Tizenöt éve vagyok a Forte tagja. Előtte is volt élet s azon kívül is van. Ha hívnak máshova, ami vonzó, kihívás és egyeztetni is lehet, megyek. Ez nem egy kommuna, hanem egy társulat, egy olyan erős mag, amire mindig is vágytam.

Akár Akárki. Fotó: Éder Vera

A Forte Társulat legutóbbi bemutatója a Borbély Szilárd drámájából adaptált Akár Akárki című előadás volt. Borbély Szilárd és te is debreceniek vagytok. Azt hiszem, nagyon erős kézjegyet viselnek, akik onnan jönnek. A darabon keresztül átjött ez a közös élmény, a hasonló hangulat, mindaz, amiről Borbély beszél? 

Mindig, amikor szülővárosom alkotóival dolgozom, vagy olvasom őket– Tar Sándor, Borbély Szilárd, Térey János, Keresztury Tibor, Hajdu Szabolcs – egészen személyes az érintettség. Éles, nyers, természetes, a megszokottól merőben különböző hangok. A szorongás különféle arcait, a cinikus, a szigorú, önkritikus látásmódot gyerekkorom óta ismerem, érzem és értem. Ezt a speciális hangütést az irodalomban, a színpadon, de egy buszmegállóban elcsípett beszélgetésből is ezer közül kihallom. Jól ismerem a várost, kritikus vagyok vele, ebben a tekintetben rokonságot érzek Borbély Szilárddal. Felismerem a folyamatos el- és visszavágyódás ellentmondásait, a kiüresedést, a felfejtés és a keresés szükségességét. Számomra Debrecen egy időkorlát nélküli szabadulószoba, amit újra és újra szeretnék játszani, ott mindig lényegi összefüggésekre lelek. A szülővárosommal szembeni kritikai hang folytonos inspiráció, sokszor humor-forrás. Amikor ez a lokális íz bekerül egy munkafolyamatba, valami felszabadul bennem. Debrecen kegyetlenül el tud bánni a tehetséges emberekkel, erre nem egy példa van. A debreceniség olykor márkajelzés, van, hogy bélyeg, de általában közös nevező. Nekem ott él az egész családom, örök otthonom. Büszke vagyok a debreceniségemre.

Talán emiatt is, úgy éreztem, ezzel az előadással valami új született meg benned, új karaktered mutattad. Ez a Borbély Szilárd darabnak is köszönhető?

Lehetséges. Szerintem egy színész nem tudja pontosan, hogy mikor lép előre szakmailag. A környezete jelzi azt, hogy fejlődött, szintet lépett vagy éppen stagnál. Annyi mindentől függ ez: életkortól, lelkiállapottól, a darabtól, a rendezőtől, a munka közegétől. Az Akár Akárki az első olyan előadás, amiben egyedül vagyok lányként az öt fiú mellett. Nagyon élvezem, mindig szerettem férfi közösségben dolgozni. Lazább, őszintébb, szeretetteljesebb viszonyrendszer, mint a női közeg. A barátaim többsége is férfi.

E tekintetben érdekesen alakult a Forte, a társulatban mindig erősebb volt a férfiak jelenléte. Ez az előadásokból adódik, a Forte maszkulin, erőteljesebb karakteréből? A Borbély előadásban a keménység mellett éppen a lágyságod volt nagyon meghatározó.

A lágyság szónak örülök, mert abban nekem mindig több a munkám. A színpadon való nőiesség megítélése fölöttébb szubjektív. Benedek Mari jelmeztervezőnek nagyon hálás vagyok, hogy jelentősen megsegíti a szerepek megformálását, s a próbafolyamat talán legnehezebb fázisában mindig új lendületet ad jelmezeivel. Igen, a Forte mindig dominánsan férfi társulat volt kevés lánnyal. Teljesen harmonikus arány. Amennyiben szükséges, Horváth Csaba hív vendég színésznőt, mindig mást, ami új színt, frissítést hoz. A kiválasztásban Csaba ösztönös, szakmai és esztétikai szempontrendszere a meghatározó, meg hogy az adott anyag mit kíván.

