Ez a cikk egy kísérlet. Saját kedvünk és a kényszer játszanak benne egymás kezére. Mindhárman láttuk 2022. május 8-án Leja Jurišić és Marko Mandić Together című előadását a MU Színházban, és utána belekeveredtünk egy virtuális párbeszédbe, amely a közösségi médiában kezdődött^[1] – és itt folytatódik. Hogy lehet, hogy egy ilyen kivételes előadást ilyen kevesen látnak? Hogy lehet, hogy a szakmabelieket sem sikerült becsábítani rá? Milyen lenyomata marad így? Az élmény hetek távlatából is dolgozott bennünk, és kedvünk támadt közösen felidézni, továbbépíteni azt, ami a MU Színházban felépült.

Fotók: Matija Lukić

Eljátszottunk a gondolattal, hogy a nézőközönség összefog. Mi van, ha nemcsak egyetlen ember (szakmáját tekintve kritikus) írja le, amit látott, hanem közösen próbálunk utánajárni, hogy mit láttunk^[2]? Előre eldöntöttük: nem az értékelés, a szakmai kritika a cél, hanem a reflexió, ami talán majd továbbvezet, ki tudja, hová. Egyébként manapság a kritikus sem feltétlenül értékel, inkább igyekszik lenyomatot készíteni arról is, ami elmondhatatlan.

Közös írásba fogtunk: egyikünk elkezdte, másikunk továbbvitte, majd a valamelyikünk folytatta, és így tovább, kinek mikor volt rá érkezése. A folyamatból élménykollázs jött létre. Nem dialógus, mert az épp hozzászóló többnyire nem az addig leírtakra reagált, inkább rákapcsolódott az előző gondolatra. A szürrealisták használtak hasonló módszert, amely cadavre exquis néven vált ismertté: egy csapat ember leül, vesznek egy cetlit, az első ír egy verssort, a következő hozzáad egyet és letakarja a korábbit, így mindig csak az utolsó sor látszik. Pezsdítő élmény, amelyet a tudatalatti játékos mobilizálása nyit meg, és amelyben a gondolkodás sokhangú kollektív tapasztalattá válik.

Tudjuk, hogy a legtöbb olvasónk nem látta Leja Jurišić és Marko Mandić budapesti előadását. Azt az élményt a legnagyobb igyekezettel sem tudnánk pótolni, viszont hárman talán át tudunk adni belőle valamit. Az előadás az együttlétről szólt, mégpedig úgy, hogy a MU Színház black box színpadán a mi részvételünkkel hat órára megteremtette az együttlétet. Mi ebből hoztunk most magunkkal valamit: a közös írás együttlét-élményét tesszük le az olvasó lába elé. Tessék lejjebb nézni!

***

Hatórás együttlét két performerrel. Brutális ez az időtartam, a koncentráció – és nemcsak a performerek, hanem a nézők számára is. Alig megyek ki a hat óra alatt, annyira érdekfeszítő, amit látok, de hullámokban rám tör a fáradtság, a nézés fásultsága, amikor már nem is tudom, mit nézek, már csak ritmust és testeket látok. Amúgy is azért szeretek színházba járni, mert vágyom azokra a pillanatokra, amikor nem valami konkrét dolgot csinálok, hanem csak vagyok az adott pillanatban, és felfedezőútra indulhatok benne. Hogy ez is egyfajta munka, az ilyenkor válik nyilvánvalóvá.

Ez a hat óra elgondolkodtat a néző figyelmének minőségéről, a mennyiségről is, arról, mit hogyan kell jól nézni/jól élni – amikor például egy előadás effektíve megváltoztatja valakinek az életét. Nézőként tudok többféleképpen figyelni, merem például becsukni a szemem. Amikor a fáradtságommal szembesülök, tudom mozgósítani a figyelmemet, ha annak van oka (ahogy néha helyénvaló aludni is a nézőtéren). Itt az előadók figyelméhez lehetett kapcsolódni, illetve ahhoz, hogy ők mit kezdenek a fáradással. Továbbá lestem a többi nézőt, hiszen egy előadásnak mindig része az is, hogy hol vagyunk benne mi, nézők, hozzánk hogy viszonyul az előadás.

