Meztelen színpad, egymásnak feszülő testek, remegő izmok, egymásra tapadó szempárok, ismétlés, újrakezdés, ismétlés, belehalás, nem léphetsz ugyanabba, belelépsz. Jan Martens legendás sweat baby sweat koreográfiája a sóvárgás, a hiány, a függőség, nevezzük nevén: a szerelem táncnyelvi megfogalmazása. Az előadás egyszerre minimalista és zsizsegően dús, érzelmes és mechanikus, lebilincselő és egyhangú, lírai és komikus. Hogy lehet ennyi mindent mindössze hatvan percbe sűríteni? 

Jan Martens saját bevallása szerint elsősorban az időt, pontosabban a rétestésztaként nyúló és az időben szinte tapinthatóvá váló figyelmet vizsgálja előadásaiban: „Lelassítok. Az első munkáimban tudattalanul. Ma, szándékosan.” – írja Martens a weboldalán, a lassítás pedig kimondottan alkalmas arra, hogy a táguló időben egy olyan típusú látást hívjon elő, melyet – Walter Benjamin nyomán – a nagyítással mint fényképészeti/filmbeli eljárással tehetnénk hasonlatossá. Benjamin azt írja, a nagyításnál nem a máskülönben pontatlanul látható dolgok megmagyarázásáról van szó (vagyis esetünkben a szerelem mint topic tulajdonképpen mellékes), hanem inkább arról, hogy ilyenkor az anyag új szerkezeti képződményei kerülnek előtérbe. „A lassítás sem csupán ismert mozgásmotívumokat láttat, hanem a már ismertben valami teljesen ismeretlent tár fel” – fogalmaz.

Fotók: Klaartje Lambrechts

A lassításra Martens szerint azért van szükség, mert a technológiai robbanás egyik nem várt következményeként valami alapvető változás zajlik (zajlott?) le az emberi percepcióban. Koncentrációhiány, képernyőfüggőség, az információk felületes feldolgozása és sztenderdizálódása – egyre inkább ez határozza meg az észlelést és érzékelést. Hogy így van-e, azt én maximum csak gyanítani tudom, ami viszont bizonyos, hogy a sweat baby sweat lassan áramló mozgásfolyama alatt valóban egy furcsa, mély figyelem keretezi a látást.

Elidőzöm a testeken. Elidőzöm a jeleneteken. Beleovadok a tekintetekbe. Én vagyok az egyik, én vagyok a másik. Én vagyok mindkettő. Megfigyelem a testek vacillálását, remegését, az izmok elernyedését és kidudorodását, a mozdulatok fluiditását, töredezettségét. Azon kapom magam, hogy hirtelen azt figyelem, hogy figyelek. Azt figyelem, mások hogyan figyelnek: hogyan dönti őket előre a székükben a feszültség, a koncentráció, hogyan lesz úrrá rajtuk a lassúság okozta fáradtság. Azt vizsgálom, az előadók mire figyelnek. A testük mire figyel, a szemük mire, a mozgásuk mire.

Az idő lassú múlása, a mozgásanyag tudatos lelassítása teret enged a valódi megfigyelésnek: a lelassított mozgásváltozásokban a világ- és információfeldolgozás automatizmusai kikapcsolnak, az elme izomkötegként kezd működni. Összehúzódik, majd elernyed, miközben a figyelem egyre intenzívebbé és töményebbé válik. Észrevesszük, hogy észrevesszük, hogy ez a lassú, szinte „alig-történik-valami”-koreográfia ezernyi mikroszkopikus mozdulattal teli, gazdag és dús. A sweat baby sweat – miközben egészen váratlan és eredeti módon ábrázolja magát a szerelmet – valójában az érzékiség áttörésén fáradozik. Azon, hogy egy olyan átmeneti „safe space”-t hozzon létre az észlelés számára, ami valahol az esztétikai és az anesztétikai között fakad fel, a kettő komplex együttmozgásából származik. Martens koreográfiája voltaképpen egyfajta érzékenyítési munkát hajt végre, melynek végső célja az észlelés/érzékelés képességeinek trenírozása. Nem arról van szó persze, hogy az előadás narkotikumként hatna ránk, ami enyhítené fájdalmunkat a valósággal szemben. Nem: a sweat baby sweatet nem könnyű nézni (talán ezért is hagyták el páran a színháztermet), hiszen mindvégig olyan területen mozog, ami az ízlés, az érzékek és az észlelés határait faggatja.

