Világpolgárnak tartom magam
Új, amerikai – magyar együttműködésben megvalósuló projektünkben azt vizsgáljuk, hogyan közelítsük meg a PC (political correctness, politikai korrektség) kérdését az előadó-művészetek területén. Egyre több a vita a diverzitásról és arról, hogyan tudna megjelenni a diverzitás az előadó-művészetekben. Kik ma az előadók, az írók, kik a rendezők, világszerte és Magyarországon? Mi a helyzet a reprezentáció problémáival? Hogyan egyeztethető össze a művészeti szabadság a sokféleség etikai követelményével? Ezekről a fontos és aktuális, mégis nehezen megközelíthető kérdésekről beszélget amerikai alkotókkal, kurátorokkal, a művészeti felsőoktatás tanáraival a Színház új sorozatában Upor László.
Raymond O. Caldwell-lel, a washingtoni Theater Alliance művészeti vezetőjével Upor László budapesti dramaturg, műfordító, egyetemi tanár beszélgetett.
Raymond O. Caldwell. Fotó: C. Stanley Photography
– Az önéletrajzod azzal kezdődik, hogy Németországban születtél és szerte a nagyvilágban nőttél föl.
– Anyám Németországban élt, de filippínó család lévén a világ minden csücskében tudhattunk magunknak rokonokat. Tizenéves koromig anyámmal éltem, aztán átköltöztem apámhoz az Egyesült Államokba, később egy darabig a nagynénémnél éltem, szóval sokfelé telt a gyerekkorom.
– Szerencsésnek mondhatod magad, hogy ennyiféle kultúra van a véredben, hogy ennyiféle kultúrát lélegeztél be. Ez nagy ajándék. Hogy hatátoznád meg a nemzeti hovatartozásodat? Világpolgár vagy? Vagy amerikai? Esetleg német?
– Mindig is a nagyvilág polgárának tartottam magam. Rajongva szeretem Németországot és a német kultúrát, mert az jelenti a gyerekkoromat. Aztán megérkeztem az Egyesült Államokba, és itt mennyi mindent megtanultam az énem másik feléről. Aminek része az afro-amerikai kultúra, a meleg és queer kultúra, a filippínó és az amerikai filippínó kultúra – ami a maga sajátos módján egy nagyon különleges szubkultúra –, és ez igazi kiváltság. Vagyis, igen, világpolgárnak tartom magam.
– Hány nyelvet beszélsz?
– Jól csak egyet. Értek és meg tudok szólalni németül. Rettenetesen tisztelem azt a nyelvet – olyan szép, olyan különleges, olyan nehéz nyelv –, tiszteletlenség volna, ha azt mondanám, hogy jól beszélem. Ráadásul amit én beszélek, az nem is Hoch Deutsch. Hogy elboldogulok-e Németországban? Igen. Néha aki hall, meg is lepődik, mert sváb dialektusban beszélek, felismerhetőek a déli szavak, a délies affektálás, és az emberek látják ezt a sötétbőrű ázsiai illetőt, és nem értik, hogy ezt most hogy csinálom.
Spanyolul sem adnak el, mert Miamiban is nevelkedtem. De az ember akkor mondja, hogy jól beszél egy nyelvet, ha tökéletesen tudja közölni egy gondolat legapróbb árnyalatait is, ezt viszont nagyon kevesen mondhatják el magukról a világon, mert a nyelvtudás elképesztő adottság. Szóval azt mondom, több nyelven is értek, de igazán jól csak egyet beszélek.
– Tony Kushner Angyalok Amerikában című darabjában szerepel egy mondat: „Amerika olyan olvasztótégely, ahol semmi nem olvad egybe.” Mi erről a véleményed?
