpolitikai kérdéssel – ami egyébként igaz a harmadik általam látott produkcióra, Az árnyak játékára is. Mindhárom bemutató fókuszában ontológiai kérdések álltak, igaz, élesen eltérő megfogalmazásban, más-más formában és rendezői eszközökkel prezentálva.

Klaipèda Drámai Színház: Léna lábai közt, avagy „a szűz halála”

Az OKT/Városi Színház előadása már a darabválasztással is meglepett valamelyest, hiszen Oskaras Koršunovas nemzetközi sikerű rendezései (amelyek közül néhány nálunk is látható volt) általában klasszikus drámákból készülnek. De még inkább meglepetés maga az előadás: Koršunovas ugyanis nem tesz egyebet, mint hogy gondosan színre viszi az egyetlen eseménysorozat köré épülő, ám annak elemeit változatosan és szellemesen variáló szöveget. Ivan Viripajev ugyan gyakran spékeli meg a dialógusokat filozofikus vagy legalábbis metafizikai értelmű eszmefuttatásokkal (így lesz jelképes értelmű maga a cím, a Delhi tánc is, amelyről nem derül ki, hogy – művészi megvalósításának feltételezhető különlegességén túl – mi emeli túl önmagán, mi teszi szimbolikussá), de a szöveg egésze alapvetően a hétköznapi banalitások összefűzésére épül. Emberi sorsok futnak össze egy kórházban, drámák játszódnak le, valahol az élet-halál mezsgyéjén – hiszen a kórteremben mindig haldoklik, meghal, vagy éppen életben marad valaki. Az egymást követő jelenetek szereplői ugyanazok – a híres táncosnő és környezete –, de sorsuk alakulása minden jelenetben más és más (más hal meg, más éli túl, és mindez más hatással van a szereplők kapcsolatrendszerére és későbbi sorsára). Ezzel a helyzettel remekül játszik el a szerző, ám a konstrukció idővel kiismerhetővé válik, a variációk száma pedig tetszőlegesnek tűnik (akár órákon keresztül folytatható lenne, de akkor sem sérülne a mű, ha egy-két változattal kevesebbet játszanának el belőle). Mivel Koršunovas meglepő módon nem kísérli meg a maga képére formálni a szöveget – nem emeli el, nem egészíti ki látványos színpadi képekkel, eredeti játékötletekkel –, a fentiek magára az előadásra is érvényesek. Precíz rendezés, egységesen színvonalas színészi munka valósít meg egy szellemesen megkonstruált, eleinte izgalmasnak látszó, majd mind inkább érdekességét vesztő színpadi szöveget. Ami önmagában nem kevés, s van a játéknak néhány erős pontja is, de azok, akik nem látták Koršunovas korábbi alkotásait, ebből a produkcióból kevéssé fogják érteni, miért számítják a rendezőt a kortárs világszínház meghatározó alkotói közé.

Théâtre National Populaire (TNP); La Criée – Théâtre national de Marseille: Az árnyak játéka.