Az este kőkemény munka a két performer számára: jelenlét, kitettség a nézőnek, ami elől néha el kell menekülni, mert fizikailag, energetikailag alig bírható. Az egyik performer, Marko egy ponton vagy fél órára kicsekkol az előadásból, és letakarja magát fóliával. Vajon mennyire lehet pihentető egy ilyen visszavonulás? Markónak mindenesetre sikerült úgy ott lennie, hogy közben nem volt ott – a gyerekek ezt jól ismerik, de azt hiszem, én is sokszor használom a trükköt a mindennapokban, például amikor egy unalmas megbeszélésen úgy teszek, mintha élénken figyelnék, de közben kikapcsolok. Marko kicsekkolására pedig jön is a kommentár: addig Leja viszi a show-t. Nemcsak ezen a ponton, később is rákérdez a játék arra a hagyományos színházi/hétköznapi alapvetésre, hogy a nő tényleg kevésbé autonóm-e, mint a férfi.

The show must go on. Mindig valaki szeme előtt vagyunk. Nézzük egymást, nézzük a performereket, a feliratozó dramaturg néz mindannyiunkat – és mindannyiunkat keretez a színházi helyzet. A nézők szabadon ki-be járkálhatnak, ez a könnyebbség megadatik nekik.

Rájövök, hogy egy kísérletben veszek részt. A kísérlet pedig ez: két performer hat órát tölt együtt és velünk, nézőkkel. Beleegyeztem én ebbe? Nem, de legalább megkapom a kilépés lehetőségét. Mi ebben a kísérlet azon túl, hogy hat óra hosszú idő? Az, hogy nincs előre kitűzött program, rögzített koreográfia, nincsenek témák és tanulságok. Csak magunk vagyunk, a MU tere van, körben székek, a játéktér fölött minden oldalon képernyők, amelyekre Semira Osmanagić író vetíti a kommentárjait, és egy playlist a legkülönfélébb zenékkel, amely szinte szünet nélkül fut.

A hat óra alatt Leja és Marko egymással és a különféle létezőkkel és körülményekkel lépnek kölcsönhatásba, tárgyakat hordanak a színpadra, sátrat, takarófóliát, vágott virágot és bevásárlószatyrokat, felnőttpelenkát… Semelyiket sem rendeltetésszerűen használják, semmilyen szimbolikus jelentést nem tartanak tiszteletben, mindent szétvágnak, átalakítanak, szétkennek. Virágfölddel, liszttel, paprikaporral, festékkel és saját vizeletükket terítik be a téret, miközben önmagukon újabb és újabb nekifutással vizsgálják, hogy mi hogyan működik, hogyan hat, hogyan befolyásolja az egymáshoz és hozzánk fűződő viszonyulásukat. Mi, nézők eleinte több interakcióban is részt veszünk, bekapcsolódunk táncokba, visszamosolygunk, tapsolunk, elkapjuk a felénk repülő tárgyakat, belemegyünk néhány játékba, ahol húzó-feszítő erőt kell biztosítanunk a performerek mozgásához. Az idő múlásával egyre nehezebbé válik számomra ez az aprónak tűnő befektetés is. Undort érzek, fáradtságot és szégyent a saját undorom miatt, hogy már nem akarok közel menni hozzájuk, nem akarom megérinteni őket. Ha eddig nem, most már biztosan tudom: nem nézője vagyok a kísérletnek, hanem része. Nemcsak azzal, ahogy reagálok, azzal is, ha visszafojtom a reakciót, azzal is, ha elhagyom a termet, és persze azzal is, ha maradok.

Lőttek a vasárnap esti tartalmas kikapcsolódásnak. Helyette mit kapok? Pont olyan sokat és olyan keveset, mint amennyi ebben a nekem (is) dedikált együttlétben van. Amit biztosan nem: művészi statementeket az együttlétről, olvasható jelentéseket, kényelmet, kultúrát. Amit igen: beavatást két ember mentális és fizikai erőfeszítéseibe, a helyzetekben felörvénylő ráébredéseket, radikális játékot, amelyben semmi sem szent, saját korlátaim megtapasztalását és a nézésben lelt perverz örömöt.

