Csató Kata e lapszámban írott formában is olvasható, a Free Egyetem (Freeszfe) keretében tartott előadása,^[1] a Női alkotók a kortárs bábszínházban nemzetközi kitekintést ad, és arra inspirálja az olvasót, hogy gondolja végig: itthon hogyan állunk e tekintetben? Egyáltalán szükséges-e nemek szerint vizsgálni a bábszínházat? Vajon elhangozhatna ma egy magyarországi (báb)rendező szakos felvételin az a kérdés, amellyel húsz évvel ezelőtt Csató Kata Białystokban a színművészeti akadémiai felvételijén szembesült: a rendezés nem nőknek való, mit keres maga itt? Valószínűleg nem, és már csak azért sem, mert a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Csató Kata maga is felvételiztetett erre a szakra. De azért, ha nem is a felvételin, még az utóbbi években is történt olyan, hogy Lázár Helgának, aki 2017-ben végzett bábrendező szakon, az egyik tanára azt tanácsolta, hogy „inkább a lábai[t] kéne mutogatn[ia], mint hogy rendezze[n]”.^[2]

Nézzük azért a számokat, még ha azok – mint a fenti példa is mutatja – nem is mondanak el mindent! 2017-ben az SZFE-n a bábszínházi rendező osztályban négy férfi és három nő végzett, az ugyanabban az évben induló osztályba pedig hat nőt vettek fel, férfi hallgatót pedig egyet sem. Az utóbbi évtizedben tehát egyértelműen nőtt a női bábrendezők száma. Sőt, a női bábszínház-igazgatóké is. A Budapest Bábszínházat 2020 óta Ellinger Edina vezeti, és a vidéki bábszínházak közül hozzávetőleg minden másodiknak igazgatónője van (Ciróka Bábszínház – Kiszely Ágnes; a Kabóca Bábszínházat, amíg le nem járt a mandátuma, Székely Andrea vezette; Vaskakas Bábszínház – Kocsis Rozi; Vojtina Bábszínház – Asbóth Anikó; Kövér Béla Bábszínház – Kiss Ágnes; Csodamalom Bábszínház – Temesvári Éva).

A számok alapján tehát mondhatjuk, hogy a bábosoknál minden rendben, egészséges arányban vannak jelen a nők és a férfiak. E mögött az egyensúly mögött azonban valószínűleg két közismert társadalmi jelenség is meghúzódik. Az egyik, hogy a kisebb presztízzsel, anyagi és erkölcsi elismertséggel járó pályák menthetetlenül elnőiesednek (lásd a tanári, bírói pályát, a szociális szektort). És valljuk be, a bábos formák minden értéke és innovativitása ellenére nálunk még mindig előfordul, hogy a „nagy” színház némi buksisimogató gesztussal, kistestvérként tekint a bábszínházra. Nem független ettől a másik jelenség, hogy a nőket a művészeti pályákon előszeretettel skatulyázzák be a gyerekeknek alkotók közé. Így van ez a kortárs irodalomban és a bábművészetben is. A közvélekedés a bábot még mindig kisgyerekeknek szóló műfajnak tekinti, és így könnyebben utalja női hatáskörbe. (Hogy önkritikával is éljek, kritikus kollégáktól is nemegyszer hallottam, hogy azért nem járnak bábszínházba, mert most éppen nincsen kicsi gyerekük/unokájuk. Szerencsére a bábosok nem hagyják ezt annyiban, határozottan nyitnak a kritikusok felé, hívják, várják őket a bemutatókra és fesztiválokra, és lassacskán talán mi is nyitunk feléjük.)

E cikk célja azonban nem a (színházi) társadalmi háttér elemzése, hanem az, hogy a teljesség igénye nélkül felhívja a figyelmet néhány olyan (női) bábos alkotóra, aki a bábművészeten belül nem „csupán” jó színész vagy rendező, hanem önálló előadásokkal is jelentkezik, vagy több bábművészeti területet is művelve fontos tagja a bábos társadalomnak.