Apró véres balladák. Fotó: Gáspár Gábor

Horváth Csaba egy interjúban A nagy füzet kapcsán mondta, hogy amikor elment a társulattól Blaskó Borbála, át kellett alakítania Nyúlszáj szerepét, mert Bori táncosként volt jelen, te színészként alakítod a szerepet. Ebben az erőteljesen mozgás-színházban milyen viszonyban van a táncos és prózai karaktered?

Ma már nem tudom szétválasztani a kettőt, de táncosnak semmiképp sem nevezném magam. Nem táncosok vagyunk, érzések, gondolatok, viszonyok kifejezése, történetek elmesélése ez a test nyelvén, állandó fizikai jelenléttel. Csaba minden esetben az adott színész meghatározó jegyeiből, tudásából indul ki, arra épít, azt formálja. Prózai szakon végeztem, alapvetően prózai színésznek érzem magam, az elmúlt tizenöt évben mégis a fizikai színházban létezem. A test tudatos használata a színpadon segít. Nem úgy gondolok a Fortéra, mint mozgás- vagy fizikai színházra. Színház, ahol ha kell, táncolunk, ha kell éneklünk vagy mindezt együtt. A komplexitás ma már nem hókuszpókusz. A társulat fiatalabb generációja már iskolában tanulta azt, amit Horváth Csaba csinál. Rám az előadások és az évek során ragadt ez a fajta tudás vagy tapasztalat.

A Lukáts Andor – Jordán Tamás vezette osztályotokból négyen Horváth Csaba társulatához szerződtetek. Jordánék kötődnek a független, kísérletező színházhoz. Az ő hatásuk is szerepet játszott abban, hogy hova mentetek?

Lehetséges. Mindkét osztályfőnököm személyisége magában hordozza a függetlenséget, a bátorságot, a kísérletezésre való kedvet. Azzal, hogy az egykori színművészetis osztályból négyen Csabával tartottunk, s az akkor megújuló Forte Társulatba léptünk, egy sok szempontból kiszámíthatatlan időszak kezdődött Csabának és nekünk is. Folyamatosan változott és újult a forma, s vele mi is.

Talán nem csak a forma újult meg a Fortéval, a prózai művek adaptációi, pl. a Bűn és bűnhődés, Tar Sándor művei, A nagy füzet, érzékeny témákat dolgoz fel, ahol a test, a fizikai jelenlét, a mozgás továbbra is meghatározó dramaturgiája az előadásoknak.

Ezek az anyagok, amikhez nyúlunk, mindig mást követelnek. Ha valamelyikünk erősebb passzban van, azt Csaba megérzi, és olykor arra keres előadást. Olykor meg pedagógiai okokból választ, hogy éppen kinek kell fejlődnie. Vagy egyszerűen csak a társulat egészét, a változások ritmusát követi minden prekoncepció nélkül. Vannak persze nagy ívű, hosszabb utas szerepek, amik azt az érzést, talán illúziót keltik a színészben, hogy valamit letett az asztalra.

Neked melyik szereped volt a „nagy út”?

Nem tudom, mert minden próbafolyamatnál azt gondolom, hogy éppen az a legnehezebb. Valami hiányosság így is-úgy is előbukkan. Nem jó, ha azt érzem, hogy valamit ismétlek, mert már annyira tudom a dolgom. A Patkányok című előadásban játszott szerepem klasszikus értelemben vett nagyívű szerep. Egyszer-egyszer jót tesz, ha egy színészen áll vagy bukik az egész, de nálunk sosincs ilyen. Az együttben van a spiritusz, nem a magán-számokban.

Földeáki Nóra. Fotó: Éder Vera

Az égő ház című Misima négy egyfelvonásosban három különböző női karaktert játszom. A mozaik kisebb egységein belül rövidebb idő alatt kell megtenni a nagyobb utakat. Az Apró, véres balladák jelenleg is futó előadásunk, Lukács Miklós Cimbiózis Triójával, az El valahová előadásunk a Metrum Ensemble-lal, a most készülő A helység kalapácsa, a Mendelssohn zenekarral, Horváth Balázs zenéjével kihívás és élmény. Az élőzene miatt rettenetesen fontosak számomra, sokkal érzékenyebb színészi magatartást és figyelmet követelnek.

Debrecenben szinte minden műfajban játszottál. Sosem hiányzott azóta a kőszínház, azok a szerepek?