Túlzás nélkül mondhatni, hogy a korábbi Koršunovas-bemutatók világához a Delhi táncnál jóval közelebb állt a másik litván előadás, a Léna lábai közt avagy „a szűz halála”. A Klaipèda Drámai Színház bemutatója markáns szerzői színház, hiszen írója, rendezője, díszlet- és jelmeztervezője egyaránt Agata Duda-Gracz. A produkció idézőjelek közé tett alcíme egy Caravaggio-festmény címe, amely meg is elevenedik a színen, több más alkotással egyetemben. Az egyetemes festészet történetének egyik legnagyobb hatású, művészetével forradalmi változásokat hozó, következetesen a saját útját járó alakjáról köztudott, hogy nem testesítette meg a keresztényi erényeket, zaklatott élete során még gyilkosságot is elkövetett. Az előadás koncepciója erre a kontrasztra, vagyis bűn és szentség, esendőség és zsenialitás ellentétére épül, még pontosabban a fény és az árnyék kontrasztjára, amely Caravaggio művészetének is meghatározó sajátja. Ezek az ellentétpárok természetesen metaforikus értelemmel is bírnak – a szavak szintjén éppúgy, mint a képekén. S noha az alapkoncepció nem túl bonyolult, maga az előadás összetett, gazdag és látványos. Nem életrajz születik előttünk a színen, sem az események, sem a képek nem kronologikus sorrendben jelennek meg, hanem mozaikszerűen állnak össze. Ám az összeillesztett cserepek, motívumok, sorstöredékek még a szöveg szintjén sem hagynak hiányérzetet; a megmutatás-elhallgatás arányai optimálisak, az allegóriák nem didaktikusak, a monológok és a dialógusok mélysége változó ugyan, de mentes a sekélyes filozofálgatástól és a banális közhelyektől (amelyekre az előadás fókuszába emelt ellentétpárból adódóan bőven lenne lehetőség). Ám a produkciót elsősorban a lenyűgöző képi világa teszi emlékezetessé. A játék gyertyafénynél, csaknem teljes sötétben kezdődik, s míg elfoglaljuk helyünket, többnyire köröttünk szaladgálnak, sivalkodnak a szereplők. Mintha csupa önmagából kivetkezett (fél)bolond alkotná a sűrű, sötét színpadi világot. Aztán szép lassan világos lesz, vagy legalábbis szűrt, majd élesebb fények világítják meg a színt, fokozatosan válnak érzékelhetővé a karakterek, a szituációk, a történettöredékek. A MITEM műsorfüzete lengyel kollégámat idézi Agata Duda-Gracz alkotómódszerével kapcsolatban, s magam sem tudnám pontosabban megfogalmazni azt, ami meghatározza a produkciót: „néha az az érzésünk, hogy nem csak egyszerűen rendez, hanem úgy fest a színpadon, miként vászonra egy piktor – ellentétben a legtöbb kortárs rendezővel – arról, hogy hol és mik vagyunk, honnan jöttünk, és mi vár reánk”. Valóban olyan érzésünk van, mintha a színpadi képek (és ezt nemcsak maguknak a festményeknek a megidézésére értem) előttünk születnének, az adott pillanatban. A konkrétan beazonosítható szereplők mellett, archetipikus vagy éppen jelképes értelmű alakok népesítik be a színt. Ők gyakran válnak – külsejükön legfeljebb kicsit változtatva – a megjelenített festmények szereplőivé, de folyamatosan jelen vannak a színen (s így Caravaggio életében) is. Megtestesítenek bizonyos eszményeket, de esetenként ironizálják is azokat. A hosszú hajú, fiatal, meztelen férfi például úgy helyezi idézőjelek közé a gyűlölt Botticelli híres festményét, hogy maga áll be Vénusz helyére. Talán ebből is érzékelhető, hogy az előadástól a humor, az irónia sem idegen, sőt, fontos része a kontrasztokra építő konstrukciónak. A társulat – a színlapon sajnos szerepük szerint nem nevesített – színészei nagyszerű ensemble játékot mutatnak, miközben markáns, erőteljes karaktereket formálnak.

Klaipèda Drámai Színház: Léna lábai közt, avagy „a szűz halála”

Ha nem is ennyire erős festőiség, de gondosan megépített látványkonstrukció jellemzi a La Criée – Théâtre National de Marseille előadását is. Ami csak abból a szempontból számíthat meglepetésnek, hogy Jean Bellorini rendező Valère Novarina szövegét vitte színre, s aki már látott Novarina-szövegből készült bemutatót, tudhatja, hogy a színházi este főszereplője mindenképpen a textus lesz. Méghozzá a szüntelenül áramló, hol kristálytiszta logika, hol öntörvényű asszociációk mentén épülő, hol lenyűgözően szellemes gondolatokat kibontó, hol kopott közhelyeket vitathatatlan tehetséggel összefércelő, összetéveszthetetlenül egyéni textus. Voltaképpen ezúttal sincs ez másként, legalábbis úgy gondolom, hogy a befogadói hozzáállást alapvetően befolyásolja a mondatzuhataghoz való viszony, még akkor is, ha Bellorini finoman, de következetesen rendel mindehhez képi asszociációkat, kisebb játékötleteket.

Az Árnyak játéka Orfeusz és Eurüdiké mítoszának kortársi újraértelmezése – mondhatnám, de ezzel legfeljebb az alapkoncepciót írom le. Mert Novarina számára természetesen nem maga a történet az érdekes, nem azt helyezi új kontextusba, hanem a lehetséges képzettársítások tárháza, amelyet a történethez kapcsolhat. A szöveg végig szabad asszociációk mentén halad, logikája nem magából a mítoszból fakad, hanem részben annak interpretációs lehetőségeiből, részben pedig magából a nyelvből. Ez utóbbiba beleértem a nyelv zeneiségét, sodrását is – a francia nyelvét persze, amelyet a magyar felirat nyilvánvalóan csak töredékesen tud közvetíteni (ehhez a nyelvi építkezéshez a francia nyelvnél alkalmasabbat aligha lehetne találni – nem egyszer érzem azt, hogy Novarina hajlamos visszaélni azzal, hogy franciául gyakran a mélyebb tartalom nélküli, fellengzős közhelyek is nagyszerűen hangzanak). Bellorini adottságnak fogadja el a szöveg primátusát, de nem szószínházat rendez. Vagyis nem rendeli alá a színpadi világot a textusnak – ugyanakkor rendezői eszközökkel sem próbálja átértelmezni a mondatokat. Mellérendel inkább: markáns világot hoz létre lényegében a szerzőéhez hasonlatos eszközökkel. Ő is az asszociáció erejére épít és nagyban számít a befogadóra, aki a színpadi történések cserepeit összerakhatja. A nagy, üres térbe gyakran diszfunkcionális tárgyak kerülnek. A hangszerek összetörten, összedőlten hevernek. Ám a nyelvi zeneiséget átütő erejű zene ellenpontozza.  A színházi környezetet jelzésszerű kellékek, függönyök idézik meg, de magukban a színes, archaizáló jelmezekben is van egy jó adag teatralitás. Miként a gondosan megtervezett világításban is. A rendező kiaknázza azt a szövegben benne rejlő lehetőséget is, hogy a dialógusok több műfajt is megidézzenek: Az Árnyak játéka hol értekező tandrámának, hol szatírjátéknak, hol haláltáncnak, hol modern egzisztencialista drámának hat. Bellorini egyszerre teremti meg a historikus, a reális és teátrális környezetét a mítosznak, irányítva annak a nézőnek a figyelmét is, aki talán elakadt vagy belefáradt már a mondatzuhatagba.