Hannus Zoltán a Tíz emelet boldogságban, r.: Kovács Petra Eszter, Mesebolt Bábszínház – Budapest Bábszínház. Fotó: Éder Vera

Fabók Mariann – a személyiség erejével

2008-ban végzett a Színművészeti Egyetem Meczner János vezette bábszínész osztályában. Pályáját azonban nem bábosként, hanem a Miskolci Nemzeti Színházban kezdte. Még miskolci, főszerepeket is játszó színésznő volt, amikor létrehozta első önálló bábelőadását, A halhatatlanság országát (2009), később pedig kilépett a kőszínházi létből, és megalapította egyszemélyes társulatát, a Fabók Mancsi Bábszínházát. Már ebben az első előadásban megmutatkoztak azok a stílusjegyek, amelyek máig jellemzik munkáit. Előszeretettel nyúl népmesékhez, előadásaiban ötvözi a mesemondást a bábjátékkal és az énekkel. Különleges képessége van a (gyerek)közönség megszólításához, folyamatos kapcsolatot tart velük, azonnal és jól reagál hozzászólásaikra, hangulatukra. Világot teremt a színpadon, és tökéletesen be is lakja azt. Képes egyszerre több szereplőt megjeleníteni vagy villámgyorsasággal közlekedni a különböző szerepek között. Előadásaihoz mindig igényes díszletet választ, melyben meghatározó a természetes anyagok használata és a népi ihletettség. A zenei világot az utóbbi tíz évben férjével, Keresztes Nagy Árpád népzenésszel alakítják, aki időnként játszótársa is a színpadon.

Művészete kapcsolódik a vásári bábjátékhoz. Úttörő abból a szempontból, hogy nőként a magyar (férfi) bábhagyomány legendás alakját, Vitéz Lászlót is megjeleníti, sőt egy egyszerre hagyományőrző és azt radikálisan megújító gesztussal párt is teremtett a magányos ördögverőnek a határozott, önmagáért kiálló Vas Juliska személyében (Vitéz László és Vas Juliska, 2014). Ezzel pedig elmozdította ezt a nálunk maszkulin műfajt a kétneműség felé. Hogy a folyamat valóban elindult, jelzi, hogy a fiatal bábos nemzedékből Barna Zsombor már több Vitéz László-előadásába is beleépítette Vas Juliska alakját.

Az elsősorban gyerekeknek szánt előadások mellett készít felnőtteknek szóló esteket is. Ilyen a pajzán népmesékre épülő Azért a kis bolondságért…(2019) és a Mikszáth Kálmán elbeszéléséből készült A fekete kakas (2020). Utóbbiban a tőle megszokott színvonalhoz képest is kiemelkedő előadói teljesítményt nyújt, a Palya Gábor által készített bábokkal, arcmaszkokkal egyszerre akár három szereplőt is megjelenít. Ahogy Fodor Orsolya írta kritikájában: „Olyan, mintha egy többszólamú zeneművet egyetlen énekes szólaltatna meg.”^[3] A fekete kakas szép példája annak, hogyan lehet az élet olyan alapkérdéseiről, mint a szeretet vagy a halál, pátosz nélküli természetességgel és emberséggel szólni.

Bábművészetét kezdetektől szakmai elismerés kíséri, már a legelső előadását is díjazták a kecskeméti bábtalálkozón. Bábszínháza a legjobb értelemben vett hagyományőrzés. A titka pedig valahol az önazonosság, a hitelesség és a humor háza táján keresendő, amelyek különleges együttállása annyira egyedivé teszi művészetét.

Bartal Kiss Rita – a képfestő

A Ciróka Bábszínház stúdiójában tanult bábszínésznek, azonban mesterei (Báron László és Kovács Géza) biztatására már ott belekóstolt a tervezésbe és a rendezésbe. Ma már játszani ritkán játszik, annál többet rendez és tervez. Talán nincs is olyan, magyar nyelven játszó bábszínház határon innen és túl, ahol ne dolgozott volna. Rendkívül termékeny alkotó: húsz év alatt több mint száz előadást tervezett vagy rendezett. Jelenleg a Griff Bábszínház művészeti vezetője.

Elsősorban rendezőnek tartja magát, ám ebben a minőségében is mindig a képből, a vizualitásból indul ki. Jó példa erre egyik korai munkája, A kékruhás kislány története (Ciróka Bábszínház, 2006), amelyben Picasso festményeiből inspirálódva, Kiss Erzsi zenéjére hozott létre egy nonverbális, filmes dramaturgiával és animációval dolgozó előadást.

