A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatói feladatait az elkövetkező négy hónapban az eddigi produkciós igazgató, Pál D. Attila látja el (ideiglenes megbízással). A román Művelődési Minisztérium erről szóló rendelete 2022. szeptember 19-én látott napvilágot. A döntést az indokolta, hogy szeptember 6-án felmondott az intézmény ügyvezető igazgatója, Gáspárik Attila, aki 2011 óta töltötte be a vezérigazgatói funkciót, második mandátumának lejárta után azonban nem kapott olyan osztályzatot, amely elegendő lett volna arra, hogy automatikusan elnyerje a harmadik mandátumát. Január óta a minisztérium több ízben is meghosszabbította a kinevezését, halogatva a versenyvizsga kiírását a vezérigazgatói poszt elnyerésére. Gáspárik Attila lemondását megelőzően a Tompa Miklós Társulat színészeinek egy része petíciót nyújtott be a színház vezetőségének, amelyet Henn János, az alkalmazottak képviselője írt alá, és amelyben kifogásolták a megbízott vezérigazgató társulattal szembeni magatartását, illetve elégedetlenségüket fejezték ki a színházban uralkodó konfliktusoktól terhes helyzettel kapcsolatban. Az is felháborodást keltett többekben, hogy az ügyvezető igazgató nem hosszabbította meg Keresztes Attila művészeti igazgató szerződését a közöttük fennálló feszültség miatt, emellett felbontotta néhány társulati tag szerződését, a júniusi évadzáró társulati gyűlésen pedig nem fogadta el a művészeti igazgató által felvázolt évadtervet.

A kialakult helyzetről a társulat négy színészével – Bartha László Zsolt, B. Fülöp Erzsébet, Henn János, Berekméri Katalin – és Ungvári Zrínyi Ildikó színházi szakíróval Köllő Kata beszélgetett. Berekméri Katalint az alakulóban lévő évadról is kérdeztük, Berekméri művészeti tanácsadóként segíti Pál. D. Attila ideiglenes vezérigazgató munkáját.

 – Előbb Ungvári Zrínyi Ildikót kérném meg, hogy színháztörténeti szempontból röviden foglalja össze az elmúlt két-három évtizedet, milyen változások történtek a színház művészi arculatában?

Ungvári Zrínyi Ildikó: Átlagképet adnék, hogy honnan indult a színház 1990 után, milyen korszakokon ment át és hova érkezett. Közvetlenül az 1989 utáni periódusból egy időszakot emelnék ki, amikor Kovács András Ferenc volt a társulat művészeti vezetője, azt is azért, mert akkortájt nagyon sok fiatal színész bekerült a társulatba, egy egész végzős osztályt alkalmaztak, hogy megújítsák a színházat. Ez hosszú ideig tartó konfliktuális helyzetet, másrészt vákuumot is eredményezett. Két külön vonulat, két szereposztás alakult ki a színházban, az egyik a fiatal, a másik az idősebb korosztályból, és nem akartak egymással játszani, ami hosszú ideig kihatással volt a munkára. A másik kulcspont Csapó György igazgatósága (ideiglenes vezérigazgató 2010–2011 között, a szerk.), ami valamiképpen vízválasztó volt, mert akkor derült ki tulajdonképpen, hogy az olyanfajta széles tömegeknek szóló színház, amilyen 1990 előtt a vágyainkban élt, már nem művelhető Marosvásárhelyen sem. Az ő nevéhez fűződik a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, amelyről úgy gondolta, hogy majd ezrek fogják megnézni, de nem így történt, és ez volt a legjobb jele annak, hogy át kell strukturálni a várossal való kapcsolatot, oda kell figyelni a közönség igényeire, illetve a színház változó státuszára nemcsak általánosan, hanem regionális szinten is.

Ungvári Zrínyi Ildikó

Úgy gondolom, Kövesdy István (2007–2012 között volt a társulat művészeti vezetője, a szerk.) vetette meg az alapjait ennek a fajta színháznak, azzal, hogy kiváló szakembereket hívott meg. Születtek jó előadások, ő vezette be a felolvasó színházat, differenciáltan gondolkodó társulatvezető volt. Ő alapozta meg azt az utat, amely aztán Keresztes Attila idején teljesedett ki, akinek a művészeti igazgatósága alatt (2012–2022) erős csapattá kovácsolódott össze a társulat, akik bármely előadásban helyt tudnak állni.