Ami történik, az nem több és nem kevesebb annál, mint hogy finomkodás nélkül együtt vagyunk – partners in crime – a minden szimbolikus értéktől mentes jelenben, valamiféle holt időben, mivel nem termelünk semmilyen értéket, ami időtálló volna. Furcsa bőség és üresség ez, amit Semira, az író rendre ironikusan kommentál is. Például amikor az előadás egy pontján a különféle anyagokkal összekent Marko leül a nem sokkal korábban felállított sátor árnyékában, ezt vetíti a képernyőkre: „Marko úgy ül ott, mint egy sztoikus filozófus. Csak éppen a sztoikusság és a filozófia hiányzik belőle.” A színpadon végignézve sokszor az az érzésem, mintha egy olyan előadás díszletmaradványait látnám, ami még azelőtt dugába dőlt, hogy létrejött volna. Vagy egy másik színpadon zajlik éppen, és ide csak a maradékok és a csomagolóanyagok kerülnek át. Vagy lehet, hogy már az unalomig ismerjük, és kaptunk egy titkos tippet, hogy a valódi előadás itt van.

Mit nézek? És mióta is? Nem tudom, nem figyelem az órám, mert lényegtelen. A két performer játszik, egymással és velünk is. A játéktér felett megjelenő szövegek pedig, amelyek érezhetően helyben, az adott pillanatban születnek, a befogadói énünket piszkálják. A rövid mondatok nem kívánják megmagyarázni vagy idézőjelbe tenni a színpadi történéseket, hanem lavíroznak a bölcselet, a költészet és mezei poszt stílusai közt. Ezzel hol megnevettetnek, hol csendes hümmögésre késztetnek minket.

Miért nem érzékelem az időt? Megőrültem?

Nem. A két performer játékát, akcióit nézve, amelyek hol megbotránkoztatóak, hol meghatóak, egyfolytában a saját világom elemeit rakosgatom egy énközpontú értelmezési mátrixba. Újra látom rajongó szerelmeimet, viszonyomat a magam és mások testéhez, kimerülő kapcsolataim lassú vergődéseit, anyám és apám hibáit és erényeit és a saját öregedésemet. De a mutatvány, a játék elemei sosem a fikcióban vannak, kívülről figyelem azokat, és a figyelmem újra és újra befelé fordul. Miért történik ez velem? Hiszen annyiféle színházat néztem már, megszokhattam volna. De ez most valamiért tényleg más.

Mennyi az idő? Már ennyi?! Mi történt velem? Miért nem unom?

Mert csendes készenlétben vagyok. Az akciók kiszámíthatatlansága és váltakozó iránya állandósult készenléti állapotba helyez. Figyelek és elmélyülök egyszerre. Az előadás nem enged elkalandozni, ami az unalom első jele lenne. Nem enged, mert a performerek olyan intenzitással merülnek el a munkájukban, és olyan váratlanul feszítik és lazítják a befogadói figyelmem, hogy abban semmi kiszámíthatóság nincs. Ezek veszélyesek! Ezek bármikor tehetnek bármit, ezektől nem véd meg a színháznézés jó öreg szertartásrendje. Nem vagyok biztonságban! De a biztonságérzet hiánya nem okoz szorongást, éppen hogy kinyit magam felé és a színészek felé.

A Together című előadás egy veszélyes valami, szorongat, ugyanakkor egy olyan belső állapotba terel, ami nagyszerű és ritkán átélhető.

Élek. Tudom, mert nem érzem magam biztonságban, mert izgalom vibrál a testemben, mert szégyent érzek, felnevetek, mert még többet és többet akarok. Böngész, aki most ébred rá saját szenvedélyére. Mintha azok a hallatlan dolgok, amiket a performerek csinálnak, engem is faszább és vakmerőbb létezővé avatnának.

„A királyok meghaltak, mind bohócok vagyunk” – olvasható a felirat.