A fehér vászon tiszta szépsége, az általa nyújtott lehetőségek sokasága későbbi előadásaiban is feltűnik. Így a Máté Angi szövegeire készült Volt egyszer egy… című rendezésében (Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, 2019), amely szintén képekből és hangulatokból építkezik. Itt nem a festészet, hanem az irodalom inspirálta: Máté Angi mágikus realistának is mondható, költői prózájából dolgozott. A költői próza mellett a költészet is kedves témája – valószínűleg a költészetre is jellemző képi gondolkodásmód miatt. Egyik legutóbbi rendezése, a Griff Bábszínházban bemutatott Hóesésben (2021) Nemes Nagy Ágnes szövegeire épül. A Téli álmok alcím azért is találó, mert a versszövegek által felidézett, egyszerű eszközökkel (egy létra, néhány, különböző színekkel megvilágítható puff) megjelenített színpadképek álomszerű kavargása erős vizuális lenyomatot hagy a nézőben. A Borbély Szilárd verseiből a Vojtina Bábszínházban rendezett Boldog képek című előadás (2019) már címében is utal alkotói hitvallására. (A „Boldog” itt nemcsak jelző, hanem egyben a történet helyszínének, a létező Heves megyei falunak a neve is.) A boldogság (ha az csak egy ribizligömbnyi is, mint a Volt egyszer egy…-ben) keresése és a saját boldogságról való lemondás visszatérően foglalkoztatja, egy másik példa erre, hogy A kis hableányt több alkalommal is megrendezte (Aranyszamár Bábszínház, 2019; Griff Bábszínház, 2020).

Tervezőként (a legjobb értelemben vett) sokféleség jellemzi a munkáit: a Mesebolt Bábszínház Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című előadásának (2017) elrajzoltabb bábjaitól a Babaróka (Budapest Bábszínház, 2021) finoman kidolgozott, hagyományosabb bábszereplőiig. Díszlettervezőként Máté Angi lebegő világát elevenítette meg a Vaskakas Bábszínház Az emlékfoltozók című előadásában (2016).

Kolozsi Angéla – furinka hősök, szelíd lázadók

A Budapest Bábszínház bábszínészképző tanfolyamán tanult, később elvégezte az SZFE drámainstruktor szakát is. Most éppen a Mesebolt Bábszínházban játszik, de rendezőként, íróként legalább annyira ismert.

Vannak korszakai: pályáját bábszínészként kezdte, később vágott bele a rendezésbe, majd jöttek a mesekönyvek. Színpadi adaptációkat, szövegkönyveket azonban folyamatosan írt, számuk a negyvenhez közelít. Mostanra váltakozó súlyponttal, de párhuzamosan dolgozik mindegyik területen.

Szólóelőadásait, a Lázár Ervin meséiből készült Zsiga föstő festet (Tintaló Társulás, 2007) és a Nem akarok többé boszorkány lennit (Tintaló Társulás, 2006) több szakmai, köztük színészi díjjal ismerték el. Ezekben az élőjátékkal kevert bábelőadásokban olyan intenzív figyelemmel fordult a bábok felé, amitől azok valódi játszótársakká tudtak válni. Kislányos, egyszerre mosolygásra és melankóliára hajló színészi alkatával könnyű lenne beletenni egy skatulyába, de tud ő nagyon másfajta karaktereket is játszani, mint amilyen A vadhattyúban (Ciróka Bábszínház, 2017) az ármánykodó anyósjelölt.

A Nem akarok boszorkány lennit nemcsak eljátszotta, de a szövegkönyv is az ő munkája. Főhőse, a boszorkányságtól szabadulni kívánó Furinka jellegzetes Kolozsi-hős: valamilyen szempontból kilóg a környezetéből, nem teljesíti a szerepéhez kötődő elvárásokat, de nem forradalmár, inkább szelíd lázadó. Ilyen a renitens borostás angyal, Körmöczi György is, aki meseregényének (Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak, Pagony, 2014) a főszereplője. (A könyvből azonos címmel 2015-ben Novák János rendezett színdarabot a Kolibri Színházban.)

Írásait és rendezéseit is a mese és a hétköznapiság egymásba játszatása, az apró, mindennapi részletek iránti figyelem jellemzi. A Kozmosz-szöszben (Budaörsi Latinovits Színház, 2020) például, amelynek írója és rendezője is, a Repülő Csészealj kávézó nagyon is a magyar mindennapokból színpadra léptetett vendégei találkoznak egy földönkívüli kisfiúval. De pusztán a hétköznapiból is felépít előadásokat, így készült az óvodai mikrotörténésekből álló Kutyafül, macskakő, egérút (Jászai Mari Színház, 2014), a Punktum! (Budaörsi Latinovits Színház, 2018) vagy az iskolai kötelezőkből építkező Litera-túra (Bartók Kamaraszínház, ESZME, 2016).