Azt hiszem, az elmúlt időszakban kialakult helyzet is abból fakad, hogy állandó versengés van a pozíciók között, nem egészséges, ha a pozíciók dominálnak és nem azt tartják szem előtt, mint ahogyan a most kinevezett ideiglenes vezérigazgató is említette, hogy az igazgató van a színházért és nem fordítva.

– Szeretném, ha elmondanátok, hogy színészként hogyan látjátok az elmúlt tíz évet, mi történt a társulattal ez alatt az idő alatt, és mikor kezdtétek úgy érezni, hogy nem jó fele haladnak a dolgok, hogy megtorpant a társulat, már nem érzitek jól magatokat a színházban?

Bartha László Zsolt: Nem is tudom, hol kezdjem. Emlékezetem szerint minden érában születtek jó előadások, de én is azt hiszem, hogy Kövesdyvel kezdődött el valami, én akkor kerültem a színházhoz. Nagyon szerettem azokat, akikkel dolgoztunk Keresztes Attila ideje alatt, Zsótért, Mohácsit, Radu Afrimot, ezek a rendezők a magyar és a román szakma jelentős képviselői, nagyon szerencsés helyzetben voltunk, hogy velük dolgozhattunk. Szerintem akkor kezdődött el az egész romlani, amikor megszoktuk a jólétet, természetessé vált, hogy jól vagyunk. Nagyon könnyen hozzá lehet szokni…

Henn János: Mindig éreztem valami fajta oppozíciót aközött, ahogyan kívülről, illetve belülről látjuk a színházat. Attól, hogy tényleg remek előadások születtek, és hogy valami szárnyalást mutat, még egyáltalán nem biztos, hogy társulat olyan állapotban van, ahogyan azt kívülről látják, hiszen az egy csomó tényezőtől függ, van egy belső alkotói lélektana. Én ezt a két dolgot megpróbálnám elkülöníteni. Mert ugye itt szó volt, hogy szép és jó előadásaink voltak, ez kétségtelen, viszont ami a színház falai között történt alapvetően azoknak a felelőssége, akik erre valamilyen módon mandátumot kaptak, hogy ezt az intézményt rendben tartsák. Na most, hogyha a társulat állapotát vagy azt próbáljuk megfejteni, hogy miért történtek ezek a dolgok, akkor – amellett, hogy milyen előadások születtek – arról kellene beszélni, hogy azok a belső történések, mechanizmusok, amelyek meghatároznak vagy építenek egy társulatot vagy egy színházat, működtek-e vagy sem.

B. Fülöp Erzsébet: Annak idején, amikor Kolozsvárról átszerződtem a marosvásárhelyi társulathoz, hosszú ideig hiányérzetem volt. Folyamatosan kerestem a kolozsvári alkotói hangulatot, értékszemléletet. Nagyon hosszú és hiányos volt ez az időszak, ritkán értek jó impulzusok. Amikor kiderült, hogy Keresztes Attila lesz a művészeti igazgató, akkor azon gondolkodtam, hogy vajon jó-e az, hogy kívülről jön, nem ismeri a társulatot. Kiderült, hogy épp ez a jó, mert semmilyen belterjesség nem fűzödött hozzá, kívülről lépett be és nézett rá a társulatra. Csapatban gondolkodott, kialakította a színház művészeti arculatát. Én egy szerepet kaptam tőle az elmúlt tíz év alatt (illetve kettőt, ha hozzászámítom a Túl a Maszat-hegyent), de az a Sirályban játszott Arkagyina engem meghatározott. Az új könyvemben ezt a szerepemet elemzem a legtöbbet, mert annyira bemozdított színészileg. Azt éreztem, hogy az ő társulatvezetői gondolkodásmódja erőteljesen hordozza a kolozsvári szemléletet, hogy a társulat jó kezekben van, megnyugodhatunk, mert nem születhetnek rossz döntések. És ha a színésznek feladata van és jó rendezőkkel dolgozik, jó impulzusokat kap, ahogy mondta Bartha László Zsolt is, akkor jól érzi magát a társulatban. Az is fontos, hogy odafigyelt például arra, hogy mindenki szerephez jusson, ha nem a saját rendezésében osztotta ki a színészeit, akkor gondoskodott arról, hogy a meghívott vendégrendezőknél játszhassanak. Nekem ez a periódus, leszámítva az elmúlt három évet, erről a biztonságról szólt, erről a szakmai értékszemléletről, ami a legfontosabb a színész szempontjából. Azt hiszem, egy idő után az igazgatók közötti szinergia bomlott meg és ezért esett szét ez az egész sajnos.

