Bereczki Csilla pszichiátriatörténeti kabaréjából nem sokat tudunk meg a hisztériáról, de az előadásban még így is érdekesebb a három hisztériás nő, mint a valójában főszereplő férfi.

Fotók: Cservölgyi Zsófia

Az orvosi, különösen a pszichiátriai orvosi nyelvből időnként eltűnnek kifejezések. Nem feltétlenül azért, mert maga az entitás szűnne meg, hanem mert az elnevezés válik a hozzá tapadó asszociációk miatt nemkívánatossá. Már negyven éve nem használják diagnózisként, de most is elképesztően sok témáról lehet beszélni a hisztéria kapcsán. Elsősorban persze a nőkről; kiváló kiindulás, ha valaki a női sztereotípiákról, a nők iránti diszkriminációról és a velük szembeni intézményes erőszakról, vagy mondjuk a feminizmusról akar mondani valamit. Ennél persze jócskán lehetne messzebb is menni, gondoljunk csak a pszichiátria sötét középkorára, az általános orvos-beteg kapcsolatban bekövetkező szemléletváltásra, a betegjogi mozgalmakra vagy már nagyon a jelenbe érkezve a mentális betegségek újradefiniálásának igényére, sőt azok megkérdőjelezésére. Egyszóval bármilyen szokatlan is, hogy egy előadás az ismeretterjesztés szférájából vegyen ihlető alapanyagot, azért már előre is világosan látható, hogy az alkotók könnyen, sőt joggal fedezhették fel a lehetőségek tárházát Andrew Scull: A hisztéria felkavaró története című könyvében. (Kevéssé elegáns módon ez az egyébként bevallott, még a címadásban is tetten érhető ihletődés valamiért nem került fel a színlapra.)

A számtalan lehetőség azonban csalóka is. Scull könyve, bár bővelkedik az olvasmányos anekdotákban és nem mentes az értékítélettől, valamint a nem a szakterületébe vágó és nem is feltétlenül helytálló következtetésektől, de mégiscsak ismeretterjesztő irodalom, aminek nem vezet egyenes útja a színpadra. Nem adaptációról van tehát szó Mikó Csaba és Tóth Réka Ágnes szövegénél. Az előadás kabarészerűen sorakoztatja fel egymás után a könyvben szereplő történetek dramatizált verzióját, a tudománytörténeti roadshow összefűzéséhez pedig Sigmund Freudot és munkásságát választják vezérszálnak és keretnek, az ő idegenvezetése kapcsolja össze a jeleneteket.

Ez persze a The Sigmund Freud Show alcím után nem fog meglepetést okozni a nézőnek. Ami viszont meg fogja lepni, hogy ennek ellenére az előadás nem Freudról szól, vagy nem úgy szól róla, hogy ő maga akár egy kicsit is érdekes legyen. Sőt ez a szuperhősként piedesztálra állított Freud határozottan unalmas figurának érződik Znamenák István minden bőven méltányolható igyekezete ellenére. Neki jut ugyanis a roppant hálátlan szerep, hogy eljátssza a pszichoanalízis már idős atyját, aki a Szamosi Zsófia által alakított újságírónővel való interjú apropóján visszatekint az életére és egyúttal felidézi a hisztéria történetét.

Nem érdemes számonkérni az előadáson, hogy ez a Freud mondjuk nem vág egybe a néző Freudról alkotott képével, és esetleg ezt a kiemelten humanista, tudományos ambíciói mögött elsősorban emberbaráti, sőt nőpártoló érzülettel motivált Freudot kissé dimenziótlannak láttatja. Azt már annál inkább, hogy a két színész sem tud életet lehelni a szövegbe, és ez az előadás kiindulópontját jelentő interjú már kezdettől laposan és hamisan cseng. Ez pedig egyértelműen nem színészi kvalitásoktól függ, mert később ugyanez a két színész hozza el a csúcspontot az Ida Bauer-ülésssel (ezek a legerősebb pillanatok egyébként ironikus módon nem illeszkednek jól az előadásba).