Színészként és rendezőként is erénye az aprólékos elemzés, a motivációk pontos megmutatása. Előadásaiban és írásaiban otthonos, bensőséges világot teremt, amelybe nézőként és olvasóként is jó belehelyezkedni.

Markó-Valentyik Anna az Izeg-mozog!-ban, kor.: Fejes Kitty, KL Színház. Fotó: Orosz Sándor

Markó-Valentyik Anna – női szólók

2017-ben végzett az SZFE bábszínész szakán, azóta a Vaskakas Bábszínház tagja. Játszik és rendez, társulati munkái mellett két önálló, felnőtteknek szóló előadást is jegyez. (Ehhez persze az is szükséges, hogy Kocsis Rozi, a Vaskakas Bábszínház igazgatója kifejezetten támogatja a művészeit abban, hogy önállóan is dolgozhassanak, így több ottani színész is előállt már szólóelőadásokkal.)

Markó-Valentyik Anna mindkét szólóelőadása a női lét egyes szakaszaihoz kapcsolódik. Az Anyajegy (KL Színház, 2016) Szabó T. Anna gyermekvárással, anyasággal kapcsolatos versei köré épül. Az előadás bunraku bábjátékkal, tárgyanimációval és élő színészi játékkal beszél az anyaságról, pátosztól mentesen, humorral és melegséggel.

A másik monodráma, az Alaine – Ideje a meghalásnak (KL Színház, 2018) az öregedésről, az élet végéről szól, és szintén irodalmi alapanyagra, Polcz Alaine szövegeire épül. A harminc körüli színésznő és a szövegek megírásakor a nyolcvanas éveiben járó, életnagyságú bábbal megjelenített Alaine kettőse, a testképben és mozgáslehetőségekben megmutatkozó fél évszázadnyi szakadék adja az előadás alaphangját. Ebből a szempontból rokona a Tünet Együttes Sóvirág – avagy a létezés eufóriája című előadásának (2015), Fahidi Éva és Cuhorka Emese kettősének. Hasonlóság közöttük az is, hogy az Alaine-ben is kiemelt szerepet kap a mozgás, a tánc. Nem csoda, hiszen ehhez az előadáshoz Markó-Valentyik Anna társalkotót is hívott Ladányi Andrea személyében.

Két szólóelőadásból még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, és az sem tudható, hogy folytatódik-e a bennük megjelenő tematika, vagy az alkotó más irányba indul. Az azonban látszik, hogy Markó-Valentyik Anna képes igényes, a felnőtt nagyközönséget is megszólítani tudó komplex előadásokat létrehozni.

A felnőttek mellett játszik és rendez a legkisebbeknek is: csecsemőszínházi előadásokat. Szintén szólóelőadása az Izeg-mozog! (Vaskakas Bábszínház, 2016), rendezése pedig a Kézzel-lábbal (Griff Bábszínház, 2018).

Nem maradhat említés nélkül, hogy egyike azoknak a művészeknek, akik a környezetvédelem, a hulladékmentesség ügyét színpadon és színpadon kívül is elhivatottan képviselik. Példa erre a Rügyek és gyökerek című rendezése a Budapest Bábszínházban (2020), amely témáját és megvalósítását tekintve is természetbarát előadás.

Gimesi Dóra – mindennapi varázslatok

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerzett dramaturg-esztéta szakos diplomát. A Budapest Bábszínház dramaturgja, irodalmi vezetője, de számos más bábszínházban is dolgozik. Olyan elismert előadások bábszínházi adaptációját készítette, mint a Repülési lecke kezdőknek (ESZME, 2009) vagy a Semmi (Budapest Bábszínház, 2013).