B. L. Zs.: Igen, én is azt láttam, hogy az elmúlt két-három évben nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan alakulniuk kellett volna. Azzal kezdtem ugye, hogy megszoktuk a jólétet, ez alatt azt is értettem, hogy volt idő, amikor sok pénz volt előadásokra, talán kevésbé jókra is, amelyekből esetleg lejátszottunk néhányat. Aztán következett a pénztelenség, vagy legalábbis arra hivatkoztak, a semmiből kellett előadásokat csinálni, mert előadásnak lennie kell. Ebben a periódusban főként újrahasznosított díszletekből születtek például a Keresztes Attila által rendezett előadások, ez is azt bizonyítja, hogy számára fontos volt a színház. Mindezek ellenére nem éreztem, hogy a kollégáimmal való viszony megromlott volna, szeretem azokat az embereket, akikkel együtt létezem, de hogyha sokáig fent maradt volna ez a helyzet, akkor valószínűleg nem maradtam volna a színháznál.

– Miért nem maradtál volna?

B. L. Zs.: Nem akarok személyeskedni, de semmiféle közösséget nem tudtam volna tovább vállalni Gáspárik Attilával, nem hittem el már semmit neki. És az nagyon rossz, hogyha olyan vezetőd van, akinek nem hiszed el egy szavát sem. Lehet, hogy nem is vele voltak bajok, hanem a következetlen döntéseivel. Próbálom szépíteni a dolgot, de nem tudom megőrizni az objektivitásomat, amikor erről beszélünk. Sajnálom.

Henn János. Fotó: Bereczky Sándor

H. J.: Igen, ezek személyes dolgok, lehet valakit szeretni, vagy nem szeretni, de ha egy igazgató autoritását vagy mozgásterét nem tisztelik az alkalmazottak, az nemcsak a társulat problémája, hanem magának az igazgatónak is a problémája. Amikor egy vezérigazgató az emberi és szakmai morális imperativusokat nem akarja betartani és betartatni, akkor komoly probléma van. De én ezt nem úgy rovom fel Gáspárik Attilának, mint aki rosszindulatból vagy gonoszságból művelte volna, hanem sokkal tágabb kontextusban azt mondanám – és ez érvényes Keresztes Attilára és akár a technikai igazgatóra is –, hogy ezeknek az intézményeknek az élén olyan emberek vannak vagy voltak, akik az „otthoni hét évet” valahogy nem tudják beépíteni ebbe a strukturális, művészi építkezésbe és egy adott ponton a dolog elkezd omladozni. Ez történt most is. Tíz évig ez a három ember volt a színház élén. Az első öt év valóban lendület volt, de aztán amikor a hatodik, hetedik évhez jutottunk, olyan módon helyezték a színház, az intézmény elé a saját személyes ambícióikat, ami mindenképpen károsan ütött vissza a társulatra. És ugye beszéltünk arról, hogy konfliktusok keletkeztek közöttük. De én nem ezt mondanám, hanem arról beszélnék, hogy létezik egy fontos törvény például, amit úgy neveznek, hogy „conduita funcţionarului public”, vagyis a közalkalmazott magatartása. Bármennyire is sterilnek gondolnánk, de ez azt jelenti, hogy az az ember, aki ilyen feladattal van megbízva, annak kötelezően le kellene tudnia mondani a személyes ambíciójáról, és tudnia kell, mi az intézmény érdeke, mi a művészi főcsapás, és mit akarunk elérni. Amikor ezek a dolgok összeolvadnak, felhígulnak, akkor nemcsak a főcsapás szűnik meg, hanem a rendszer omlik össze. Én határozottan ezt látom. Szoktuk mondani ugye, hogy a demokrácia a legélhetőbb politikai rendszer, mert kiműveli a kontroll intézményét. Ez megszűnt a színházban, nem volt kontrollintézmény, nem volt már olyan fórum, ahol azt tudtuk volna mondani, hogy figyeljetek, ez az út így járhatatlan. De a legnagyobb probléma inkább az, hogy ők sem gyakoroltak ilyen értelemben önkritikát, vagy legalábbis nyilvánosan nem, úgy értem, belső szempontból nyilvánosan.

