„A műalkotás a művész nagyszerű bosszúja élményével szemben.” – mondja Thomas Mann, s e mondást nem lehet nem idézni, ha adódik egy-egy mű, mely az etikus – bár nem veszélytelen – visszavágás lehetséges módozatával élve, rögzíti a kort, amelyben élünk. Megőrizni helyzeteket, alakokat, elkapni pillanatokat – mi sem alkalmasabb erre, mint a kortárs nézőket az aktuális bajok felsorakoztatásával állásfoglalásra késztető „Zeitstück” műfaja, a mindennapi élet problémáit begyűjtő és felmutató „napi dráma”, mely forma a Katona József Színházban mindig is otthonra talált. Szép példája ennek Spiró György 1985-ös Csirkefej, 2004-es Koccanás vagy például a 2017-ben született Széljegy című darabja. Ezek a többnyire erős cselekménnyel, vagy ha nem, hát határozott zenei szerkezettel rendelkező művek Zsámbéki Gábor rendezésében kerültek színpadra, s futottak évekig sikerrel. 

Fotók: Dömölky Dániel

Máté Gábor rendezésében, Török Tamara dramaturgi közreműködésével, hat éven át ment, szintén sikerrel és egyben erős vitákat kiváltva Grecsó Krisztián Tersánszky Józsi Jenő 1923-ból való, eredetileg Szidike című darabjának folytatásaként megírt, s 2010-ben bemutatott műve, Cigányok címmel. Az akkor együtt dolgozó alkotói hármas, az író, a rendező meg a dramaturg nemrégiben újra összeültek, hogy megszülessen egy új, magyar dráma, ennek volt a bemutatója 2022. december 17-én, Tíz eszkimó címmel.

Talán a pandémia alatti kényszerű leállás is magyarázza, hogy bár felénél vagyunk csak az évadnak, mint a sarjadó vetés, úgy jönnek elő a jelent bemutató, friss, magyar színpadi művek. Vagy talán most elég a propaganda által ömlesztett álságokból, most gyűlt föl az erő és az indulat a beszélni tudókban, hogy bemutassák, vagy legalább néven nevezzék a jelenünket megrokkantó jelenségeket? Amiket eddig szerencsém volt látni, azok korántsem klasszikus értelemben vehető drámák, inkább életképek. De egy-egy szereplőjük szinte megszédül a nyíltszíni „kimondás” pillanatában, s a meglepődött csöndben megáll egy-egy mondat a levegőben. Néha csak eddig tud egy mű eljutni. De mérföldkő ez, a közös tudás letagadhatatlan pillanata, ami pokolian fontos a némaság évei után. Az akarattól vezérelt, kortárs magyar dráma azonban még várat magára. Jobbára az elviselés, a munkáló szándékot nélkülöző zavarodottság tablóit van módunkban tanulmányozni. A dombormű-dramaturgiával készült színpadi művek kora van most. Ezek úgy készülnek, hogy a vakolókanállal falra csapott életanyagot – főcselekmény nélkül, tehát nem körüljárhatóan – mélyebben vagy magasabban megmintázzák. A fésűsen egymásba tolt életek összeeresztése során aztán roppant kellemetlen dolgok derülnek ki az összes szereplőről. Jár ez némi megkönnyebbüléssel, jó tudni, hogy más is tudja, amit sejtünk. De ha lesz még színháztudomány száz év múlva, el tudom képzelni a majdani szakdolgozók részvéttel teli rémületét, amint e szövegekkel foglalkozva rámerednek a mi dermesztő jelenünkre.

Lássuk hát, hogyan élünk! – mondhatták az alkotók. Lessünk be a jómódúakhoz, a minden szempontból tehetősökhöz, azokhoz, akiket a mélázó többség ma az ország birtoklóinak érez. Nézzünk a lelkük mélyire, s közben helyezzük el magunkat azon az ideológiai vagy épp ideológiáktól mentes, érvényesülési térképen, ami kirajzolódik előttünk. Új magyar színdarab esetén nem lebecsülendő recenzensi feladat úgy megírni a beszámolót, hogy képet adjunk ugyan a produkcióról, de semmiképp se fosszuk meg a leendő nézőt az előadás élvezetétől, vagyis, véletlenül se lőjük le annak poénjait. Nem is teszem, épp csak elővezetem a figurákat.