Úgy tűnik, hogy Bereczki Csilla rendezése sajátos érzelmi hullámvasútra szeretné ültetni a közönséget. Jelenetről jelenetre változik a hatáskeltések iránya, a hangulat, a színpadi eszközök és a nagy amplitúdó mellett időnként nevetségesek, máskor pedig ízléstelenül kegyetlenek lesznek a szélsőértékek. Legérvényesebben persze a humor működik, és mindenképpen az előadás erényei közé tartozik, hogy ezt komolyabb eszköztár nélkül is találóan, frappánsan támogatja a látvány. Szakács Ferenc minimalista, de így is kellően szirupos múltszázadbeli miliőt teremt az interjúhelyzethez, a változatos történelmi epizódok helyszínéül szolgáló pódiumnak pedig a három káddal már önmagában is megvan a humora. Ehhez hasonlóan Oláh Tímea jellegzetes, kellő mértékben túlzó, mégis esztétikus jelmezei is hatékonyak egy-egy kor megidézésében.

Amennyire rosszul indul Szamosi Zsófia újságírónője – mintha nem teljesen sikerült volna eldönteni a rendezőnek, hogy ez a szereplő az internalizált női nőgyűlöletet vagy a feminizmust akarja megszólaltatni ezzel a direkt, harsány játékmóddal –, annyira jól állnak neki később az egyes történelmi epizódok frivol femme fatale-jai. Gyakorlatilag persze valamennyi (női) szerep klisé, egy-egy jelenetbe karikatúránál több nem is nagyon férhet. Némiképp kínosan merül fel a kérdés a látottak alapján, hogy egy ilyen, már témájánál fogva is kritikus hangvételű előadás miért kezeli még mindig alapvető poénként, hogy a nők is igénylik a szexet, és ugyanígy azt, hogy egyenrangúságra vagy éppen törődésre, párkapcsolatra vágynak. Ezt a három színésznőt mégis nagyon jó nézni, mind a hárman fel tudják tartalommal tölteni az elnagyolt figurákat. Sipos Vera alakításában rendre a kihasználtság és a kiszolgáltatottság jelenik meg plasztikusan, Szvetnyik Kata gumi-arcjátékkal kísért alakításai pedig mindenek felett viccesek, mégsem paródiaszkeccseket, hanem emberi lényeket jelenít meg a színpadon.

Szamosi Zsófia Freud egyik páciensének, Ida Bauernek a szerepében tud igazán kiteljesedni. A jelenet, amikor a terapeuta mindenáron megpróbálja elhallgattatni a nőt, és a gyerekkorában átélt szexuális bántalmazást a saját vágyai projekciójának állítja be, az egész előadás kulcspillanatának tűnik – és mégis elüt attól, nem illik bele; Znamenák István itt mintegy leszaggatja a Freudra akasztott hősjelmezt, de közvetlenül utána a kivetített kísérőszöveg visszabugyolálja bele. A történet végül tehát arra fut ki, hogy Freud megjelenése és a pszichoanalízis térhódítása varázsütésre megmentette a hisztériás nőket. Ennek van tétje, a humoros alapbeállítás ellenére ugyanis bőven akadnak kemény részek is, a terápiás szándékú, lassú kivéreztetéstől a csonkoló orvosi beavatkozások horrorisztikus leírásáig.

Az előadás végén híres nők portréi váltakoznak a kivetítőn, ezek között fel lehet ismerni néhány telitalálatot, mint Greta Thunberg, akit az ismert autizmus spektrumzavarára hivatkozva szokás lekeverni, és Britney Spears, aki pszichiátriai problémái miatt több mint tíz évig gondnokság alatt állt. Közben Madonna: Die Another Day című száma szól, mintha egyenesen ehhez a fináléhoz készült volna.

A lezárás nagyságrendileg jobban mutat, mint amit az addigiak alapján várni lehetett volna. Csak két fontos dologban nem sikerült letenni a garast A hisztéria rövid és felkavaró történeté-ben: hogy akkor most végül is mi is az a hisztéria, na meg, hogy létezik-e egyáltalán.

Mi? Mikó Csaba–Tóth Réka Ágnes: A hisztéria rövid és felkavaró története
Hol? Szkéné Színház
Kik? Rendező: Bereczki Csilla. Dramaturg: Tóth Réka Ágnes. Díszlet: Szakács Ferenc. Jelmez: Oláh Tímea. Zeneszerző: Kákonyi Árpád. Vetítéstervező: Pázmány Virág. Világítástervező: Mervel Miklós. Szereplők: Znamenák István, Sipos Vera, Szamosi Zsófia, Szvetnyik Kata.

Facebook Comments