– Szerintem az olvasztótégely gondolata gyönyörű eszme volt. És gyönyörű eszme volna, ha lenne valami, ami az összes elemet felhevíti. De azt sikerült megtanulnom az Amerikában leélt évek során, hogy nincs olyan valami, ami mindenkit felhevít és eggyé olvaszt. Így aztán itt van nekünk egy csomó különálló töredékünk, és ezek sosem tudnak teljesen összekeveredni, folyamatosan küzdenek-szenvednek, mert állandóan egymásba ütköznek ebben a tégelyben, amely nem olvasztja egybe őket. Vagyis tökéletesen egyetértek Kushner mondatával. De közben azt gondolom, hogy Amerikának ezután is azt a célt, azt a gyönyörű célt kell maga elé tűznie, hogy ezt a keveréket fölforraljuk. Hogy ezt a tégelyt fölhevítsük. És Amerikában megvan erre a potenciál. Bárcsak az alkotóelemek képesek volnának együttműködni, együtt fölhevíteni a tégelyt.
– Olyan tökéletesen megformált válasz, mintha készültél volna, mintha vártad volna ezt a kérdést…
– Anyám tizenöt vagy tizenhat éves korom óta rendszeresen megkérdezi: „Jó, de mikor jössz haza Németországba?” És logikus volna visszamennem, ott építeni a pályámat, mert sokféle kulturális elemet tudnék kívülről bevinni, és még támogatná is az ottani kormány. Könnyebb volna az élet. De engem lenyűgöz Amerika és mindig is lenyűgözött. Mert szerintem tele van lehetőségekkel, és már önmagában az lenyűgöz, ha figyelhetem, hogyan próbálja ez az ország megfogalmazni, megteremteni önmagát.
– A legtöbben egyetértünk abban, hogy a különféle szubkultúrák és kisebbségek eddig nem jutottak megfelelő arányban szóhoz. Szerinted hogyan lehetne ezt gyökeresen megváltoztatni? Más szóval: hiszel-e a pozitív diszkriminációban vagy bármiféle kvótarendszerben?
– Nagyon fogós kérdés, mert a kvóták megszabása csak egy egyszerű, „tudományos” válasz a problémára. Arra jó, hogy kipipáljuk, de az ilyen közösségekben élőknek ez nem mindig hoz változást.
– Ráadásul listázással, az emberek felcímkézésével is jár, amit nem biztos, hogy nagyon szeretnénk.
– Innen kezdve nagyon necces, mert mi van, ha valaki vagy azonosul a saját identitása, személyisége bizonyos elemeivel, vagy nem? Sokat gondolkodom a családon, hiszen az a társadalom legkisebb egysége. Az én családom például nagyon nagy – van vagy tizenkét-tizenhárom testvérem. Ezt a kis társadalmat – a nagy társadalom legkisebb egységét – működtetni igen nehéz. Mert ez a tucatnyi testvér mind nagyon különböző típus. Folyton azon gondolkodom, hogyan lehet mindenkinek teret adni. Ennek a tizenkét egyénnek mind jár a maga tere, hiszen mind azt mondjuk, hogy része vagyunk ennek a társadalomnak. De valójában mind a tizenkét különálló darabka számára meg kell alkotni azt a mechanizmust, hogy úgy érezhesse, meghallgatják, van cselekvési lehetősége, és hogy történhetnek dolgok az ő érdekében. És azt hiszem, nincs mindig így, amikor az kerül terítékre, hogy hogyan kellene megoldanunk a faji kérdéseket. A kvótákkal az a gond, hogy a kvóta nem úgy veszi számba mind a tizenkét egyént, ahogy azok önmagukat meghatározzák, önmagukat látják. Nagyon gyakran elgondolkozom, hogyan mérjük fel a közösségünket, hogyan hallgatjuk meg a közösség hangját, hogyan biztosítunk teret az embereknek, hogy megjeleníthessék, mit szeretnének és/vagy mire van szükségük. De ezen dolgozni kell, ehhez oda kell figyelni.
– Nem akarom a komoly kérdéseket és súlyos problémákat bagatellizálni, de személy szerint nagyon nehezen tudom megérteni, miként lehet, hogy valakit nem gyönyörködtet a kultúrák sokfélesége, a végtelen számú variáció.
– Van, aki fél. Van, akiben félelem él – ami annak a mellékterméke, ahogyan felnevelték őket, ahogyan a kultúrát magukba szívták. Művészként, oktatóként, íróként, polgárként részben az a feladatunk, hogy tágítsuk a közösségünk gondolkodásának határait. Hogy megszűnjenek ezek a félelmek. Hogy valamiképp elolvadjon az a tudatlanság. Ez sok időt igényel. És tervezést.
