Nem az tesz igazán bizonytalanná, hogy a műfaj ezúttal megfoszt a látás kényelmétől. A magány nehezebb.

Lassanként a szokatlan is természetessé válik, az ember csodálatos és félelmetes alkalmazkodó. Beállítom a gépen az oldalt, ellenőrzöm az internetet, a fülhallgatót, és leülök az íróasztalomhoz. Az időeltolódással nem számolok, de mire rájövök erre, már perceken át hallgatom a süket csendet, amelyről azt gondolom, technikai malőr vagy késés. Vajon ott, Írországban is hét perc a bevett csúszás? Élő rádióközvetítés segít, hogy ott legyek a Kilkenny Arts fesztiválon, de nemcsak azért nem vagyok ott, mert nem tudom, mi az ír hét óra hét perc. Nincs, akit megkérdezzek, nem látom az üres színházat vagy a bezárt kaput, a tétován álldogálók hiányát, ami gyanút kelthetne bennem: egy teljes órával korábban érkeztem. Nem az tesz igazán bizonytalanná, hogy a műfaj ezúttal megfoszt a látás kényelmétől. A magány nehezebb.

Fotó: Dylan Vaughan

Erről a csendről és elszigeteltségről is szól Némethi Eszter Speak like No One in Particular című előadása. Arról, hogy milyen magányosan, csak a technika által összekötve dolgozni, és hogy ugyanakkor hogyan oldhatja a bezártságot az alkotás, amelynek segítségével legalább részben megoszthatóvá válik a tapasztalat. Mondjuk úgy, hogy a nyelv korlátai között. És akkor már rögtön a nyelvek korlátait kellene írni. Mert a Budapestről származó rendező előadása angolul fogalmazza körül ezeket a határokat, amik elválasztanak és összekötnek. A szavaknak és mondatoknak az a dolga, hogy közvetítsenek. Közösek legyenek, közösséget teremtsenek beszélő és hallgató között. De milyen mértékben érezhetőek ugyanezek sajátnak az egyszeri és megismételhetetlen gondolatok és érzések megragadására tett kísérletekben? Vagy kölcsönzött volna minden fordulat, minden hanglejtés, még a dadogó körülírás is – közhely? Ismétlés, rátalálás, újbóli felfedezés? Magyarul visszaadhatatlan a sok re-képzős angol szó. Remake, reinvent, repeat. Már ha nem eleve maga az érzés, a tapasztalat banális, és a nyelv csupán ennek méltó tükre.

Fotó: Bxleir Studio

Visszhang, mondja az előadás Echó és Narcisszusz történetének megidézésével. De vajon abban áll-e Echó nimfa tragédiája, hogy bűbájos, igéző és csalfa csevegéséért büntetésül elveszik tőle a nyelvet, a szó mágiáját, az önkifejezés legemberibb lehetőségét – miféle nyelv is törhetne át az önmagába zárt Narcisszusz páncélján? Viszonzatlan szerelmében Echó nem egyszerűen sziklává változik, de jelszerűségétől, egyediségétől megfosztva egy akármilyen kővé, egy sziklává a sok közül, a sziklává magává. Rock in general. Senki köve. Mindenki visszhangja. Az ő története, az ő saját akármilyensége az, amelyről a Speak Like No One in Particular beszél.

A szavaink mégis elárulnak rólunk valamit. Az akcentus például idegenséget, másságot, kívülállást. A beágyazódás tényét – a tényt, hogy van egy tágabb kontextus, a szövegnek környezete van, a beszélőnek származása. A hiba, a hiány, a tökéletlenség visszacsempészhet valamit az egyediségből is: Echó nevét sohasem őrizték volna meg a mítoszok, ha az istenek nem kárhoztatják félnémaságra. A jelenségek kétarcúsága. Az akcentusom én vagyok, a múltam, a történetem vagyok én. De az akcentusom legkevésbé sem tartozik az énemhez, a személyiségemhez, az egyediségemhez. Legfeljebb a tény, hogy milyen mértékben küzdök ellene, és mennyiben fogadom el.

Némethi rendezésében az egyéniséget a hezitálás, a körkörösség, a bizonytalanság és a magány vállalása, aprólékos rögzítése építi fel és bontja le újra és újra. A szövegkönyvet író rendező belső monológját dialógusokká bontja, a keresés és elemzés töredékességét a forma mozaikszerűsége tükrözi. A párbeszéddé oldott szövegfolyamnak a felolvasásra felkért, mikrofonok elé ültetett nézők kölcsönöznek hangot, mintha rájuk osztott szerepet olvasnának egy hangjátékban. Ezzel az egyszerű gesztussal a mondatok kinyílnak, a történet történetszilánkok sokaságává válik, a megszólalók magánya oldódik, ahogy egymás szavait visszhangozzák, válaszukba, közbevetésükbe szövik. A hang visszapattanása falat jelez, de a falak nemcsak elzárnak: keretet adva biztonságot, otthont is teremtenek. A csend nehezebb.