B. L. Zs.: Ezzel nem értek egyet, vagyis nagyrészt igen, de én azt hiszem, hogy Keresztes háttérbe szorította az önös érdekeit.

H. J.: Nem arra gondolok, hogy kit osztott ki, és kit nem.

B. L. Zs.: Én sem erről beszélek. Hanem arról, hogy például nem kizárólag az ő előadásait vittük ide-oda, vagy hogy egy idő után muszáj volt kompromisszumokat kötnie, mert ha nem tette volna meg, akkor valószínűleg hamarabb történik ez az egész, és akkor nem 8 évről vagy 10 évről beszélnénk, hanem körülbelül háromról-négyről.

H. J.: Értem. Én alapvetően arról beszélek, hogy egy intézményt vezetni nagyon komoly műfaj, ezt azóta tudom, amióta az igazgatótanács tagja vagyok és látom, hogy valóban milyen terhek vannak, és milyen nagyon komoly összehangolási procedúrák szükségeltetnek ahhoz, hogy az intézmény jól működjön. És nyilván ebben mindenkinek megvan a maga sara. Egy adott ponton nagyon határozottan kellett volna azt mondani, hogy ezt nem, és ezt igen.

B. L. Zs: Azt hiszem az volt a baj, hogy ezek a dolgok nem kellett volna hozzánk lekerüljenek, ezt meg kellett volna oldani a harmadik emeleten. Erről én nem kellett volna tudjak, de tudtam/ tudtunk róla, és ez baj.

– János, amikor azt mondtad, hogy az intézmény elé helyezték a saját személyes ambícióikat, akkor konkrétan mire gondoltál?

H. J.: Arra, hogy külön kell tudni választani dolgokat. Példul, amit mi meg is fogalmaztunk a társulat részéről, hogy az a fajta igen intenzív közéleti, politikai aktivitás, amit a vezérigazgató gyakorolt, nem hatott jól a színházunkra, valóban elvonások történtek. Most más kérdés az, mennyire jó, hogy kapunk a magyar államtól pénzt vagy nem, de ezek a problémák valóban felmerültek, nagyon nehéz körülmények között tudtunk dolgozni, mert egyfajta stigmatizációban éltünk pont azáltal, hogy az eddigi vezérigazgatónak nagyon sok ilyen megnyilvánulása volt, ami nem tett jót.

Berekméri Katalin. Fotó: Bereczky Sándor

– Mielőtt rátérnénk a jelenre, szeretném, ha Berekméri Katalin is reflektálna az elhangzottakra.

Berekméri Katalin: Annyira összetett a helyzet, és ez az időszak pont arra tanított, hogy valahogy próbáljam az összetettségében megérteni. Már maga a problémafelvetés is egyfajta ráolvasás, mert abban a pillanatban, hogy azt mondod, megtorpant ez a társulat, vissza akarok kérdezni: miben látod, hogy megtorpant, mert én nem érzékelem. Abban a kivételesen jó helyzetben voltam, hogy egyik igazgató sem bántott, és a kollégáim sem. Persze nagyon könnyű úgy beszélni, hogy semmilyen fajta sértettséged vagy fájdalmad nincs. Tudom milyen, amikor van, de most az az időszak van az életemben, amikor nincs. Úgy érzem, jó viszonyban vagyok a kollégáimmal, sokukkal beszélgettem az elmúlt években és én nem azt látom, hogy eddig volt valami erő a társulatban, ami ma már nincs. Nagyon erős belső munka volt mindig közöttünk. Igen, szerintem is volt egy hangsúlyos személyes konfliktus a két igazgató között, de én nem akarok erről többet gondolni. Nem hiszem, hogy emiatt rosszul kellene éreznem magam, vagy ezen keresztül kellene a saját, vagy a kollégáim szakmaiságát megítélnem. Az a dolgunk, hogy együtt tudjunk működni, hogy amennyire tudjuk, simítsuk ki a problémáinkat, tegyük helyre magunk között. Nem azt mondom, hogy nincs semmi baj, biztosan van, azt érzem, sok személyes sértettség, bántás és fájdalom van, nem egy személy fogalmazta meg ezt számomra. És ha egy társulatból huszonvalahányan azt mondják, hogy félelemmel mennek be a színházba, akkor valóban ezzel kell valamit kezdeni. De én nem így éreztem magam, ezt is hozzá akarom tenni. És amiatt sem akarom rosszul érezni magam, hogy nem így éreztem magam.

