Mindössze két alkalommal lehetett látni a Trafóban a produkciót, de már tudjuk, nagy kár lenne, ha soha többé nem találkozhatnánk vele. Mindeközben az sem lenne csoda, ha ennek a Stravinsky-műnek hamarosan egy újabb bemutatója is lenne, annyira benne van a levegőben mindaz, ami belőle árad.

Fotók: Simon Iringó

Pár héttel ezelőtt a Magyar Zene Házában a Kokas Katalin és Kelemen Barnabás művészeti vezetésével működő Fesztivál Akadémia Budapest rendezvényeinek sorában láttam A katona történetének Ascher Tamás rendezte, Góbi Rita koreografálta előadását, ifj. Vidnyánszky Attilával a Katona, Bezerédi Zoltánnal az Ördög szerepében. Kivételes szerencsémnek érzem, hogy módomban volt találkozni Ascherék kristályos szerkezetű munkájával, de azt is, hogy – Gardenö Klaudia rendezésének és Widder Kristóf koreográfiájának köszönhetően – egy más léptékű, növényi módra szerveződő, élettel és halállal egyaránt teli nagy, közösségi szertartás részese lehettem.

Azt a túlvilági sterilitást és azt a sötét és bizarr nekiszabadultságot, ami Ramuz és Stravinsky művének jellemzője, leginkább a főhőst alakító ifj. Vidnyánszky mozgásának „elbábosítása” és a mesélő, Molnár Piroska beszédének szinte operai tágassága révén lehetett érezni a FAB produkciójában. A Trafó előadása más, ám úgyszintén izgalmas értékekkel bír. Hársing Hilda az Alekszandr Afanaszjev által gyűjtött és formába öntött orosz népmeséhez visszanyúló szövegkönyve, a maga rímes prózájával és a történéseket drámai erővel sarkítani tudó szerkezetével, kiváló dramaturgiai alapot adott egy szinte népszínházi közvetlenségű előadáshoz. A Katona, a szuroktekintetű, fekete hajú, ízig-vérig népi hőst formázó Bartha Bendegúz szájából hangzik el a felismerés: „Magamat a Gonosz prédájává tettem!”, s személyes közlésnek számít a zubbonyaikon kezdettől fogva a tömegsírok oltottmész-foltjait viselő négy katonatárs – Hevesi László, Hrisztov Toma, Lestyán Attila és L. Nagy Attila – szerepjátszó, kollektív mesemondása is.

Hogy a Trafóban a „totális színház” kissé elkoptatott fogalma érzéki élménnyé változott, és oly sokszor hiába várt varázsereje két előadás alkalmával is megmutatkozott, az nem utolsósorban a sebesült katonák ruházatát és átvérzett kötéseit viselő Budapest Sound Collective zenekar tagjainak is köszönhető. Bíró Ágnes, Fejérvári Zsolt, Szűcs Péter, Bettermann Jákob, Póti Tamás, Sztán Attila, Maros Ádám és az együttes művészeti vezetője, Dubóczky Gergely hangszerükön játszva az egész játékteret bejárják, ha kell, szerepbe lépnek, sőt, egy magasra szökött, kivételes pillanatban – az átmeneti győzelmi érzés állapota kedvéért behívott vendégdallam erejéig – kórusba beállva énekelnek is.

A Trafó nagytermének sötét légterében a magasban harctéri tárgyak, ómódi sisakok, gránátok, biciklikerekek és ruhástól szétszakadt emberi testeket idéző végtagok lebegnek. Nem tudom, Gadus Erika, a látványtervező ismeri-e Christian Morgenstern (1871–1914) akasztófa-énekeit, de a német költő Molnár Imre által fordított A térd című verse lélegzetelállító pontossággal illik ide:

A föld körül egy térd bolyong.
Egy térd és semmi más.
Nem szálfa-csonk, nem ponyva-rongy!
Egy térd és semmi más.