Bár pontos statisztikát nem készítettem, az utóbbi tíz évben nagy valószínűséggel a hazai bábszínpadok egyik, ha nem a legtöbbet játszott szerzője. Hozzátartozik ehhez, hogy a „rendes” színházakhoz képest a bábszínházakban sokkal több az ősbemutató – és sokkal több a kortárs szerző is. Itt a kőszínházakkal ellentétben nem jellemző, hogy egy darab a budapesti bemutató után „végigturnézná” a vidéki színházakat. Neki mégis van néhány darabja, meseátirata, amelyekkel ez történt. Például a Csomótündérrel, amelyből három bemutatót is tartottak (Ciróka Bábszínház, 2013; Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, 2014; Budapest Bábszínház, 2017). Több klasszikus mese pedig évek óta az ő átiratában járja a színpadokat, ilyen A mindentlátó királylány, a Hamupipőke vagy a Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi. Népszerűségük oka, hogy igen jó stílusban úgy tudja a mai gyerekfülnek is érthetővé és élvezhetővé tenni ezeket a történeteket, így átiratai nem lesznek gyorsan avuló trendi szövegek, sőt, némelyik, mint például a Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi figyelemre méltó költői teljesítmény.

Önálló darabjai gyakran nyúlnak tabutémákhoz, amilyen a válás (Csomótündér) vagy az öregség és a halál (Az időnk rövid története, Vaskakas Bábszínház, ESZME, 2016). Anélkül, hogy bármelyiket is elkönnyítené, finom humorral tudja megmutatni a nehezebb élethelyzetekben rejlő lehetőségeket, és cukormáz nélkül tud életigenlő befejezéseket írni.

Meséi, darabjai gyakran kötődnek valós helyszínekhez. A Tíz emelet boldogságban (Budapest Bábszínház, Mesebolt Bábszínház, 2014; a színpadi adaptációt Veres András készítette) pesti és budai toronyházak esnek szerelembe, a szülővárosáról, Szegedről szóló darabjában, A százéves kislányban (Kövér Béla Bábszínház, 2021) család- és várostörténet ötvöződik. A valóság mellett nála mindig ott van a varázslat lehetősége, bármiről kiderülhet, hogy jóval többet jelent annál, mint aminek elsőre látszik. Hősei pedig földhöz gyökerezett léggömbökként egyszerre kötődnek földhöz és éghez. Ahogy egy interjúban elmondta, a stilizált, szimbolikus gondolkodás mindig is közel állt hozzá,^[4] ez lehet az a közös pont, ami írásait és a bábszínpadot annyira összeillővé teszi.

Lendváczky Zoltán és Makra Viktória az Ebcsont és nyúlcipőben, r.: Kuthy Ágnes, Budaörsi Latinovits Színház. Fotó: Borovi Dániel

Ahogy a cikk elején is említettem, csak azok közül az alkotók közül választottam néhányat, akik több területen is jelentős szereplői a bábszínházi világnak, de a körkép még így is hiányos és szubjektív. Írhattam volna az igazgatóként többször említett Kocsis Roziról, aki bábművészként, dramaturgként és rendezőként is aktív; a jelenleg szintén színházigazgató Ellinger Edináról, aki bábművészként és rendezőként is ismert. A rendező és tervező Boráros Miladáról, vagy a fiatalabb generációból a rendezései mellett (önállóan és másokkal) személyes előadásokat is létrehozó Szenteczki Zitáról, vagy Lázár Helgáról, aki rendez és tervez, emellett szintén jelentkezett már egy szólóelőadással (It depends, Három Holló, 2019), amely részben a női szerepekről szól.

Dolgozik itt csendben, tele alkotó energiákkal vagy három bábos női generáció, akikről a szélesebb értelemben vett színházi szakma sem tud eleget, nem beszélve a színházba igen, bábszínházba már sokkal kevésbé járó közönségről. Pedig ahol elindítanak egy-egy felnőtteknek szóló bábelőadás-sorozatot (mint például Kecskeméten vagy Zalaegerszegen), és elég kitartóak, hogy a kezdeti érdektelenség ellenére is továbbvigyék, ott lassacskán beleerjed a köztudatba, hogy létezik ilyen, és érdemes elmenni, mert a nézőknek jó eséllyel legalább akkora, ha nem nagyobb színházi élményben és több meglepetésben lehet részük, mint a „rendes” színházban.

^[1] https://www.facebook.com/watch/live/?ref=watch_permalink&v=487790672959678
^[2] https://papageno.hu/blogok/oroszlankormok/2021/11/lazar-helga-elkezdtem-megerkezni/
^[3] https://www.prae.hu/article/11538-mese-a-jo-csabitasarol/
^[4] https://igyic.hu/mesecentrum-interjuk/miert-olyan-fontos-a-jo-gyerekszinhaz-gimesi-dora-valaszai.html