– Az a kérdés, lesz-e elég türelmünk kivárni, amíg ezt elérjük? Van-e elég időnk?
– Nem tudom, van-e elég időnk egy kapitalista világban, ahol mindent a termék határoz meg. A társadalmi fejlődés, az emberek látóhatárának szélesítése két olyan terület, ahol az ember időnként szükségszerűen kudarcot vall, ahol az ember néha hibázik, ahol az ember néha visszalép, aztán megint előre. És úgy tűnik, ebben a kapitalista világban, amelyben élünk, ha az ember hibát vét, azonnal korrigálni kell menet közben. És villámgyorsan korrigálunk, időt sem hagyunk magunknak, hogy tanuljunk a hibából. Márpedig, ha emberekről és emberekkel kapcsolatban elkövetett hibákról van szó, akkor azon is el kell kezdeni gondolkozni, mennyire bántunk meg, mennyire traumatizálunk másokat. És még mi minden máson! Szóval ez egy komoly feladvány. Hogy van-e elég türelmünk? Ebben a kapitalista világban valószínűleg nincs. De hogy időnk van-e elég? Az idő persze önmagában is érdekes, hiszen akkor is tovább halad majd, amikor már se te nem leszel, se én. Úgyhogy, ha sorra veszem az esetleges komolyabb sikereinket – összemberi, világszinten értve –, akkor elképedek. Mert néha hajlamosak vagyunk csak az utóbbi harminc-negyven-ötven, esetleg az utóbbi száz év léptékében mérni a sikerességet, de én gyakran az emberiség történetében gondolkodom. Volt olyan pillanat, amikor az egész világon a rabszolgaság volt az uralkodó norma. Az igazság az, hogy globális értelemben a mai a feljegyzett történelem egyik legbiztonságosabb korszaka. De amikor kapitalista módon beszélünk a fejlődésről, akkor hirtelen türelmünket veszítjük. „Megoldjuk, megoldjuk, megoldjuk!” – ezt hadarjuk. Leragadunk mindennél, amit nem tudunk megoldani, és ettől úgy érezzük, nem jutunk sehová, és nincs semmi javulás.
– Pontosan. De amikor azt kérdeztem „lesz-e elég türelmünk”, ezt úgy is értettem, hogy mindannyian szeretnénk látni az eredményt, a cselekedeteink kimenetelét. Szeretnénk azt a fejlődést megélni, amit részben a mi tetteink indítottak el. És nyomasztó érzés, ha az ember tudja, hogy nem fogja meglátni az eredményt. Régi korok építészei, akik úgy fogtak hozzá egy székesegyház megépítéséhez, hogy tudták, semmiképp sem fogják készen látni, mert másfél évszázadba telik, amíg felépül, a jelek szerint mégis örömmel rajzolták meg a terveket, rakták egymásra a köveket. És amikor azt kérdeztem, van-e elég időnk, arra is gondoltam, hogy aggódnunk kell a bolygó jövőjéért, vagyis: van-e elég időnk kialakítani az egységet – valamifajta egységet –, megteremteni az emberiség együttműködését, hogy megoldhassuk a globális problémákat.Úgy tűnik, az interkulturális és egyéb konfliktusokat sürgősen el kellene rendezni, mielőtt túl késő lesz.
– Gyerekkoromban rengeteg sci-fit néztem, és sokszor azt gondolom, hogy a földlakóknak szüksége volna egy közös ellenségre. Amíg nincs az emberiségnek ilyen ellensége, úgy látszik, az állati elménk valamilyen okból állatnak akarja látni a többieket. A globális felmelegedés például az emberek számára egy elvont fogalom, nem valami kézzelfogható dolog, nem olyan ellenség, amit nap mint nap látnak a saját szemükkel. Úgyhogy gyakran elgondolkozom, hogyan lehetne a világot egyesíteni, és az agyamban egy kis manó azt súgja, közös ellenségre volna szükség.