U. Z. I.: Én is azt gondolom, hogy a társulaton belül valóban nem lehet olyan nagy baj, ha ilyen szépen ki tudott állni ebben az ügyben, inkább az van, hogy a társulat és a vezetőség között romlott meg a helyzet, nem történt egyeztetés, aminek folytonosnak kellett volna lennie.

– Apropó, kiállás, a sajtóban szóba került egy petíció, amelyben megfogalmazódott, hogy a társulat már nem tud együtt dolgozni Gáspárik Attilával, és amelynek Henn János volt az aláírója. Ki kezdeményezte ezt, és miért nem kerültek alá a színészek nevei? Kérdem ezt azért is, mert többen ezt kifogásolták, hogy miért csak te írtad alá.

H. J.: Mivel én vagyok a színházban az alkalmazotti képviselő, ezért az egyik nagyon fontos dolgom az, hogy a színház és az alkalmazottak közötti kommunikációt megpróbáljam egyengetni. Összegyűlt a társulat, megbeszélték, hogy mik a problémák és hogy ezeket mindenképpen közvetíteni kell a vezetőség felé. Teljesen legitim dolog, hogy alkalmazotti képviselőként én írtam alá, mert aláírás nélkül semmiféle petíciót nem lehet iktatni egy intézményben. Ebben nem volt egyéb ráció, mindössze az, hogy több mint kilencven százalékban a társulat kiállt az ügy mellett, ezért indokolt volt, hogy én írjam alá. Igen, sokszor a félelem határozza meg az életünket, pedig nem kellene. Szeretném hozzátenni, hogy a színészek felelőssége nagyon fontos, mert tényleg meg kellene tanulni nem félni. Halljuk ezt a mantrát száz éve, hogy a színházban nincs demokrácia, ennél nagyobb baromságot el nem tudok képzelni. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a társadalomban nincs demokrácia. Akkor pedig mi van, diktatúra van, elnyomás, lelkek megnyomorítása, likvidálás van. Épphogy olyan közegben lehet igazán jól dolgozni, érdemi munkát végezni, ahol ez a típusú gondolkodásmód megszűnik. Nem lehet az embereket megfélemlíteni, nem lehet rájuk telepedni, megnyomorítani őket. A mi felelősségünk valóban, és amióta ezt a képviselői munkát végzem az a legfontosabb célom, hogy valamiféle szemléletváltás álljon be, mert nem kéne úgy gondolkodnunk, hogy velünk bármit meg lehet tenni.

U. Z. I.: Igen, körülbelül száz éve léteznek ezek a hierarchikus struktúrák a színházban, ezek beivódtak a mentalitásba és előadódnak mindahányszor, amikor nehezebb helyzet van.

H. J.: Nem a strukturával van baj, mert minden struktúrára épül, hanem a hatalommal való visszaélés tényéről van szó.

U. Z. I.: Ez a kettő együtt jár.

H. J.: Értem, csakhogy nyilván vezetőség kell legyen, vannak főnökeink, de amikor olyan módon lépik át a mozgásterüket és olyan módon sérül a munkaviszony egy intézményen vagy társulaton belül, ahogy nem kellene, akkor alapvetően nem a struktúrával van baj, hanem a személlyel, aki ezt nem értelmezi jól. A törvények elég világosan és tisztességesen fogalmaznak arról, hogy mi a vezérigazgató, mi a művészti vezető és mi az aligazgatói feladatkör. Itt inkább a feudális típusú gondolkodás a probléma, és szerintem ez az egész térségnek a problémája, mert abban szocializálódtunk, hogy „ez az enyém, én ezzel azt csinálok, amit akarok”.

B. F. E.: Én is azt érzem, hogy színháztörténeti cselekedet volt a színészek összefogása, felnőtt ez a társulat. Ez a petíció pedig szakmai megfontolásból született.

