Megszámoltuk: 1494 szerzője volt a Színház folyóiratnak 55 év alatt. Brutálisan nagy szám, magunk sem hittük volna, hogy a folyóirat körül évtizedek alatt felgyülemlett szellemi kör ilyen hatalmas. Ennek fényében máris elenyészőnek tűnik az a több mint két tucat szerzői lapemlékezet, amellyel a Színház nyomtatott kiadását honlapunkon is elbúcsúztatjuk, párhuzamosan az utolsó, szintén a folyóirat történetét feldolgozó papíralapú lapszámmal. Az oral history részeként emlékcserepek, múltidézés-morzsák fognak itt sorakozni fokozatosan bővülő sorozatunkban, amelyeket a felkérésünkre igent mondó szerzők – régi, tapasztalt motorosok vagy fiatalok, kritikusok, színháztörténészek vagy a színház egyéb területein dolgozó szakemberek – szerint ábécésorrendben közlünk. A búcsúszámmal a Színház folyóirat küldetése azonban nem ér véget, csak a nyomtatott kiadástól köszönünk el, hiszen ahogy a lap utolsó számának szerkesztőségi sokkezesében írtuk: irány a felhő!

 Török Ákos: Színház – személyes

Török Ákos

Mi az én személyes viszonyom és történetem? Az első személyes élményem nem személyes, a második nem csak a Színházról szól, a harmadik pedig nem az enyém. Talán ebből is sejthető, hogy a Színház számomra egy különös dolog, hely, gondolat: valami és valakik.

Amikor hosszas halogatás és erőgyűjtés után belevágtam a kritikaírásba, három színházi lap létezett: a Criticai Lapok, az Ellenfény és a Színház, mindhárom kizárólag nyomtatott formában. Majd féléven át mindhárom lapnál egy-egy e-mail cím volt a szerkesztőm, amihez egy-egy név is tartozott. A Színháznál ez a kucsaba@szinhaz.net és Kutszegi Csaba volt. Felkért valamire, én megírtam, ő megszerkesztette, visszajelzett, majd felkért egy újabb táncelőadásról írni. Azt sem tudtam, hogy néz ki. Úgy esett, hogy akkoriban jelent meg az első regénye, és azt találtam ki, hogy a könyvheti dedikálás jó alkalom lenne, hogy személyesen is találkozzunk. Közben azért kaparta a torkom, hogy ez olyan behízelgős dolog. Napokig rágódtam rajta. Végül odamentem, de nem dedikáltattam.

Úgy alakult, hogy a három lap közül először a Színházba írtam felkérésre, ezért ott találkoztam először, ennek megfelelően a legintenzívebben azzal a különös érzéssel, amit azóta is igyekszem minden egyes kritika kapcsán elevenen tartani magamban: az adott lapban kizárólag rajtam áll, hogy egy előadásról mi marad meg reflexióként, dokumentációként. Ez egyszerre simogatja és rémiszti halálra az egót.

Már akkor is úgy volt, hogy mindenki több helyre írt: nyomtatott lapokba, netre, színházi lapokhoz, kulturális médiumokhoz. Egyszer Szoboszlai Annamarit, aki szintén ebben a cipőben járt, megkérdezték, van-e különbség számára abban, hogy hová ír. Ő akkor a nagy hármas közül az Ellenfényhez küldött kritikákat, és azt mondta, hogy lényeges különbség nincsen, de azért amikor az Ellenfénybe ír, gondolatban akaratlanul is szmokingot ölt. Vagy valami ilyesmit. Én is így vagyok a Színházzal: egy kicsit mindig ünneplőbe öltözöm, amikor oda írok. Egyáltalán nem biztos, hogy jót tesz az írásnak, de úgy tűnik, ez már csak így marad.

Ugrai István: Szerintem

Ugrai István. Fotó: Lakatos Péter

A negyvenedik évi, jubileumi lapszámban jelent meg az iskolásoknak szóló színházról egy cikkünk, amelyet egy jeligés pályázatra adtunk be. (Álljon itt állandó szerző- és tettestársaim neve is: Nyulassy Attila és Zsedényi Balázs.) Akkor ismerkedtünk meg Koltai Tamással és Tompa Andreával. Ők észlelték, hogy igény van bennünk évi 250-300 előadás megnézése után átfogóbb, elemzőbb jellegű cikkeket írni. Írtunk hát, a cigányság mainstream színházi ábrázolásától a kulturális intézmények közfeladat-ellátásának színvonaláig sok-sok mindenről, Koltai halála után is, egészen a Színház folyóirat első haláláig, 2016 júniusáig, aztán amikor 2016 őszén mégis megjelent a lap, még ebbe az új folyamba is.