Tizenhét évesen kezdtem a debreceni Csokonai Színházban. Azokat az első éveket mélyen hordozom magamban, nem tudom nem belecsempészni a gyökereimet a Forte nagyon erős saját nyelvébe. Büszke voltam rá, hogy főiskola nélküli színész vagyok, szerettem volna úgy maradni, ám amikor Jordán Tamás és Lukáts Andor felvett, elmondhatatlanul boldog voltam. Kőszínházi és független színészként is ugyanabból dolgozom. Amit a kőszínházból hozok, amit az ottani nagy öregektől, a kollégáimtól tanultam, bennem van, elő tudom hívni, de a kortárs stílus, amit csinálunk, az is én vagyok. A független lét megtanított minket a színházcsinálás körülményeire és a munkamegosztásra. Találkoztam színházról szélsőségesen, markánsan gondolkodó rendezőkkel kő- és független színházban egyaránt. A lényegi dolgok ugyanazok, a struktúra, a miliő más, meg az előadásszám. Halász Péter, Zsótér Sándor, Horváth Csaba, Hajdu Szabolcs. Veszélyes a kiemelés, de kénytelen vagyok meghatározó alkotókat mondani eddigi pályám kapcsán, mert örökérvényű, mindig jelen idejű, előremutató dolgokat mondtak. Lukáts Andor osztályfőnököm az egész látásmódomra hatott, nem csak szakmai mérföldkövek ők. Rájuk nem csupán, mint rendezőkre, mesterekre tekintek, hanem olyan emberekre ,akik speciális szűrőjükkel a gondolkodásmódomon, ízlésemen is változtattak.

Szinte csak ők, Lukáts, Zsótér, Horváth Csaba, Hajdu Szabolcs rendeztek. Bár más-más nyelvvel dolgoznak, a világlátásuk, a színházról való gondolkodásuk nagyon közös. Ez fűz hozzájuk téged?

– Nem hiszem, hogy a közös gondolkodás fűz hozzájuk, mert nagyon különböznek. Nem csak ők rendeztek. Megszámoltam, huszonöt rendezővel dolgoztam, és mindenki adott valamit. A Debreceni Csokonai színház a startpont, és örök hálám mindenért, ami ott ért Lengyel György igazgatása alatt. Zsótér Sándorral dolgozni, elementáris bevésődés, amit ő valaha mondott nekem, mint örök oltóanyag, ma is tovább dolgozik bennem. Hajdu Szabolcsnak is sokat köszönhetek. A visszafogottabb, intimebb fogalmazás tudója. Nem nyúl túl a színész személyiségén, abból emel ki zavarba ejtő részletességgel és pontossággal jegyeket, beemel újakat, megalkotva egy új figurát, típust a valóság határain belül. Egészen speciális fogékonysága van a már említett debreceniség szellemi-lelki szólamainak lekottázására. Alkatomhoz mindig is közelebb állónak éreztem az alternatív, ma már függetlennek nevezett színházat: a Stúdió K-t, a Hólyagcirkuszt, Pintér Bélát, a Krétakört, és a táncszínházi előadásokat. A Színművészetin pedig egy másik csomagot kaptam, nagy szerencsém volt, hogy hatodjára vettek fel. Székely Gábor rektorsága alatt járhattam oda, és igen különleges, változatos tanári gárda tanított bennünket. Minél sokszínűbb és szerteágazóbb, hogy kikkel dolgoztam, annál inkább össze tudtam rakni magamat. Kiviláglik a különbség. Halász Péter, aki rendezett minket a Színművészetin, olyan szempontból volt a kiteljesedése ezeknek a találkozásnak, hogy ott valami megállt egy pillanatra. A szakdolgozatomat róla írtam, beszélgetéseket tudtam még vele készíteni. Ott éreztem valamiféle hálát, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy kikkel dolgozhattam még. 

A legtöbbet Horváth Csaba rendezett. Sosem okozott belső feszültséget, hogy annyira ismered már minden gondolatát, gesztusát, hogy néha jó lenne ebből kitörni?