B. K.: Ez az időszak óvatossá tett, igazából majdhogynem minden információt megkérdőjelezek, mert egy csomó mindent aszerint értelmezünk, ahogyan látni akarunk egy helyzetet. Most, hogy pár hete próbálunk valamit összerakni, hogy legyen évad, hogy jöjjünk ki valahogy ebből a tranzit állapotból, azt érzékelem, hogy annyi minden van, amire mi színészként nem gondoltunk. Persze nem is a mi dolgunk, csak azt akarom mondani, hogy sokkal összetettebb ez a helyzet, mint ahogy gondoltam volna.

Bartha László Zsolt. Fotó: Bereczky Sándor

B. L. Zs.: De eddig azért valamennyire működött…

B. F. E.: Nekem ez a feladatom, ez a hitvallásom, én mindent erre tettem fel, hogy színészként működhessek, és ha a művészeti igazgatót megakadályozza a vezérigazgató a repertoár kialakításában, mint ahogy az utolsó, júniusi gyűlésünkön történt, mi több, ha azt érzed, hogy nem érnek impulzusok, nem játszhatsz újabb szerepeket, nincsenek meghívások, fesztiválszereplések, akkor valami már nem úgy működik, ahogy eddig, akkor megtorpanás van.

H. J.: Az a fájdalmas ebben a történetben, hogy ez a két ember nem találta meg a módját annak, hogy leüljenek egy asztalhoz, és elmondják egymásnak: nézd, tulajdonképpen mind a ketten ugyanazt akarjuk, nyissuk meg ezt a teret és beszéljük meg. Itt csúszott el valami nagyon durván.

– Hogy látjátok, kialakult, kialakulhat valamiféle nyugalmi állapot, hogyan lehet továbblépni?

B. F. E.: Most jó bemenni a színházba, én ezt érzékelem magamon szomatikusan is. De ha majd kiírják a versenyvizsgát és kinevezik a végleges vezérigazgatót, biztos nehéz dolga lesz. Nem lenne jó visszalépni, hiszen az elmúlt időszakban kialakult egy határozott művészi arculat, és nagyon fontos lenne ezt fenntartani, vagy akár még markánsabbá tenni. Ebben pedig, szeretném hangsúlyozni, hogy két igazgatónak volt döntő szerepe: Keresztes Attilának és Pál Attilának. Keresztes, mint nemzetközi hírnévvel bíró alkotó, jó ízléssel, határozott kézzel rajzolta körbe, határozta meg a művészi arculatot, tíz éven keresztül sikeresen kiépítette a társulatot, ezt kellene fenntartani a továbbiakban, mert hasonló művészi értékszemlélet hiányában, könnyen megrekedhetünk; Pál Attila pedig produkciós igazgatóként megteremtette az adminisztratív feltételeket mindehhez. Én bizakodó vagyok és várom, hogy álljon vissza valahogy a rend.

B. Fülöp Erzsébet. Fotó: Bereczky Sándor

H. J.: Az a típusú nyugalmi állapot, ami a protestáns puritánok teadélutánján tapasztalható, soha nem lesz, de ez nem is baj. Bizalmat kell szavazni annak, ami következik, és csak ismételni tudom magam, mindig ott kell lebegjen az emberek előtt, hogy egyfajta nagyon öntudatos, nagyon tisztességes, legitim és korrekt kiállással biztos, hogy a dolgok jobb irányt vehetnek.

B. L. Zs.: Én jól érzem magam a kollégáim között, és bizalommal vagyunk.

U. Z. I.: Kiderült, hogy ebben a társulatban milyen nagy potenciál van, valahogy ezzel kéne tovább gazdálkodni. És sokkal több párbeszéd kell, mert a párbeszédben mindig kiderül, hogy milyen hangnemben szabad és lehet beszélni egy intézményben – ezen aztán folyamatosan kell dolgozni.

– Hogy áll az évadterv?

B. K.: Próbáljuk összerakni. Számunkra elérhető rendezőket szólítottunk meg, kiderül, hogy hogyan lehet megszervezni a munkát, mi kivitelezhető. Ez még előttünk áll. Az biztos, hogy egyfajta folytonosságra kell törekednünk, és arra, hogy lehetőleg mindenki munkát kapjon. Bár átmeneti ez az időszak, de nagyon azt szeretnénk, hogy alakuljon ki egyfajta nyugalom. Hogy mi lesz négy hónap múlva, vagy mi következik, azt egyikünk sem tudja, de remélem, hogy lehetőleg mindenki megtalálja a helyét, és minőségi előadásokat tudunk létrehozni.

Facebook Comments