Úgy sejtem, közel az idő, amikor megszületik az első, Formanek Csaba munkásságát elemző szakdolgozat, s meglehet, valaki már gyűjti is az anyagot hozzá. Kell a művelethez persze egy rugalmas témavezető konzulens, s egy nagy munkabírású hallgató, aki beleássa magát az írói, rendezői, színészi életmű máris jelentős méretű halmazába, remélve, hogy végül képes lesz megfogalmazni, vagy legalább körül írni egy elszánt színházcsináló – nevezzük tán így – a „Formanek-jelenség” lényegét.

Fotók: Fekete Attila

Első róla szerzett élményeim amatőrfesztiválok dúlt vitáihoz, majd különböző alternatív színházi eseményekhez kapcsolódnak. Általában megterhelőnek, homályosnak és túlzsúfoltnak éreztem a spekulatív erényekkel egyébként mindig rendelkező opuszokat, de nem is egyszer tűnt fel, hogy az adott pillanatban maszatosnak tűnő produkcióban benne van valami szédítő abszurd esélye is. Csakhogy mire az megszületne, lefoszlik az eseményről a nézői figyelem, s kifárad az előadás.

Mivel húsz éve tapasztalom, hogy Formanek Csaba mindenütt ott van, ahol színházkedvelők vannak, az adatokra rákeresve őszintén meglepődtem, hogy ő, aki a független színházi lét kortalannak tűnő, rendíthetetlen katonájaként él közöttünk, 1979-ben született, tehát csak 43 éves. Miután Szegeden leérettségizett, majd rájött, hogy mégsem matematikusként képzeli el az életét, pesti esztétika szakosként belevetette magát az akkori idők forrongó amatőrszínházi világába. Az általa alapított Radikális Szabadidő Színház akciói során – ELTÉ-s egyetemistaként – sok jelenkori színházcsináló vagy színházelemző kapta tőle a színházi alkotómunka első közösségi élményét. 2002-től kezdve napjainkig majd félszáz színházi produkció első számú alkotójaként említik őt a dokumentumok, s pár kísérleti filmet is készített. A fesztiválok értékelő beszélgetései során többször feltűnt az ütésállósága, s az még inkább, hogy észrevehetően érdekelte, mit mondanak ilyenkor a vele szemben ülők.

Hosszabb szünet után, 2021 őszén – már Kettőspont Színházban – „Én vagyok a Kíváncsi!” címmel, Ady Endre egy debreceni rajongójáról írott monodrámáját láttam, Pusztai Lili Lucával a főszerepben. Ez a játék sok tekintetben gazdagnak mondható, emlékezetes, szép munka volt. Érteni véltem az egészet. (A beszámoló Pille a fényben címmel jelent meg a monodrámákkal foglalkozó összeállításban.)

Aztán már hívásra mentem hozzájuk, hogy most, nyár elején, a Kettőspont Színház immár két éve működő, Ráday utca 39. alatti termében lássam új darabjukat, a Likvidátor, a felszámoló című kortársi moralitást. A darab az Örkény István drámaírói ösztöndíj keretében született 2019-ben, és 2021 júniusában került bemutatásra. Írója és rendezője Formanek Csaba, főszereplője pedig a Vígszínház fiatal művésze, Zoltán Áron. Nem volt habkönnyű este, de visszagondolva is úgy érzem, az utóbbi évek egyik legfontosabb független produkcióját láttam. Váratlanul erős közösségi élményben volt részem. A Covid-verte időszak után, tavaly ősszel Miskolcon tapasztaltam meg az összetartozás frenetikus aréna-élményét (Producerek, rendezte Béres Attila), tudom, milyen az. Itt, ebben a maroknyi térben, talán ha két tucat ember fért a nézőtérre, az előttük nyüzsgő-mozgó kilenc-tíz szereplő viszont mindig a sokszorosának látszott.

Szó se róla, előtte magam is megilletődtem, amikor megtudtam, hogy a játékidő öt teljes óra, két hosszú szünettel. De bevallom, lassú belemerülés után, sírtam és nevettem, féltem és féltettem, s ha úgy adódott, el is ijedtem. Sok helyen, sokaktól előadva láttam már a halni készülő, s elmúlt életét igazoló barátokat kereső Akárki középkori történetét, nemrég épp Szegeden, Zsótér Sándorral a címszerepben. De ez most más. Ebben a játékban a gyerekeim korosztályát csapja meg az elmúlás szele, s annak vagyok tanúja, hogy az utánam jövő nemzedéket érte el a halandóság felismerése.