A nézői tekintet trenírozásához használt legfontosabb eszköz az ismétlés. Ez több szempontból is szerencsés választás: egyrészt az ismétlés a vágyak ciklikusságát és forrását jelenti, ami állandóan folyamatban van, másrészt az ismétlés (mint örök visszatérés) ellentmond az idő lineáris megtapasztalhatóságának, és egy olyan elgondolhatatlan élményt ültet a helyébe, melyben tulajdonképpen minden, ami megtörténhet már megtörtént legalább egyszer, és még bármennyiszer megtörténhet. Nem véletlen, hogy Kimmy Ligtvoet és Steven Michel táncosok az előadás első felében többször bukfenceznek vagy tesznek körkörös irányú mozgásokat. Az előadásnak ebben az egységében egyébként kétszer látjuk ugyanazt a hosszú mozgássort. A lomha mozdulatokat előbb egy morajló dark ambient, majd egy optimistább hangzású, hangszeresebb ambient zene kíséri, átszínezve a koreográfia el-eltorzuló jelentésrétegeit. A sok talajmunkát használó akrobatikus előadásszakaszt végül egy valóságos csók zárja le. Ez a csók pedig mintha két út, két egymásba érő hurok találkozási pontja volna, egy olyan „kapu”, melyben „két örökkévalóság homloka összekoccan” (Nietzsche után szabadon).  Nevezhetjük ezt a csókot egy kiállásnak, pihenőnek vagy csúcspontnak is, melyből rálátásunk nyílik a két hurokra: az előadás csók előtti és csók utáni szakaszaira.

A csók utáni újabb egységet a hömpölygő, lassú ismétlésfolyam helyett gyors, mechanikus előre-hátra mozgások és monoton rázkódás veszi át. Mintha objektívet cserélt volna Martens, vagy legalábbis zárt volna a blendén. Másként közelít rá ugyanarra az anyagra. Szexuális aktust is idéző csípőmozgásokat követ le a szem, ahol már eltörlődnek azok a különbségek, amelyek korábban időbeli, lineáris eseményként tették lehetővé az észlelést. Ezáltal mintegy felfüggesztődnek, kikapcsolnak az érzékeink – talán ezért is gondolom ezt az előadásszakaszt a magam részéről hosszabbnak a szükségesnél. 

Ebből a patthelyzetből végül a humor jelenti a kivezető utat. Martens egy Cat Power-sanzon segítségével felszakítja a safe space-t, amiért korábban annyit gürcölt. A könnyed limonádédal szövegét, mint egy karaoke bárban a színpad hátsó falára vetítik, majd a vetített dalszöveg és az ének lassan szétválnak egymástól, hangsúlyozva ezzel a különböző érzékelési módok, azaz a látás, hallás megbízhatatlanságát. A látás és hallás, mint Hegeltől tudjuk, a művészetben olyan érzékek, melyeknek hozzáférése van az értelemhez, vagyis az értelem csatornái. De hová vezetnek ezek a csatornák, ha az információ, amit szállítanak, esetleges? És hová lesz az értelem, ha nem vezet hozzá út? Vajon csak az érzelem marad? De mit mondhatunk el az érzelmekről? Mondhatunk-e róluk bármit is? Ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak a sweat baby sweat láttán, újra és újra, és a válaszom mindennel együtt, azt hiszem, hogy: nem. Nem mondhatunk. Az érzelmekről nem lehet beszélni. Hallgatni kell róluk, esetleg táncolni.

Mi? Jan Martens: sweat baby sweat
Hol? Trafó
Kik? Rendezte: Jan Martens. Előadók: Kimmy Ligtvoet and Steven Michel. Zene: Jaap van Keulen. Videó: Paul Sixta. 

Facebook Comments