Oké, most már biztos vagyok benne, hogy ez egy közös trip. Azoké, akik (talán csak egyetlen este erejéig) tudjuk, hogy minden csak színjáték, a szentség ugyanúgy anyagból és izzadságból van összegyúrva, mint minden más, a király csak azért király, mert annak nevezteti magát. A legnevetségesebb pedig maga a bölcselkedő, aki úgy tesz, mintha meg tudná fejteni a világot. Felszabadító érzés Semira önironikus szövegeivel közösségre lépnünk, kinevetni magunkat, saját szerepeinket, saját fontoskodó igyekezetünket, amelyekkel az életünket folyton keretezzük. Kínosan felnevetek, amikor Marko pelenkát húz különböző testrészeire, amikor Leja a bevásárlószatyrokat szétszabdalja, amikor ők ketten a Covid alatt használt maszktól a zöldséghálóig mindenféle tárgyakat húznak magukra és szabdalnak szét, hogy újabb dolgokat építsenek belőlük. Rájövök, mennyire abszurd, hogy mindennek ennyire fix helye és funkciója van a létezők rendszerében, és hogy milyen bigottsággal ragaszkodunk a tárgyakkal kapcsolatos rituáléinkhoz. Mintha egy közönséges szatyor nem is összeforrasztott plasztikfólia lenne, hanem valami mágikus tárgy, amely hipnotikus cselekvésre késztet minket. És mintha egy kellemes érintés, egy táncikálás, egy fizikai vagy lelki lemeztelenedés direkt szerelmi kacérkodás lenne, az előadás arra is rákérdez, mi van a művészettörténet közel egésze mögött, mi van a teljesen hétköznapi vágyak mögött, illetve után. Mi van akkor, ha összejön?

Annyi tárgy van itt, és annyi mindent el lehet játszani velük. Ezt ismerem, ezt én is tudom. Gyorsan, ügyesen, viccesen.

Most viszont nem ez történik. Az előadók hosszan molyolnak egy-egy eszközzel, anyaggal, és hagyják, hogy hasson rájuk, hogy megszülethessen valami, bármi.

Bekerül egy nagy nejlon a vastagabb, zörgősebb fajtából, legalább 3×8 méteres. Már várom, hogy mi mindenné alakul majd át – jaj, de izgalmas, mint egy kommunkációs kreatív tréningen, hamarosan jól fogunk szórakozni!

Nem. A zörgős, merev műanyagot Leja hosszan tekergeti, forgatja. Mit csinál? Legyen már víz, fal, bármi, amit egy ilyen nejlon takaróba belelátunk!

A nő úgy viselkedik, mint aki először találkozik ezzel az anyaggal, vizsgálja, mozgatja, mintha semmilyen célja nem lenne vele, pedig van: hagyja, hogy az anyag, a helyzet megszólítsa.

Elkezd a tengelye körül lassan forogni, és mint egy fazekas, a maga képére formálja a hatalmas plasztikdarabot. Nagyon hosszan rendezgeti, miközben a férfi a földön fekszik, nyugalom van. A nő, ahogy maga köré és fölé formázza a nejlont, egyszer csak ott a kép: egy áttetsző hegy mélyén egy Istennő, az ember a maga teremtette műanyag világ foglyaként – szép és szomorú. Minden oldalról megmutatja és légiesen mozgatja a képződményt, közben játszik, arcán nem csak az animálás koncentrációja: szemérmetlenül tárja elénk a bezárkózás „üveghegyét” és a mélyében szenvedő dacos, magányos nőt. A férfi mindvégig magzatpózban fekszik.

A következő pillanatban a kép már fel is bomlik. A „jégkirálynő” ismét az anyaggal molyol, kikeveredik a plasztikból, és megyünk tovább. De hová? Egy következő kép felé? Vagy újabb meglepődések felé, hogy még ezt és ezt is lehet csinálni ezzel az anyaggal, még mindig át tud változni, még mindig van játéktér, ha más nem, valamelyik testnyílás, ahol eltűnhet, és a testnedvekkel keveredve alakulhat valamivé?

Ismételten a testekre zoomolok. Izzadság, nyál, egy horzsolás Marko mezítelen hátsóján (hol szedhette össze?), Leja térdfájdalma, amelyet fáslival próbál enyhíteni, a testek kimerülése, felszíne, amelyre mindenféle anyagok tapadnak. Leja vagy 3-4 doboz paradicsomlével önti le magát, közben megy a Twist in my sobriety és Amy Winehouse-tól a Back to black. Mint utólag megtudom, a playlistet ők ketten állították össze, és a lejátszás sorrendje esetleges. Jön, ami jön, de valahogy mindegyik zene kapcsolati ponttá válik – kettejük között és közöttünk, saját emlékeink, korábbi élethelyzeteink, társadalmi berögződéseink és a jelen között.