Úgy szól a csengő, mintha karácsony lenne. A parányi szobaszínház játékterének bal felső felében, szűk erkélyecske hajlatában, egy világítóan kopasz, frakkos úr (Formanek Csaba), kezében zengő triangulummal ad jelet az ámulásra, s egy másik, dús fekete hajú, frakkos úrral (Bodor Géza) koccint. Vörös bort villantó poharaikat üdvözlő mozdulattal emelik ránk, lentről bámészkodókra, s ezzel megkezdődik „az elszámolás napja”. A terem – Debreczeni Imre élő sejtként viselkedő, izgő-mozgó díszlete – maszatos, tarka foltokból ragasztott, méretes babaszoba, melynek a nézőktől jobbra lévő, ajtós fala csak mint valami féligáteresztő hártya zárja el tőlünk a kinti utcát.

A játékmódban a vásári képmutogatás harsánysága keveredik a passiójátékok ünnepélyes, amatőr energiájával, s a jelenkori, abszurd végállapotok szépen kidolgozott elviselhetetlenségével. A versbe hajló szöveg tele latin citátumokkal és jelenkori utalásokkal. A szerző, ahogy Thomas Mann mondja, „műveltségében meg nem állhatja”, hogy íveket ne rajzoljon dolgok és történések fölé, de van benne annyi önirónia, hogy jelezze, ez egy-egy pukedli Goethe vagy Madách felé hajolva. A fura kényszeresség és mesterkéltség aztán – idézőjeleire is színészeire találva – megemelkedik és olyasféle csúfondáros és igaz költészetté válik, mint ami például Büchner Leonce és Lénájában lebeg, s amit nagyon lehet szeretni.

Főhősünk, Olivér (Zoltán Áron), fekete kalapos, sötéten imbolygó clown figura. Szomorú Harlekin, vagy még inkább könnyét potyogtató Jill ez a sípoló, sárga gumikacsái közül kinőni alig tudó, újmódi Akárki. Nincs egyedül, vele van megtestesült lelkifurdalása, felsőbb énje, a tudálékos Felség, a családi mitológia ismétlődést jelző apa-variánsa is, Formanek Csaba által játszva. Zoltán Áron, a Vígszínház csupa zene, csupa figyelem, rebbenékeny, fiatal színésze úgy mozog a szobányi térben, mintha a szél lengetné a nádat. Föl se tűnne, ha egyszer csak a plafonon sétálna. Kezében néha aprócska gitárféle, máskor valami fuldokló hangú flóta. Zenei jeleket ad ki még a vele kapcsolatban álló, pendülő pohár is, a megcsörrenni próbáló, örökkön keresett „kanál” is, s ritmusra dobban a dobogó, amikor a mélypontok egyikén-másikán rázuhan a teste.  Olivér „tudata cafatokban”, s most, az elszámoltatásra várva, a társak segítségével áttekinti élete fontos szakaszait, a készüléseket, a guruk által irányított, szekta-szertartásokat, a tréningeket, a röhejes, nagy nekifeszüléseket, a mulatságos és az ijesztő szerelmeket, a párválasztás kínját és a pompás figurákból álló haveri kör zsibbasztó zsongását.  Térben és időben vés furcsa járatokat a főalak, aki egyszerre önmaga és saját maga apja. Fájó gondjaira mindjobban rátalálva, szakszerűen emészti egyszerre húsz- és negyvenéves önmagát. A játék egyik gyönyörű jelenete, amikor az adódó kínálatból apát és anyát választ magának a létezésére rákérdező „gyermek”.

Kocsmák, szerkesztőségek, hivatali munkahelyek elevenednek meg. Bekövetkezik a főhős hatalmi gépezetbe való betagozódása, a saját tehetség kiárusítása és ezzel az erő megroppanása is. S jönnek a gyámolításra várók. Öregek, gyerekek nyafogása váltja egymást a kopár családi konyhaasztalnál, s végül már nem pontosan érezni, igazi kísértetek, vagy csak emlékképek fognak bennünket körbe. Egyszer, a második szünetben, kicsit a Hamlet sírásójelenetét idézve, megjelent már két halálfejű segéderő, hogy a vonszolt szemeteskukába hajtogatandó, elhasznált hőst a Likvidátor elé vigyék. Akkor sikerült visszaverni az idő előtt érkezőket. De lassan vége a történetnek. Noémi lénye, a hol szeretőként, hol anyaként, hol eltávolodó majd visszatérő feleségként mutatkozó, első számú nőalak – Pusztai Luca remek alakításában – már hosszú percek óta „csukva van”. Mindegy is már, jelen van-e a félve várt Likvidátor – menni kell. Olivér beleáll a hol gyönyörök, hol kínok tutaját jelképező, kerekekkel ellátott, fehér bádogkádba, s gyűrött kis zakójában, fején fekete keménykalappal, kihúzza magát. Vigyázzállásban távolodik. Már elföldi a köd, de még kivehető bal karja alatt a nagy, pöttyös labda.