Théâtre National Populaire (TNP); La Criée – Théâtre national de Marseille: Az árnyak játéka.

De van egy olyan pont, amikor alighanem ő is felkapja a fejét, s ahol Bellorini is minimalista rendezővé transzformálódik: az Isten-monológ, amely képtelen, szinte abszurd hosszúságban idézi az emberiség híres (vagy hírhedt) gondolkodóit, filozófusait, művészeit, tudósait az Istenről. Az egymásnak tökéletesen ellentmondó Isten-értelmezések szinte végtelennek látszó halmaza – amelyet a színen kiapadhatatlannak tűnő színészi energia közvetít, hosszú-hosszú perceken át – igazi bravúrária, amely nemcsak az interpretációs lehetőségek végtelenségének teóriáját fejezi ki, hanem a maga már-már abszurditásig fokozott teljességigényével, bravúros szerkesztettségével, szellemes gátlástalanságával és elragadó játékosságával Novarina írásművészetének – és voltaképpen Bellorini rendezésének is – legvonzóbb sajátját mutatja meg.

Mi? Ivan Viripajev: Delhi tánc
Hol? OKT/ Városi Színház, Vilnius, Litvánia
Kik? Díszlet: random heroes. Kellék és jelmez: Bartė Liagaitė. Zeneszerző: Gintaras Sodeika. Rendező: Oskaras Koršunovas. Szereplők: Kamilė Petruškevičiūtė, Ugnė Šiaučiūnaitė, Inga Šepetkaitė, Augustė Pociūtė, Paulina Taujanskaitė, Kęstutis Cicėnas.

Mi? Agata Duda-Gracz: Léna lábai közt, avagy „a szűz halála”
Hol? Klaipèda Drámai Színház, Klaipèda, Litvánia
Kik? Író, rendező, díszlet- és jelmeztervező: Agata Duda-Gracz. Világítástervező: Katarzyna Łuszczyk. Koreográfus: Tomasz Wesołowski. Zeneszerző: Łukasz Wójcik. Szereplők: Liudas Vyšniauskas, Cezary Studniak / Darius Meškauskas, Maciej Maciejewski / Mikalojus Urbonas, Bartosz Roch Nowicki /Artūras Lepiochinas, Jonas Viršilas, Justina Vanžodytė, Kamilė Andriuškaitė, Eglė Jackaitė, Alina Mikitavičiūtė, Regina Šaltenytė, Samanta Pinaitytė, Sigutė Gaudušytė, Renata Idzelytė, Simona Šakinytė, Toma Gailiutė, Rimantas Pelakauskas, Donatas Švirėnas, Vaidas Jočys, Karolis Maiskis, Linas Lukošius.

Mi? Valère Novarina: Az árnyak játéka
Hol? Théâtre National Populaire (TNP); La Criée – Théâtre national de Marseille – Franciaország
Kik? Díszlettervező: Jean Bellorini és Véronique Chazal. Világítástervező: Jean Bellorini és Luc Muscillo. Videótervező: Léo Rossi-Roth. Jelmeztervező: Claudine Crauland. Zene: Claudio Monteverdi Orfeo című művéből, valamint Sébastien Trouvé, Jérémie Poirier-Quinot, Jean Bellorini és Clément Griffault eredeti kompozíciói. Zenei vezető Sébastien Trouvé, Jérémie Poirier-Quinot közreműködésével. Rendező: Jean Bellorini. Szereplők: François Deblock, Mathieu Delmonté, Karyll Elgrichi, Anke Engelsmann, Aliénor Feix, Jacques Hadjaje, Clara Mayer, Hélène Patarot, Liza Alegria Ndikita, Marc Plas, Ulrich Verdoni.

Facebook Comments