Nem ismerem minden gondolatát, a gesztusait igen. Folyton meglep. Ha nem így lenne, már rég máshol lennénk. Az együtt-élés-dolgozás megköveteli a megújulást, a meglepetéseket. Szeretem és egyedülállónak gondolom, amit Csaba csinál, már amennyire objektívnek tűnhet részemről ez a kijelentés. Ha azt is érzem, hogy tudom, mire számíthatok, mindig tévednem kell. Az utolsó pillanatban is olyasmit mond vagy kér, ami döbbenetesen eltér a vártól a megszokottól. Instrukciói időzített bombák. Ha nem vagyok benne egy előadásában, akkor látom megfelelő távolságból a tehetségét. Huzamosabb időn át együtt dolgozni egyvalakivel ugyanúgy perspektíva, ugyanúgy változatos lehet, mint mindig mással. Mindkettő szakmai kihívás. Most nekem ez van, és jól érzem benne magam.

Égő ház. Fotó: Gáspár Gábor

Ki tudod zárni a próbák alatt a privát életeteket, hogy a színházban ő csak rendező legyen? Hogy egy társulati tag legyél a többi között?

Nem mindig lehet kizárni. Olyankor használni kell. Ez egy megszokott, bejáratott egészséges skizofrén állapot. Nincs bajom vele. Mostanra már megtanultam uralni a kettős kapcsolódást (férjem-rendezőm), sőt élvezem ezt a helyzetet. Persze előfordul, hogy hülyén viselkedek, és összekeverem a szerepeket, na de kivel nem történik ez meg? Egymást húzó és segítő alkotótársaknak gondolom magunkat. A konfliktusok, a feszültségek ezen a pályán természetesek és valahol szükségszerűek. Nem lehet kikerülni. A humor és a szeretet előbb-utóbb feloldást hoz. Az fontos, hogy ne bénítsuk vele a kollégákat. Amikor megtörténik, nagyon haragszom magamra. A fegyelmezettség kulcsszó. Meg bátrabban is mondok meg dolgokat. Régebben óvatos és túl-alázatos voltam, azt gondoltam, minden, amit mondanak, azt el kell fogadni. Halász Péternek azzal a mondásával, hogy segítsd a kapitányt mindig, ma is egyetértek, hogy bárkivel dolgozunk, mindent meg kell tenni, az ő nyelvéből kihozni a maximumot. Csabával éppúgy meg kellett tanulni a közös munkát, mint mással.

El lehet egy teljes pályát képzelni a Forte Társulattal?

Mindent el lehet képzelni. Tizenöt éve vagyok a Forte tagja. Előtte is volt élet s azon kívül is van. Ha hívnak máshova, ami vonzó, kihívás és egyeztetni is lehet, megyek. Ez nem egy kommuna, hanem egy társulat, egy olyan erős mag, amire mindig is vágytam. Hajdu Szabolcs színházában is családban érzem magam. Ő is nagyon önazonos, így én is az vagyok mellette, általa. Csak remélni tudom, hogy több színházi nyelvet beszélek. Néhány ilyen kitekintés még több fejlődést, tapasztalatot adna, de ez most nem működne, nem is szeretném a legfontosabb anya-éveimet elmulasztani. A praktikus, családi-logisztikai szempontok az elmúlt időszakban felülírták színházi teendőimet, hogy két kislányommal minél több időt tölthessek. Ennél nincs fontosabb.

Az egykori tízen fős társulatban most heten vagytok. Néhányan otthagyták a Fortét, volt, aki a szakmát is. Elfáradást is jelent? Vagy egy új utat, aminek a változását néhány éve érzékelni lehet. Mi történik belül?

Néhányan már nincsenek a társulatban. Mint a brémai muzsikusok, mindig jön valaki új, s együtt megyünk tovább. Akik lemorzsolódtak, máshol, másban találták meg önmagukat. A mostani Forte ebben a jelenlegi felállásban nagyon ideális és harmonikus. 

A darabválasztások is ezt mutatják. A külső dolgok érlelték ki? Vagy lett egy kicsit más út, egy újabb szakasz, ahol a szöveg is nagyon fontos.

Az út is mindig más, és a szöveg, a darabválasztás is nagyon fontos. Vannak félrenyúlások, de ezt utólag látjuk csak. Természetes igénye lett a társulatnak, hogy amiben jobbak vagyunk, onnan ugródeszkázzunk. Mindezt Csaba látja, érzékeli, vezényli. Ami éppen van, vagy ami izgatja őt, abból dolgozik. A változás mindig mindannyiunknak kell. Abban a ritmusban, ahogy a környezetünk is változik. Most itt tartunk. 

Facebook Comments