Még sosem láttam ehhez hasonlóan bevállalós intimitást élőben. Rájövök, mennyire messze van az intimitástól például a pornó, pedig mi más lehetne intimebb viszony két test között, mint a szex. Nem. Ahhoz képest, amit itt látok, a legtöbb pornó végtelenül szemérmes és tartózkodó. Mert a pornó a testet csak mint képet használja. A test valójában nincs is jelen, csak felhasználják egy bizonyos célra. Ahogy a bevásárlószatyrot bevásárlásra. Valóban, az emberi testnek is megvan ez a tárgyszerűsége a mindennapokban. A neki tulajdonított funkció szerint bukkan fel bizonyos terekben, és ha valami nem illik bele a képbe, az máris zavart kelt. A testek lehetőleg legyenek tiszták, illatosak, kellőképpen fedettek (ha valaki nő és elég fiatal, akkor persze kívánatos a szabadon hagyott hús), és tartsanak megfelelő távolságot egymástól. Ehhez képest ebben a térben mi történik? Ennél jobban már ki sem lehetnének használva emberi és nem-emberi testek! A hat óra alatt az előadók szinte mindent kipróbálnak a test funkcióival, felületeivel, nyílásaival, monotonitásával – testük többször is élettelen robotok benyomását kelti –, és eközben paradox módon épp ellenkező a hatás: amikor a legnagyobb mértékben kihasználják a kapacitásait, akkor szabadítják fel a testüket a lehető leginkább. Nem tűnik el a kihasználtság, de valahogy zavart keltő módon van jelen. Ebben a zavart keltő nem funkcionális kihasználtságban pedig szabadság és szuverenitás rejlik.

Engem megütött kicsit a pornográfia, mint viszonypont.

De ha már idekerült, elképzeltem egy másféle pornográfiát. Bemegyünk a színházba. Tudjuk, miért tesszük: élő emberi testeket akarunk látni. Az előadásnak nincs rendezője, az előadók az est szerzői is egyben, számukra ez az alkalom éppen olyan fontos, mint számunkra. Elkezdődik az előadás, feszülten figyelünk. Párszor kiszól képviselőnk, a dramaturg: „Mikor vetkőzik már le?” „Gyerünk, vedd le a ruhád!” A testek mozognak előttünk, barangolnak a távolságtartás és az elmélyült intimitás közti skálán. Az érintések gyakran töltődnek fel erőszakkal, erotikával, a csábítás, a szerelmi kacérkodás átbillen a testiség nyersebb változatába. Nemcsak a megszokott férfi vágyképek idéződnek meg, hanem női vágyak is, sőt a saját nézői vágyaim is lifteznek bennem. Néha arra vágyom, hogy másképp nézhessek, hogy végre lássak valami absztrakciót is, vágyom az ismerős művészeti keretekre, mert már túl explicit minden. Többnyire viszont egyszerűen élvezem, hogy színen kívüli, ob-szcén szereplő vagyok, akivel játszanak. Nem kell rejtegetnem az ottlétem, de a nevem nem lényeges. Én is elmegyek a határaimig, megélek olyan pillanatokat, amikor már nem jó nézni, nem kellemes, sőt fájdalmas, mert az előadók kizsigerelik a testüket, fájdalmat okoznak maguknak, minden porcikájukat játékba hozzák, minden zsírpárnát, minden tárgyat és körülményt. Tényleg nézni akarom még ezt? Nem jön a kielégülés. És mégis nézem. Túl vagyok rajta, beavatást nyertem, képviselőnk, a dramaturg pedig elmélázik: „Ki engedte, hogy ezek a teremtmények a világra jöjjenek? Talán Bakkhusz maga?” Talán.

Mégsem szívesen gondolok a pornóra. Túl sokat lehet tudni a széles körű káros hatásairól és következményeiről, hogy az viszonypontként jöhetne szóba egy olyan előadás kapcsán, amelyik mindenben éppen a szexualitásról való közgondolkodás másik végletét képviseli. Az előadók kíméletlenül bátor módon vizsgálják azt is, hogy egy párkapcsolatban hogyan lehet a másik testéhez és a szexualitáshoz viszonyulni. De nekem pont attól is különleges ez a munka, hogy annak ellenére volt képes egyedi, eredeti módon a szexualitásról szólni, hogy a meztelenség és a szexuális intimitás képzeteit totálisan leuralta a pornó, és szinte képtelenség ezekről másképp beszélni. Bár majdnem mindvégig meztelen testeket, testrészeket néztünk, a performerek rendre kifejezték a saját testükhöz és egymás testéhez való változatos viszonyaikat, meg sem fordult a fejemben, hogy a pornográfia egyáltalán létezik.