– Ez elég veszélyes gondolat, nem? Egy sor autokrata politikai vezető nagyban épít erre az ösztönre, és odaadóan kreálja az „ellenségeket”, hogy hatalomba kerüljön vagy ott maradjon.
– Olyan közös ellenségre gondoltam, mint az Alien. (nevet) Néha figyelmen kívül hagyjuk a tényt, hogy állatok vagyunk. Megpróbálunk fennmaradni, ezért a túlélési ösztönnek köszönhetően és szükségből az agyunk úgy van behuzalozva, hogy azt, ami bennünket mint emberi lényeket összeköt csak akkor ismerjük fel, amikor van valami „odakint”, amire mind azt mondjuk: ez nem olyan, mint mi, meg kell védenünk magunkat.
– Sokunk szerint rengeteg a soha el nem mesélt történet, rengeteg az eddig soha be nem mutatott kultúra, és rég ideje volna elbeszélni ezeket a történeteket, rég ideje ezeket az embereket is szóhoz juttatni. Vajon mi volna a legjobb módszer? Mondjuk el mindannyian a saját eddig nem ismert történetünket – te a magadét, én is a magamét –, és így végül minden történet terítékre kerül? Vagy cseréljük ki a történeteket – vagyis én elmondom a tiédet, te az enyémet –, és így aktívan tanuljuk meg a másikét?
– Te meg én, azt hiszem, mi vagyunk a saját történetünk, saját narratívánk leghívebb hordozói. Mert csak mi tudunk hozzá érzelmileg kötődni, mi értjük meg a legapróbb részletekig ezt a történetet. Úgyhogy szerintem minden közösségnek – sőt az egyénnek is – alapvetően fontos, hogy elmondja a saját történetét. De számomra a következő lépés a legfontosabb. Mert az nem elég, hogy te is elmondod a történetedet, én is az enyémet, aztán elsétálunk. Mert kell lennie egy harmadik pontnak: valaki olyan, aki hallotta a te történetedet és az enyémet, alkot egy új történetet. Mert így halad előre a történet, így fejlődik, így lesznek jobbá az egyedi történetek. Vagyis, igen, azt gondolom, az első lépés az, hogy mondjátok el a történeteteket, de a második az, hogy ez valakit megihlet, aki elmeséli ezt, méghozzá úgy, hogy új történetté válik.
– Tehát a legfontosabb a hitelesség és autenticitás. Mégis: érvelhetek úgy is, hogy igen, a saját történetedet te tudod a leghitelesebben megjeleníteni, és ebből én rendkívül sokat tanulok, másrészt viszont, ha megpróbálom én elmesélni a te történetedet, az segít abban – sőt, arra kényszerít –, hogy azonosuljak a történeteddel, a háttereddel, a kultúráddal. És abból is sokat tanulok – talán még többet is, mint ha csak figyelem, amint te elmeséled a magadét. De nyilvánvalóan az a legfontosabb része az egésznek, amit te második lépésként írtál le.
– Rengeteget gondolkozom azon, hogyan éli meg a történeteket a közönség. Nekem, történetmesélőnek – nekünk, történetmesélőknek – nagyon fontos, hogy amennyire csak lehet, kapcsolódjunk a nézőhöz, majd szélesítsük a látóterét. Amikor én megjelenítem a történetemet, annak lesz több olyan egysége, amit te nem értesz. Amit a saját belső szemeddel, a saját képzelőerőddel alkotsz meg, mert olyannak látod. És a benned élő kép nagyon más lesz, mint a bennem élő. Így aztán ha te meséled el a történetemet, az, ahogyan bemutatod, át fog színeződni a saját nézőpontoddal, azzal, ami a te elmédben egyáltalán meg tud jelenni. Számomra az az igazán szép a külső harmadik föllépésében – aki meghallgatja a te történetedet és az enyémet is –, hogy egyszer csak megihleti a kettőnk történetének minden részlete és színárnyalata, és akkor hozzáadja a maga perspektíváját. Azért is foglalkoztat ez, mert folyton azon gondolkozom, mitől működik egy történet. Az, hogy neked is van egy történeted, meg nekem is, még nem jelenti azt, hogy ezek érdekes történetek, amelyekre más is kíváncsi. (nevet) Vagyis szerintem ettől a harmadik személytől lesz valójában jó egy történet, mert hármunk közül most az ő adottságai a legjobbak, mert övé a gazdagabb nézőpont: két másik és hozzá a sajátja.