Egy hajdani emlék erősödik föl bennem. Valamikor, a nyolcvanas évek közepe táján, talán Varsóban, de az is lehet, hogy Gdanskban, jártam én egy hasonló indulatoktól fűtött, nagyon hasonló térben, az akkori lengyel kisszínházak egyikében. Ha jól emlékszem, egy Witkacy (Stanislaw Ignacy Witkiewicz) gyerekkori írásaiból készített összeállítást láttam. Az akkori – számomra még szokatlan – közel-színházban, az orrunk előtt mászkáltak így a szereplők, szekrényekből ki és be, egy szövevényes, álomból a valóságba türemkedő „szür-kabaré” jelenetei során. Ma már tudom, érdemes összevetni a Formanek írásokat az abszurd dráma lengyel úttörőjének műveivel.

A Kettőspont Színház cégtábláján figyelemfelkeltésre szántan ott áll a meghatározás: Spirituális Ügynökség. Ez ebbe rejtett, a megmosolygást is vállaló, de komolyan vett, fanyar emberszeretet mutatkozik meg a Likvidátor, a felszámoló című megrázó előadásukban is. Kortársunk, Olivér, a clown, a magát kereső művész vergődését láttuk, s benne saját, szétfoszló, közös életünket, kóválygó, csóró, értelmiségi létünket és kapcsolat-kereséseinket is. Átismételtük árulásainkat, megéltük elárultságunkat, képekbe sűrítve, versbe szedve. Jellegzetes szerzői színház ez, nem lehet tehát tudni, hogy lesz-e még társulat, amely így a vállára képes emelni ezt a szöveget. De ezek a játszók – zenészeikkel együtt, kivétel nélkül, mind! –, Zoltán Áron, Bodor Géza, Formanek Csaba, Pusztai Luca, Gergelyfy Zsófia, Ács Emese, Vajda Kristóf, Tóth András Dandó, Takács Zalán– istenesen megrugdalják az ember szívét.

Átütő színészi jelenléttel máshol is találkozhatni. De a szövegből és a tudatos, pontos játékból áradó naiv erő, s az ezt az előadást meghatározó ködös szépség egészen különös jelenség. Tükröt tartó, jelentős produkció ez, ragyogó mellékalakokkal, s egy emelkedő színészi pályaszakaszt mutató, kivételes alakítással, Zoltán Áron nagyon magyar, nagyon kortárs Akárki-figurájával.

Mint később megtudtam, a produkció utolsó előadását láttam.

Mi? Formanek Csaba: Likvidátor, a felszámoló
Hol? Kettőspont Színház
Kik? Rendező: Formanek Csaba. Szereplők: Zoltán Áron (Olivér), Bodor Géza (Színész/Törköli/Totó/Szúnyogh Béla), Pusztai Luca (Noémi/Bella/Sacika), Ács Emese (Csengele/Ella/Fannika), Gergelyfy Zsófia (Zizi/Julika/Fannika/Julika), Vajda Kristóf (Balmaz/Kisolivér), Tóth András Dandó (Böngér), Takács Zalán (Edömér), Formanek Csaba (Játékmester/id. Olivér). Díszlet: Debreczeni Imre Zene: Hoppál Mihály BassPoetry Zenészek: Borzsák Kamilla fuvola, harmonika; Süle Ferenc ütőhangszerek, dob; Kovács Misi, ének, hangmérnöki munkák; Hoppál Mihály BassPoetry: gitárok, basszusgitár, ütőhangszerek, zenék, zenei rendezés; Beatbox konzulens: Futó Ádám RunnAir. Rendezőasszisztens: Döbrönte Zsófia, Perényi Luca, Danila Liza. Fény: Lakatos Dániel. Hang: Tóth Károly.