Máté Gábor mindig biztonsággal hívja be az előadás világába a nézőit, könnyen és elegánsan tanít meg bennünket az adott játék rendezői nyelvezetére. Most is ez történik, méghozzá rapid módon. Még a kezdő félhomályban népdal csendül fel a magasban, valami széki lassú, vagy ahhoz hasonló. Ez egy. Kettőre kinyílik a Tihanyi Ildi által tervezett, fehéren üres színpad, s a hidegen ragyogó nappali heverőin tűzvörössel hímzett, kalotaszegi írásos mintával díszített, ducira tömött párnákat látunk. Oh. Népileg vagyunk. De van ebben valami mache. Az előadás első két erőteljes motívuma fölskicceli a játék várható stílusát, de olyan erővel, mintha hirtelen vásznat hasítana valaki a fülünk mellett. Ha ez így van, akkor itt alighanem karikatúra vár ránk, sejti a néző. Kezdjünk! Meg is jelenik a gazdagság puha, okkersárga pantallójában és kanárisárga pulóverében Szike (Bezerédi Zoltán), a mérhetetlenül tahó, és – már bocsánat, kölcsönveszem a szót – pinabubus főorvos. Nagy hatalmú, szakmájában kiváló, s mint ő mondja, pénzt „soha” el nem fogadó onkológus ő, közhelyes, ám erős jobbos beütéssel. Selymesen csúszós, kényelmetlenre szabott spenótzöldben, drága, csukott cipőben jő a felesége, Andrea (Fullajtár Andrea), a később kiderülő származású, szétesett pszichiáter asszony. Az ő figurájára még vissza kell térnünk, mert bizonyos mértékben rajta, az ő játékmódján áll vagy bukik, hogy időben megértjük-e, miről is szól a játék. Kálmán Eszter, a jelmeztervező, fájdalmasan erős ciklámenszín sportruhában, edzőcipőben hozza be Ágit (Szirtes Ági), Szike ikertestvérét, az Európa-bajnok, olimpiai ezüstérmes úszót, a nemzet hajdani csillagocskáját. Nincsenek jelen, mert rég Washingtonba szöktek a házaspár ikerfiai, s nincs jelen, mert már meghalt „Béla bácsi”, Éva hajdani szeretője és edzője, aki viszont azért fontos, mert az eddig felsoroltak mind-mind Béla bácsi bűntársai voltak – és maradtak. Jön viszont Béla bácsi fia, Béla (Mészáros Béla), a bukott úszóedző, a pénzzel kitömött, tévés celeb, s jön vele legújabb felesége, Kata (Péter Kata m.v.), a válóperes ügyvéd, a darab legjobban megírt, s remekül eljátszott alakja. Japán vodkát hoznak és mellé méretes paradicsommadár virágokat, amiket mint elejtett, drága állatokat adnak át a háziaknak. Ezek a szarvat növesztett luxusnövények vezetik föl a szemet a mennyezetről lógó, agancsformára fújt, rettentő méretű, neonfényű csillárhoz. Szike tán vadászna is, ha ideje engedné.

Csikorog itt minden pillanat. Nem is csoda, hogy a németajkú futár (Gloviczky Bernát) már kezdetben káromkodva távozik a háziak direktliftes nappalijából. De jön még a végére a sztár, a „Kis Lévai”, az ifjú színész és rendező, piros pufidzsekiben. Tasnádi Bence sikeresen helyezkedő zsenikéje úgy foglal el magának megfelelő teret a világból, hogy karjait szárny szerűen megemeli, s csak épp annyira ereszti le – miközben felülről kezel mindenkivel – mintha törékeny tojásokat őrizne a hóna alatt. Kedvese, Anna (Pálmai Anna), a belügyminiszter közvetlen beosztottja, csipogó butaságú, de acélharapású, s már alighanem halálosan beteg fiatalasszony, aki térdig érő, vajszín csizmában, fehér galléros, ormótlanka, meggypiros ruhában, ébenfekete, keletiesen göndör haját vastag copfba kényszerítve tévelyeg erre-arra, gyógyulást remélve.

Van itt még egy fontos valaki, s ő a Vizi Dávid által alakított, rejtélyes, ifjú „komornyik”, Szike néma, személyi csicskája. Egy ideig azt hittem, nevünkben és helyettünk van ott fönt, ő az, aki a Komornyik-Magyarország képviseletében teszi kényelmessé a mindenkit lenéző Szikéék életét, de nem, nem erről van szó. Ez a fiatalember boldog attól, hogy itt szolgál, vallásos meghatottsággal imádva az itteniek lenézésből, gyűlölködésből eredő, alkotásra nem, de eltaposásra elegendő fantom-energiáit, várva, és pontosan meg is érezve, mikor esik le számára egy kis szadista tennivaló. Mert leesik, és akkor akcióba lendül. Nagy pillanat, amikor Bencében megérzi az új Fortinbrast, s már egyenest neki hódol, de úgy, hogy egyszerűen eltulajdonít tőlünk egy verset, mégpedig Ady legutolsó versét, az Üdvözlet a győzőnek címűt, s ájulásig hevülve kántálja azt. Mérhetetlen káosz kavarog odafönt. Ne adj isten, mégis egy komornyik-ország pribékfeladatokat is ellátó képviselője lenne ez az ember?