– Az utókor szerencsés helyzetben van. Egyikünk sem volt uralkodó az ókori görögöknél vagy építőmester egy északi országban – sőt, ami azt illeti, szerelemittas kamaszlány sem a napfényes Itáliában – mégis tökéletesen azonosulni tudunk Oidipusszal, Solnes-szel vagy Júliával. És senki nem vonja össze a szemöldökét. A jelen néha bonyolultabb. Ha például Magyarországra jössz, ahol a színészek és operaénekesek között nem nagyon akad színesbőrű, és azt látod, hogy az Állami Operaház műsorra tűzi – mondjuk – a Porgy és Bess-t fehérbőrű szereplőkkel, mit szólnál hozzá?(A példa nem légből kapott: egy néhány évvel ezelőtti produkciót a szerző ügynöksége letiltott emiatt.)
– Fogós kérdés és érdekes gondolatkísérlet. Mert látom, hogy a magyar közönség mit nyerne ezzel a színpadi történettel. Ami ezt mégis kényes üggyé teszi: ebben a digitális korban teljesen össze vagyunk kötve egymással. Elgondolkozom azon, hogy egy Magyarországon túli közösség hogyan látja ezt, hogyan fogadja, hogyan éli meg azt, amit csak a képek alapján lát. A kiinduló szándék a kulturális horizont szélesítése. A hatás viszont ez: világszerte sok ember – különösen, ha feketebőrű– azt mondja: „Ez otrombaság, hiszen ez fekete szerep, amit feketebőrű színésznek kellene játszania.” A kiindulás: nálunk nincsenek fekete színészek. A hatás ennek ellenére bántó. Régen, amikor még nem ilyen globálisan összekapcsolt világban éltünk, ha egy kis magyar faluban előadták volna így a művet, a helyi közösség élvezhette volna a művészetet önmagában. Ma annyival bonyolultabb, hogy – amilyen irányban a színházat fejlesztjük – hiába ismételgetjük, hogy élő médiumról van szó, amely a helyi közösségnek szól, a visszhangja az egész világot bejárja.
– De hát a színház és az opera valóban élő közönségnek szóló élő műfaj – és te most azt mondod, a magyar néző ne láthassa a Porgyt színpadon.
– Miért ne lehetne egy kis fantáziával megoldani a problémát? Ha nincsenek fekete énekeseitek, lehet hozni művészeket külföldről. Vagy digitalizálni a produkciót, hogy a fekete énekesek élőben be tudjanak kapcsolódni. Mert a tágabban vett kulturális hatáshoz az is hozzátartozik, hogy fekete figurákat lássunk a színpadon, ne csak elképzeljük, hogy ők feketék. Miért kellene kisebbíteni annak a jelentőségét, hogy ebben a darabban feketebőrű embereket írtak meg? És ha Magyarországon tényleg nincs fekete színész, akkor minek egyáltalán bemutatni? A darab alapja az, hogy ezek az emberek feketék.
– A hitetlenség felfüggesztése akkor is szükséges, ha ókori görög drámát nézünk, vagy a Hamletet. Mindenki tudja, hogy a színpadi személyek valójában nem déltengeri vagy dán uralkodók.
– A hitetlenség felfüggesztése a színház lényegéhez tartozik. De azt hiszem, abban a kérdésben nem szoktuk felfüggeszteni a kételkedést, hogy valaki kicsoda. Hogy valaki melyik rasszhoz tartozik. Hiszen látjuk, nem vagyunk vakok. Nem arról van szó, hogy elmegyünk meghallgatni a Porgy és Bess-t. Ha leengeded a függönyt, az emberek ülnek a nézőtéren és csak hallgatjuk, persze, akkor tényleg a képzelőerőnket használjuk. De az, hogy majd elképzeljük, hogy akit látunk, valójában színesbőrű, az szerintem nem áll meg. Miután a színház, az opera zsigeri, személyes, élő, vizuális hatás, fontos, hogy lássuk ezeket az embereket.