Hogyan megyünk ezek után haza? Mit viszünk magunkkal? Tudunk-e még nyugodtan aludni, vagy valaha őszintén élvezni egy meghitt családi vacsorát? Ez utóbbit már Semira kérdezi a hat óra vége felé a már megszokott egyszemélyes kórusként.

Vége?

El kellett jönnöm közben, nagyon bánom. Másnap telefonon érdeklődöm: mi volt még? Nem is emlékszem, mikor csináltam ilyet utoljára, és milyen produkcióval. Egyáltalán van ennek így értelme? Nem tudom, mire számítottam. Az akciók leírásait hallgatva majdnem olyan intenzitással élem át az előadás számomra hiányzó részét. A trip folytatódik. Mi a fene folyik itt? Még mindig tart? Igen, még mindig. Az a színházi rítus, amelyen részt vettem, nem múlik el olyan könnyen, mint egyéb kulturális események, amelyek másnapra egészen más arcukat mutatják a felidézés tükröződésében. Ez beégett. És még mindig keresem, miért.

Amikor az előadás előtti estén a társulat megérkezett a MU Színházba, épp a saját előadásomat bontottam (inkább mint díszítő voltam a térben – független lét, sóhaj). Bejárták a teret, elkezdtek beépíteni, a szemem sarkából figyeltem őket. Nevetgéltek, hangosan beszéltek, feltűnően jól érezték magukat. Nyoma sem volt a hideg, gépszerű profizmusnak. Ezek az emberek otthon voltak, és élvezték egymás társaságát, játszottak egymással, és azt tették, amivel az előadásuk is elvarázsolt: figyelni a másik emberre, és kapcsolódni hozzá, játszani vele az emberségünk megtartásának egyik legfontosabb eszköze.

Lehet, hogy ők élnek, én pedig gép vagyok? They live – eszembe jut a John Carpenter-film, amelyben az emberek egy részéről kiderül, hogy valójában nem is igazi élőlények, hanem földönkívüliek, akik át akarják venni az uralmat a bolygón. A film egy pontján a főhős szembesül a kérdéssel, hogy ő vajon melyik csoportba tartozik. És én? Vajon én élek? És ha igen, honnan tudom? Nem akarok gép lenni, sokszor mégis az vagyok. De hát a gépszerűség hasznos is tud lenni, különben nem boldogulnék a sok-sok tennivalómmal. Vagy mégis? Van út a kettő között? Vagy csak a vagy-vagy létezik? Mi lenne, ha másokkal is megoszthatnám, amikor kételyeim merülnek fel? Vajon úgy tennének, mintha nem értenék? Vagy kiderülne, hogy ők is tudják, amit én tudok? Vajon mit tudott például az a férfi, aki anyaszült meztelenül, arcát maszkkal eltakarva kirohant a Kőrösy József utcára valamelyik házból, látva, hogy Leja és Marko a hirtelen lezúdult esőben improvizálnak, és csuromvizesen, félmeztelenül fetrengnek a MU Színház előtti aszfalton?

Egy biztos: az előadás óta még nem akartam színházba menni. Ott sokszor a halott munkát látom viszont, amikor az élő embereket nézem. Saját teljesítménykényszeremet látom viszont. Még mindig Semira kérdései és talányos idézetei járnak a fejemben.

Az egyiket le is fotóztam, szabad fordításban így szól: „… amikor azt álmodod, hogy ébren vagy, aztán felébredsz, és rájössz, hogy igazad volt. (Amos Oz: Júdás)”

Mi? Semira Osmanag, Leja Jurišić és Marko Mandić: Together
Hol? MU Színház
Kik? Rendező: Bojan Jablanovec. Alkotó-előadók: Leja Jurišić és Marko Mandić.

^[1] Köszönet Cserepes Gyulának, hogy elindította a párbeszédet.
^[2] Szabad átértelmezése Robert Wilson egy gondolatának: „The reason I work is to ask questions, to ask what is it, not to say what it is. The most important thing for me is what you experience. I saw the sunrise this morning, for example, and it was so extraordinary. I can’t tell you what it meant.”