Mi maradna egy az 1980-as években írt drámából – Göncz Árpád Mérlege az 1980-as Találkozások című kötetében még „csak” egy tizenhárom oldalas novella –, ha zárójelbe tennénk mindazt, ami a szerzőjével történt, amit a szerzője tett a nyolcvanas évek után, a politikusi pályát, a köztársasági elnökként derűs bölcsességgel viselt hivatalt, az utóbbi fél évszázad fényév távolságúnak tetsző, visszairigyelt évtizedét?

Ha zárójelbe tennénk azt a világot, ami a színházi szakma érintettjein túl idehozta a bemutatóra az egykori és az elfogultan és elfogódottan kitartó tisztelőket? Ha még maradunk a zárójelen belül, akkor a Mérleg egy szűk elit drámája volt és maradt, egy olyan politikai-kulturális elité, amely becsüli annyira magát, mint amennyire az utána jövők magukat sosem fogják: hogy szépen szeretne meghalni. Szóval mi maradhat egy az 1980-as években írt drámából a zárójeleken kívül?

Fotók: Gordon Eszter

Nem kétséges, hogy az alkotók (a Terminál Workhouse) Bátorságok Könyve című blogján, vagy a rákospalotai-újpalotai média podcastjében aktualizált üzeneteit, a „menni vagy maradni?” kérdését, az „etikai bátorság” hiányának beismerését Kerkay Rita rendezése – és Boronkay Soma szövegátirata – közvetíti, de valamiféle külső fókuszt is ad a Varga Mária és Zsótér Sándor által játszott kamaradarab ezekhez a válaszokhoz. A ki miért hagyja el a hazáját, és a ki miért marad itthon kérdésekre ugyanis csak nyolcvanas években született válaszok vannak, azoké, akik átélték a hetvenes-nyolcvanas éveket. Új, mindenkire érvényes válasz, ideológia ezekre nincs, csak az emigráció és a maradás mint indoklást nem kereső tett. A Mérleg szövege erre a mai válaszkeresésre nem alkalmas és Boronkay Soma dramaturg sem teszi a párbeszédeket erre alkalmassá.

Azért kikövetkeztethető az előadásból egy furcsa, „kronológiai” játék. A mai ötvenesek-hatvanasok, a színészek és a velük egykorú nézők kénytelenek Göncz Árpád darabját eljátszva-végignézve átélni egy másik huszonhárom év, az 1956 és 1979 közötti évek (amelyekben nem sokat éltek) boldogságát és árulásait, fájdalmait és meghasonlásait. És ez éppen olyan különös élettapasztalat lehet, mint a Terminál Workhouse fiatal alkotóié, akik csak gyerekek voltak az író köztársasági elnöki ciklusai idején. Ők mást és máshogy láttak a kilencvenes évekből, mint Varga Mária és Zsótér Sándor, akik a kilencvenes években voltak annyi idősek, mint a terminálosok most, vagy a darab szereplői ötvenhatban.

Mindez azért fontos, hogy lássuk, hol kapcsol be a rendezés, a darab külső fókusza, hogyan emelhető ki a Mérleg a maga történeti kontextusaiból. Kerkay Rita rendezése meghagyja a dialógusokban egy emlékező, történeti-morális értelmezés lehetőségét – biztosan ez a Csokonai és Beke Károly intenciója –, ugyanakkor a színészi játék, a színpad vizuális és zenei történéseivel egy párhuzamos drámát visz színre, amiben nem a történeti, a mai kulturális és politikai kontextusokra ráolvasható tanulságok a fontosak, hanem minden, ami ezeken túl, minden, ami az említett zárójeleken kívül van.

Nő és férfi, szakításuk után huszonhárom évvel egy pesti kölcsönlakásban, a színpadon jelen lévő énjük és a huszonhárom évvel ezelőtti, jelen nem lévő, már csak elmesélhető énjük; a szerelem, a testi vonzódás jelenvalósága és a szemérmes körülírásokkal elmesélt valamikori extázis és az azután következő hiány; a piros, műbőrrel bevont, hiperrealista teret imitáló, ugyanakkor fizikai undort keltő bútorok, amiket megérinteni is fáj: olyan, mint a házastársaikat megcsalni készülő szeretők bűntudata; a porcelánfigurák, amik önmaguk is kis történeteket idéznek meg: az olvasó lány figurája, az őzcsalád, a mogyorót majszoló mókus; a zongora, a háromlábú olvasólámpa és a babakonyha. Ami a dialógusok felett van, az bábjáték a színpadon elszórt, mindig mást helyettesítő, szimbolizáló tárgyakkal, a nippekkel – ma már nehéz egy huszonévesnek megmagyarázni, hogy mi volt a funkciójuk ezeknek a porcelánfiguráknak a régi lakásokban, de ha belegondolunk, ezek régen is a mindenféle értelem nélkül való dolgok közé tartoztak –: játék az értelem nélküli tárgyakkal, a játék a játék örömet is alig okozó öröméért.