Így aztán számomra a fontosabb kérdés, hogy az a társulat miért adja elő a Porgy-t.
Mert amikor élő művészetet csinálunk, arra teszünk kísérletet, hogy párbeszédet kezdeményezzünk a közösségünkön belül. Én legalábbis ebben látom a művészet feladatát. Engem nem érdekel az a művészet, amit csak nézünk, ülünk, és lapogatjuk egymás vállát, és azt mondjuk: „Hű, micsoda fantasztikus kulturális élmény volt!” Ennyi erővel otthon is ülhetek, és megtehetem ugyanazt. Ha megpróbálunk tényleg zsigeri hatású párbeszédet folytatni a közönségünkkel, vajon hogy is festene ez a párbeszéd?
– Több mint három éve vagy a Theater Allience művészeti vezetője. Fontos társulat, amelyről azonban sokan talán nem is hallottak. Segítenél nekik egy kicsit?
– Szerintem a Theatre Allience csinálja az egyik legmenőbb színházat Washingtonban. Azért menő, mert a munka alapja, hogy közösségünk a közösségért dolgozik. Hogy valós párbeszédeket kezdeményezzünk. Olyan párbeszédeket, amelyekre – úgy érezzük – általában nem vagyunk fölkészülve. És ami még fontosabb: a nézőinket megpróbáljuk igazán elkötelezni az elvek mellett. Az nem elég, ha eljössz a színházba, és kijelented: „Hát, a rasszizmus bizony rossz dolog”, aztán hazasétálsz. Ha ez a meggyőződésed, akkor bizony láthatóan el is kell kötelezned magad. Engem felvillanyoz a munka, amit végzünk, és az, ahogyan a közösségben, a közösséggel dolgozunk.
– A te meghatározásod szerint mi az „alkalmazott színház”?
– Ahogy az én munkámban megjelenik, az alkalmazott színház annyit tesz, hogy megnézem, mit is hoz létre és mit is tud tenni a színház. Egyrészt hogy hogyan csinálunk színházat – hogyan bánunk a színházcsinálás képességével–, másrészt, hogy az milyen hatást ér el, hogyan hat a nézőkre. Veszem ezeket az alapgondolatokat, és valós élethelyzetekre alkalmazom őket. Mondok egy példát: dolgozom egy fogyatékossággal élő fiatalokat segítő szervezetnek – a neve Broad Futures. Pályára lépő fiatalokat igyekszünk megtanítani arra, hogy eligazodjanak a térben. A színházban használatos készségek segítségével könnyebben igazodnak el a világban. Itt tehát az történik, hogy vesszük ezeket az elveket, elméleteket, készségeket, és megtanítjuk a fiataloknak, hogyan alkalmazzák őket a valós életükben. Nem azért, hogy előadásokat hozzanak létre, hanem hogy egészséges módon boldoguljanak a világban.
– Hiszel abban, hogy a színház – illetve a művészet általában – megváltoztathatja a világot? Abban, hogy meg kell változtatnia a világot?
– Az a művészet, amit én csinálni szeretek, épp ezt teszi. Szerintem nagyon fontos, hogy legyen megfelelő helye és tere a l’art pour l’art művészetnek. Épp csak az nem az a fajta művészet, amit én szeretek csinálni. Vagyis: legyen-e tere? Nagyon is. De az én utam nem az. Én mindig tudni akarom, hogy amit létrehozok, valamilyen módon párbeszédet generál. Ami nem azt jelenti, hogy kívülről nézve ilyen alapon méricskélem. Viszontmert ezt a célt tűztem ki, alkotás közben mindig a fejemben jár, hogy a közösségünk épp a munkánk következtében miféle módokon milyen párbeszédeket folytathat, és hogyan fejlődhet.
– Megkapod azt a mindennapi visszajelzést, ami szükséges ahhoz, hogy folytatni tudd?