Elindul pár szándék, egymásnak is ütköznek a különböző vágyak, ezeket nem ismertetem, mert akkor oda az este cselekményi érdekessége. De bizony, magam is átélem a megnevezés ijedelmét, amikor a jegelhető jövőben csalódott, visszautasított Béla „nektek mindent lehet” szöveggel elkezdi a beolvasást az uralkodó rezsimet képviselő főorvossal szemben állva, s pontosan leírja a vagyonszerzés és az eltulajdonlás törvényesített technikáit. Ezeket így, élő közösségben, ritkán hallani. A következő előadásokon azért biztosan lesz néző, aki pont e szöveg hallatára dülleszti ki ültében a mellét, azt mormogva, hogy „Hát… igen. Most mi jöttünk. Probléma? Mondjad csak…”

A történet követéséhez nagy segítséget jelentene pár villanásnyi szünet a dermesztő közléseket hordozó megszólalások során. Hogy tényleg azt mondta? Tényleg. De átgurul a pillanaton a következő mondat, s nem áll módomban felfogni az egyébként igen fontos információt. Az előadás utolsó harmadában kezdtem sejteni, hogy ki is lenne ez az Andrea nevezetű, dúlt lelkű asszony. Próbáltam visszabontani a látottakat és hallottakat, s arra jutottam, hogy akkor az nem ez a nő. Akkor az egy másik asszony, nem ez a vulkáni erejű nagyvad, akit most látunk. Abban a vétkekről tudni nem is akaró asszonyban, aki nem vette észre, mi történik a szeretteivel, valami oldottabb teszetoszaság kell, hogy legyen, vagy valami öröklött összetörtség, esetleg valami alkati alávetettség, amit a mostani Andreáról elképzelni is nehéz. Ez az anya, akit most Fullajtár Andrea alakít, egyszerűen ráfúj az ellenfelére, s annak akkor annyi. Emiatt nehéz elhinni a gyermekruhákkal bajlódó, bomlott lélek akcióit, s a fulladásos rohamokat is.

Érdekes a figurák írói beszéltetése. Vannak triangulumcsengésű, fontos mondatok. De van ebben a finoman roncsolt, pesti nyelvben valami fátyolosító, színpadi eszperantó hatás is. Ez azt jelenti, hogy érvényes, sőt, más nyelvre pontosan lefordítható a megszólalás lényege, de azt érzi az ember, hogy igen, az adott szereplő valami ilyesmit mond, de biztosan nem ezt. Amúgy pedig szinte komputer-pontosságú az összerakott életanyag. Élére van állítva benne sok-sok jelenkori szégyellnivaló. Ha úgy vesszük, ebből az életképből a természetessé vált álkereszténység motívuma maradt csak ki a – jövőben majd úgyis ábrázolandó – tehertételek közül.

Nehéz időket élünk. „Legjobb volna elájulni!” – mondta sokszor egy kedves kollégám, amikor megoldhatatlan és viselhetetlen helyzetekbe voltunk zárva a munkánk során. Tíz éven át hallottam ezt, s már szinte magam is használtam olykor. „Szó nem lehet semmiféle ájulásról.” –mondja ez az előadás. Tessék fölébredni, körülnézni, és legalább megnevezni azt, ami körülvesz bennünket. Nevetni, azt nem sokat fogunk. De nem is az a dolgunk.

Mi? Grecsó Krisztián: Tíz eszkimó
Hol? Katona József Színház
Kik? Rendező: Máté Gábor. Szereplők: Bezerédi Zoltán (Szike, onkológus főorvos), Fullajtár Andrea (Andrea, Szike felesége, pszichiáter), Szirtes Ági (Ági, Szike ikertestvére, Európa-bajnok úszó), Mészáros Béla (Béla, bukott úszóedző, kommentátor, celeb), Péter Kata m.v. (Kata, Béla új neje, ügyvéd), Vizi Dávid (Dávid, az ifjú komornyik), Tasnádi Bence (Bence, a „Kis Lévai”, színész, rendező), Pálmai Anna (Anna, Kis Lévai barátnője), Gloviczki Bernát e.h. (Futár). Díszlet: Tihanyi Ildi. Jelmez: Kálmán Eszter. Dramaturg: Török Tamara. Zene: Jónás Vera. Fény: Pető Gergő. Súgó: Boncza Anita. Ügyelő: Héricz Anna. Asszisztens: Fejes Vera.