Koltai nagyszerű, ízig-vérig színházi ember volt, a lap története – legalábbis abban az időszakban – már elválaszthatatlan volt az ő életétől, érdekes módon a színházi ízlésétől igen (a szerkesztőitől nyilván nem), mert soha nem kért számon semmilyen ítéletet, nem sugallt soha semmit, hogy mire kéne kifuttatni egy cikket, csak az őt érdeklő problémát vetette fel elég pontosan, és így végtelen szabadsággal lehetett dolgozni. Volt, hogy évekkel később derült ki, akkor sem direktben, hogy valami nem egyezett az ő ízlésével, de ő valóban hitt abban, amit sokszor elismételt, hogy a kritika az a műfaj, amelyben minden mondat elé oda kell képzelni a „szerintem” szót. Az állítások alapos érvelését, a lehető legpontosabb szóhasználatot viszont elvárta, az ún. „alanyi kritika” (amely esetben a „cikk” kimerül minőségjelzők halmozásában, minden kontextusteremtő, elemző attitűd nélkül) elég távol állt tőle. Tudta azt is, hogy a kritika valójában az írójáról szól: ha felületes, ha összedobott, ha írásként nem koherens, akkor a szerző csupán önmagát minősíti. Azt meg nem tartotta közérdekűnek. Időnként még a saját ízlését is képes volt félretenni: tudok olyan előadásról, amelyről annak ellenére írt elismerően, hogy nem nyerte el az ő személyes tetszését, de érzékelte benne a társulatra, az adott közösségre és a színházi közéletre vonatkozó jó lehetőségeket, és ez felülírta az ő egyéni elvárásait. A kinyomtatott Színházat saját maga vitte el terjesztésre, és csak időnként panaszkodott, hogy milyen konfliktusai vannak az egyes igazgatókkal, aminek következtében egyre kevesebb színházba vihette a folyóiratot. Színészekről és rendezőkről szokták mondani, hogy élete a színház volt, hát Koltai élete a Színház volt. Nemigen lehetett pótolni sem a lapnál, sem az Élet és Irodalomban (és a már akkor sem nagyon létező ún. „színházi szakmában” sem). Ami őutána jött, annak szükségszerűen másnak kellett lennie.

Az elmúlt öt évben a Színház az Átriumban is kapható volt, láttam a fogyást: a színházlátogatók leszoktak a színházi lapokról, mintha ez is valami retró cucc lenne, egy véletlenül itt maradt dolog a múltból. Pont, mint a jelenlegi színházi rendszer: a velünk élő központosított szocializmus, amelyben az állam dönt mindenről.

Egészen érdekes helyzet, hogy minálunk a papíralapú olvasni- és gondolkodnivalóról egyszerűen leszoktak az emberek. Persze az internetes információáramlásnak és a hálózat terjedésének következményeként némileg mindenhol esett az újságok, folyóiratok olvasottsága az elmúlt tíz évben, de ennyire, mint nálunk, sehol – unikális jelenség ez. És az unortodoxia sajátossága, hogy amiben nincs az embereknek bizalmuk, azért nem adnak pénzt. Komoly munkát fektetnek abba minálunk, hogy akár az írott, akár a kimondott szót, az információt, egyáltalán a kultúrát mint olyat hiteltelenítsék, és mindent a politikai-ideológiai meggyőződés viszonylatában relativizálva értelmezzenek az emberek. Nagy meló, de láthatóan van eredménye, a jelenség közéletünk jelenlegi helyzetének hű lenyomata, és összefügg a közösségi szolidaritás példátlan hiányával. Persze a sajtó maga is hibás, mert nem tudott olyan ügyet felmutatni, ami mellé tömegesen odaállnának az emberek, a bűnös pedig a hatalom, amely ezt felismerte, kihasználta, és a közjóval éppen ellentétes álláspontot képviselve ezeket a fórumokat ellehetetlenítette. Bízom benne, hogy a készülő portál képes lesz olyan ügyet, ügyeket képviselni, amiknek hitelük van, és jelentős érdeklődést generálni. Ráférne színházi életünkre. Is.

Eddigi szerzői lapemlékezetek:

• Szerzői lapemlékezet 1.: Csizner Ildikó, Darida Veronika, Deme László
• Szerzői lapemlékezet 2.: Gabnai Katalin, Gajdó Tamás, György Péter
• Szerzői lapemlékezet 3.: Hajnal Márton, Jákfalvi Magdolna, Jászay Tamás
• Szerzői lapemlékezet 4.: Kállai Katalin, Karsai György, Kovács Bálint
• Szerzői lapemlékezet 5.: Kovács Dezső, Kricsfalusi Beatrix, Lőrinc Katalin
• Szerzői lapemlékezet 6.: Pethő Tibor, P. Müller Péter, Schuller Gabriella
• Szerzői lapemlékezet 7.: Spiró György
• Szerzői lapemlékezet 8.: Stuber Andrea, Szabó István