– A visszajelzés nagyon sok formában érkezhet. Folyamatosan kapok visszajelzést alkotás közben, ahogy a tervezőkkel és színészekkel dolgozom a próbateremben, de ugyanígy kapok azoktól a szervezetektől is, amelyekkel együttműködöm, és persze a közönségtől. Azt szoktam mondani, hogy az én munkám, ha más nem is, mindenképp világos és érthető. Van egy világos álláspontom, azt jelenítem meg, és ha nem értesz vele egyet, akkor is érthető. Gyakran a munkáim bizonyos értelemben sokkolóak. Kényelmetlenek. Én szeretem a kényelmetlen beszélgetéseket. Mert szerintem csakis ezek által fejlődhetünk. Én biztosan csakis ezek által fejlődtem. Szóval, igen, kapok visszajelzést. Főleg, amikor valakinek nem tetszik, amit csinálok. (nevet)
– Előfordult valaha, hogy cenzúráztak vagy betiltottak?
– A férjemmel folyton azon viccelődünk, hogy mindig csak várom, mikor tiltanak be. Várom a pillanatot.
– Vársz, csak vársz… de hiába, mert az a híres pillanat csak nem akar eljönni.
– Így van!(nevet) Szerintem én az az ember, az a típus vagyok, aki betiltásra, „töröltetésre” (cancelling) termett. Azt hiszem, csak idő kérdése, hogy valamit, amit mondtam vagy leírtam, kiemeljenek a kontextusából. Ha belegondolunk, mi is ez a legújabb kori „törlés”, leggyakrabban arról van szó, hogy kijelölnek egy mozzanatot az illető létezéséből, és azzal határozzák meg mindenestől, ki vagy. És miután annyi, de annyi velem készült beszélgetés- és interjúrészlet és a többi forog írásos és hanganyagban, gyakran azt gondolom, tényleg csak idő kérdése. Azt hiszem, aki úgy érzi, hogy ilyenféle műveket hoz létre, mint én, az így védi magát előre attól a pillanattól, amikor ez majd tényleg bekövetkezik.
– Gyakoroltál valaha öncenzúrát?
– Nem. Én olyan vagyok, aki legtöbbször pont azt mondja, amit gondol. De az is igaz, hogy gyakran gondolkozom, mielőtt megszólalok. Megpróbálom mérlegelni, amit mondok, mert azt hiszem, egyik-másik gondolatom befogadására talán a másik még nem kész. Vagyis nem cenzúrázom magam, de mindig tudatában vagyok annak, kihez beszélek.
– Esetleg nem mondasz ki olyat, ami szerinted túlzottan bántó lehet.
– Az igazság néha nagyon kemény. Most épp egy másik társulatnál rendezek vendégként. És néha, amikor végigcsináltatják velünk az „antirasszista tréningjüket”, végtelen időpocsékolásnak érzem, mert olyan, mintha csak ki akarnának pipálni minden rubrikát. De nem volna teljesen produktív, ha azt mondanám: „Dobjátok kukába az egészet, és kezdjétek előről, ez szart sem ér!” Mert látom az erőfeszítést. Akkor tehát hogyan kell mérlegelni, mit mondjak, ami az ő épülésüket is szolgálja, és amitől az is jobb lesz, amit csinálnak? Amikor a számat kinyitom, gyakran pont ez jár a fejemben: hogyan tudok építeni és nem rombolni.
– Létezik a számodra olyan vörös vonal, ahol kész volnál valamit vagy valakit betiltani, mert azt gondolod, hogy veszélyes, csúf vagy másokat sért? Más szóval: el tudod képzelni magad cenzori szerepben?