A zárójelen kívüli kérdések másfélék tehát: mi történik a szerelemmel, a testi vággyal ennyi idő után? Része-e a szereplők énjének az, amit időközben átéltek és most akadozva elmesélnek, vagy vissza lehet-e vetkőzni a fiatalkori testünkbe? Le lehet-e vetni a történetünket mint egy ruhát? Akar-e emlékezni a test bármire, ennyi idő után? És a színen – hálásak lehetünk a rendezőnek, hogy ezt nem egyértelműsíti – történik-e a nő és férfi testek között valami?

Egy bizonyos értelemben tehát a Terminál Workhouse munkája visszakontextualizálja a drámát egy sajátos, belső történeti valóságba. A Mérleg szövegének ez a színrevitele, a lélektani és irodalmi értelemben hitelesen ügyetlenkedő, óvatoskodó, alakoskodó dialógus a nő és a férfi között – ennek képi metaforája a színpad hátterét betöltő, álarcosokat, bohócokat ábrázoló falikárpit – az előadás képi környezetében abszurd szöveggé kezd válni. A néző arra kezd figyelni, ami nincs benne a szövegben, egyre inkább a testek helyzete, az érintések, a tárgyak manipulációja, Zsótér Sándor „legendás” mezítlába, szabályokat szegő zongorajátéka (azért mintha ezt a darab zeneszerzője korrekten megkomponálta volna, akkor pedig micsoda teljesítmény, micsoda koncentráció hangról hangra eljátszani valamit, ami improvizációnak tűnik!), és Zsótér szabálytalan balettje. Varga Mária hangszínei, nyelvbicsaklásai, testtartása, visszatartott, visszafogott mozdulatai azok, amik mögöttes történetmondássá válnak. A belső történetek, a belső emigráció lelki tapasztalata, a külső emigráció zárványszerű élete az, ami a gesztusokban megjelenik. Göncz Árpád szövege Kerkay Rita intésére Páskándi- vagy Václáv Havel-párbeszédeket kezd játszani. (Miközben logikusan, aligha akarhatott a drámaíró Göncz Árpád abszurd drámát írni. A helyzet volt abszurd.) Ugyanilyen zavarbaejtő, másodlagos visszakontextualizálás, hogy miközben az előadás – a szöveggel szemben – nagyon következetesen kerüli a történeti példabeszéd narratíváit, miközben kínosan ügyel arra, hogy első közelítésben ne az író saját sorsa jelenjen meg a néző fejében –, a szereplőválasztással már-már provokatívan ennek az ellenkezője is megtörténik. Zsótér arca nagyon tud hasonlítani Göncz Árpád nyolcvanas évek elején készült fényképeire, Varga Mária hangja és mozdulatai pedig az 1976-os Magyar Médeia legendás színésznőjére, Szemes Marira.

Innen nézve – kifelé nézve a zárójelek közül, vagy befelé a zárójelekbe – az előadásnak és a két színész, Varga Mária és Zsótér Sándor mesteri játékának egyetlen fontos tétje marad. A Terminál Workhouse-osok biztosan azt mondanák: a bátorság. Pedig nem! Hanem a figyelem!

Kerkay Rita Mérlege erről szól. (A „mérlegről” biztosan nem, hacsak nem tartjuk meg az allegorikus olvasatot: kinek az élete ér többet, aki elment, azé, vagy aki maradt, azé? Senkié. A saját élete semmiképpen, legfeljebb azoké, akiknek az életét a távozó nő vagy az itthon maradó férfi lehetővé tette azzal, hogy ő maga mindent elveszített. Elveszítette a másikat.) Arról szól, hogy – egyébként ez abszurd, vagy nonszensz, nem? – vissza tudja-e szerezni két ember, egy férfi és egy nő azt a figyelmet, amivel valamikor egymás felé fordultak, hogy le tudja-e fordítani magának a másik minden szavát, a szavak mögötti szándékait, a testek egymás iránti figyelmét-odaadását. És ez Kerkaynál nem csak eljátszott dolog, nem megjelenített párbeszéd, hanem színészi feladat is: Varga Mária és Zsótér Sándor a dialógusra, végszavakra koncentrálás mellett a tárgyak folyamatos átrendezésével egy másik nyelven is beszél, egy másik szöveget is mond. És ennek a másik, szöveg nélküli szövegnek, vagyis a színészi játéknak talán erősebb az intimitása, mint az eljátszott szerepeknek. Ők játsszák. Sem a drámai szerepek nem lényegesek, sem a szerző maga.

Mi? Göncz Árpád: Mérleg
Hol? Csokonai Művelődési és Rendezvény Ház / Terminál Workhouse
Kik? Rendező: Kerkay Rita. Dramaturg: Boronkay Soma. Zeneszerző: Matkó Tamás. Rendezőasszisztens: Tusor Regina. Produkciós vezető: Gerlits Réka. Szereplők: Varga Mária és Zsótér Sándor.