Fotó: Bxleir Studio

A test elárul, a test árulkodik, bélyegeket hordoz. Az asztalomnál ülve nem látom a hangok tulajdonosait, de azt sem tudom, vajon akik ott ülnek, egy térben, az előadás nézőterén, mit látnak. Látják-e a testeket.[1] Nem ugyanazt az előadást tapasztaljuk. A hang mégsem válik testetlenné, mert akarva, akaratlanul jelez. Nemet. Kort. Érzelmet. A jel persze becsaphat, megtéveszthet, előítéletekkel szembesíthet. De lehetetlen, hogy semleges legyen. Ha volna semleges, az is jelentene. Az egyediség hiányát, az idegenséget, a meghatározhatatlanságra tett erőfeszítést. A rádióközvetítést hallgatók számára mégsem úgy testetlenek a hangok, mint a jelenlévőknek. A most „szent” színházi ideje létrejön az internetes kapcsolattal, de az itt terét nem sikerül megteremteni. Ennek szorongása a dramaturgia szerves részét képező, közönség felé forduló beszélgetésben válik különösen markánssá. Erős történetek hangzanak el, az emberek megnyílnak. Valaki arról beszél, hogy jó lenne megtanulni a csendet. Elengedni a szavak kényszerét. Békében hallgatni. Nem félni a szünettől, a hiánytól, a töredékestől, amibe beúszhat a spontán. Amelyben teret kap a Másik. Egy néző az írás által kétdimenzióssá tett szavak tragédiájáról mesél, az érzelmeket, a megakadásokat, a dadogást és megtorpanást hűen tükröző hang megcsalatásáról, elárulásáról a leírás gesztusában, ahogy a személyes interjúkban rögzített történetek ellaposodnak, megkövülnek a papíron. Más a csendről vall, arról, hogy nincs még egy olyan nyomasztó, az izmokat készenlétbe feszítő csend, mint a rádióbeszélgetésbe beálló szünet csendje. Nem látni a gondolkozást, az arcok játékát, az emberek közötti teret. Csak a „fokozódó” csend mágikus idejét, világrendet felfüggesztő mostját, a jelen fullasztó kiterjesztését érzékelni. A csend éppoly politikus, mint a szó.

Fotó: Dylan Vaughan

Hányan ülhetnek még az íróasztaluknál, kávézókban, könyvtárban, metrón, hallgatva a távoli szavakat? Be lehetne telefonálni, de, bár két beszélgetést is végighallgatok két különböző előadás után, senki sem telefonál. Mintha ott sem lennénk. De mégis ott vagyunk, és ez, ha épp tetten érhető, hát inkább kínos, mintsem meghitt. Valakire rászólnak, hogy beszéljen a mikrofonba, mert így nem hallják a rádión becsatlakozók. Zavartan, lerövidítve ismétli meg a hang, amit mondott. Megszólalni sem mindig könnyű, megismételni nehezebb. Van értelme az élő közvetítésnek? Lehetne ugyanez podcast? Nem tudom. Jó csendben lenni. Jó becsatlakozni egy távoli fesztiválba, jó hallgatni a lírai előadás szavait. Még a süket csend várakozó izgalma is jó. Csak magányos.

Mi? Némethi Eszter: Speak Like No One in Particular
Hol? Study Hall, St. Kieran’s College Kilkenny Arts Festival augusztus 11-13, Kilkenny, Írország
Kik? Némethi Eszter projektje. Beszélgetőtársak: Julia E Dyck, Rui Calvo, Fleur Khani, Végh Panni, Lili M Rampre, Esther Rodriguez Barbero, Jan de Stutter, Nuno Escudeiro, Esther Rodriguez Barbero. Külső szem: Caterina Daniela, Mora Jara. Hangtervező: Julia E Dyck. Tértervező: Némethi Eszter – Vladimir Miller mentorálásával. Grafikus: Kasia Kaminska. Producer: Niamh Moroney. Előadják: Némethi Eszter, Julia E Dyck és a közönség nyolc tagja.
A Speak Like No One in Particular koprodukciós partnere a Kilkenny Arts Festival. A produkció az Arts Council of Ireland, a Kilkenny Arts Office, a Vlaamse Gemenschap Commisie, a Conseil Des Arts et Des Letters du Quebec, a Galway 2020 – Europa Kulturális Fővárosa és a Galway Theatre Festival támogatásával jöhetett létre. További támogatók GC de Kriekelaar, workspacebrussels, Kunstcentrum BUDA és a 100% Free Space program.

[1] A fesztiválra jegyet váltó közönség egy része közös térben, együtt hallgatja a rádióközvetítést, tehát látja is a „bemondókat”: Némethi Esztert és a közönség 8 önkéntes tagját. Az „élő” verzió picivel előbb is kezdődik, mint az online változat: hiszen Némethi Eszternek még instruálni kell a 8 önként jelentkezőt, akik az „ő hangjai lesznek” a következő 1 órában, és akik mikrofonba olvassák fel a rájuk osztott „hangok” sorait a szövegkönyvből. A szerk.