– Nem. (rövid szünet) Nehezemre esik a cenzúrát elképzelni. Még elvekkel kapcsolatban is. Sok minden van ezen a világon, amivel nem értek egyet. De a cenzúrával sem tudok egyetérteni, mert az szerintem csak aláhúzza azokat a gondolatokat, amelyekről azt képzeljük, hogy nem léteznek. Sokat gondolkoztam ezen, mert Amerikában most az a pillanat jött el, hogy „Tüntessük el az összes valaha volt rémes emlékművet!”. Ahelyett, hogy „Vigyük ezeket a szobrokat múzeumba, és helyezzük el őket egy csomó más szobor mellett”. Az nem cenzúra volna, hanem a párbeszéd kiszélesítése. És a nézőpontok felmutatása. Fontos meghallgatni és megérteni olyan gondolatokat is, amelyekkel nem értünk egyet, mert végső soron ez is erősíti és támogatja a saját eszméinket. Vagy épp megváltoztatja és tágítja az elképzeléseinket. Vagyis nem, nem hiszek a cenzúrában. Sok szarságnak voltam szem- és fültanúja, amivel nem értek egyet, de mindre oda akartam figyelni.
– Amikor a mindenkinek kijáró megfelelő részvételről és reprezentációról – illetve annak hiányáról – beszélünk, valójában arról beszélünk, hogy évszázadokon át a kiváltságosok uralták a teret. Ha most ezt mindenki számára igazságos térré szeretnénk változtatni, az hogy zajlana? Mennyit kellene egyeseknek „átadniuk” és mennyit másoknak „bevenniük”? Más szóval: azok, akik a kiváltságosok leszármazottai, s így (akaratlanul) maguk is kiváltságosok, húzzák össze magukat, és keressenek szűkebb sarkokat maguknak, vagy inkább az „újonnan érkezettek” követeljenek energikusan, rámenősen új területeket? Hol volna a kettő egészséges egyensúlya?
– Szerintem épp a kellős közepén. A kiváltságos rétegből azok, akik bármilyen hagyomány – a bevett hagyomány – letéteményesei, részesei voltak, gondolkozzanak el azon, milyen módon csinálhatnak helyet másoknak. És ehhez nem az kell, hogy egy sarokba húzódj vagy összezsugorodj, hanem hogy körülnézz és föltedd a kérdést, ki hiányzik még. Ki mindenkinek kellene még itt ülnie mellettem a színházban, akinek nincs meg ez a kiváltsága? Vagyis azon kell gondolkozni: „Én tehát kiváltságos vagyok, hogy tudnék több embert behozni ide?” Ezzel párhuzamosan fontos, hogy azok, akik hagyományosan nem voltak jelen, rámenősen, energikusan teret foglaljanak. De amellett fel is kell ismerniük, hogy ez a tér az övék. Ez tőlünk, művészettel foglalkozóktól azt követeli meg, hogy az eddig kisemmizett közönséggel ott találkozzunk, ahol van. Valamilyen okból még mindig így gondolkozunk: „Nos, kedves kisemmizettek, az ajtó nyitva áll, miért nem fáradtok be az intézményeinkbe? Lépjetek be az operába. Lépjetek be a színházba.” De ha azt a helyet eleve nem nekik találták ki, akkor most nem fognak egyszeriben berontani. Néhányan esetleg.
– Néhányan talán a bejáratot sem találnák meg.
– Így van. Így van. Mert ezeknek a helyeknek a hagyományait, a bejáratát sem mutatták meg, nem tanították meg nekik. Ezért nekünk, művészeknek szerintem az a feladatunk, hogy helybe menjünk, ott találkozzunk ezekkel a közösségekkel, ahol vannak. Hogy ne csak a kaput nyissuk ki, hanem ott helyben is kialakítsuk a megfelelő tereket, ahol ők vannak. És ha már ott vagyunk, rikkantsunk: „Hahó! Nézzetek ide! Ez a tér a tiétek is ám!” A színház halódó hagyomány. Az opera haldoklik. Nincs közönség. Mert a kiváltságos réteg, amely eddig elfoglalta ezeket a tereket, nem végzi el a feladatát, nem mondja: „Szeretnék itt tudni még több embert”. És mert ők ezt nem teszik meg, a közönségünk lassan kihal. A fiatal nézők pedig azt gondolják, ezek a helyek csak a nagyiéknak valók. Vagyis szerintem a helyzet mindannyiunktól azt követeli, hogy dolgozzunk kicsit azon, hogy helyet csináljunk, másoktól meg azt, hogy erőteljesen teret foglaljanak. De hogy ezt megtehessék, tudniuk kell, hogy az a hely rájuk vár.