Szitává lőttek egy legényt
a háború alatt,
de térde, szent ereklyeként
sértetlenül maradt.

Azóta társtalan bolyong.
Egy térd és semmi más.
Nem szálfa-csonk, nem ponyva-rongy.
Egy térd és semmi más.

A látvány szerves részét képezik az időnként becsempészett, magasra nyitott tetejű ládát paravánként birtokba vevő, Palya Dávid Gábor által tervezett ijesztően ötletes bábok, akik ha kell, okádékoló kocsmatölteléket vagy éppen palacsintasütővel hadakozó hősöket alakítanak a piactéri mutatványok sistergő stílusában.

A Katonát elcsaló Ördögöt, a hol bársonyosan gonosz cselszövőt, hol hirtelen türelmét vesztő, odacsapni kész, szangvinikus pokolfajzatot az ellenállhatatlanul komédiázó, ezerszínű Mácsai Pál játssza. Akár a mindentudó könyvet kínálgatja, melyből a meggazdagodás titkát betűk nélkül is kiolvashatja az elcsábuló Katona, akár veres slafrokban slattyogó öregasszonyként mutatkozik, akár leitatva, tökrészegen, majd később fogak nélkül szortyogtatja a szavakat, körüllengi őt az a démoni delej, amely nem annyira és nem is csupán a játékbeli szerepből, inkább az ő színészi tehetségéből nyeri erejét. Az Ördögöt a maga gyermeteg kis kívánsága, hogy hegedüljön, nem hagyja békén, így lesz rávehető gacsos ujjainak horrorisztikus kiegyenesítésére. Az izgő-mozgó báb Ördögön ezt a műveletet egy, a paraván tetején billegő óriás satu segítségével végre is hajtják a szintén bábokként megjelenő kárörvendő bajtársak, mígnem – immár látszólag harcképtelenül – Mácsai szép ezüst feje is fölszuszakolódik a paravánra.

Fontos mozzanatnak érzem, hogy ebben a színpadi változatban a Katona többször „játszik” a számára kincset érő s épp nála lévő „hegedűn”. Ugyancsak fontos, hogy az Ördög látványosan bejelenti, hogy most akkor ő bele fog költözni a királylányba. De mintha ezt a közlést nem „venné” a Katona. Hogy jut akkor eszébe a Gonosz lehetséges kikergetése a lányból? A színpadon ősi eleganciával mozgó és a bábokat is remekül mozgató Bartha Bendegúzról talán nem mindenki tudja, hogy a magyarországi vásári bábjáték nevezetes alakjának, a Bartha Tóni Bábszínháza nevű együttes alapítójának, Bartha Antalnak a fia, s édesanyja, Bartha Kata is hírneves bábos. Jómagam egy népinek vagy népiesnek aligha mondható, remek előadásban, az Örkény Színház Kovács D. Dániel rendezte Esterházy-opuszában, a 33 változat Haydn-koponyára című előadásban néztem és jegyeztem meg örömmel őt, mikor ott a Herceget alakította. Bartha Bendegúz, mióta bábszínészként végzett a Meczner János és Ellinger Edina által vezetett Vas utcai osztályban, leginkább a Budapest Bábszínház tagjaként lép sűrűn közönség elé.

Gardenö Klaudia színházi rendezőként, bábrendezői szakirányon, Hoffer Károly és Csizmadia Tibor osztályában végzett, de diplomáját már Svájcban kapta meg. Nemrégiben egy Örkény-színmű metszetét, a Pisti című élő zenés előadásukat láttam az Auróra pincéjében, s csak remélni tudom, hogy ha májusban újra játsszák, minél többen megnézik majd azt is. Gardenö munkáit látva biztos ritmusérzékű, mindenre nyitott, színes, hatni képes embert képzelek el személyében, olyan rendezőt, aki pazar, haszonelvű kíváncsisággal gyűjti be és gondozza munkatársait, s közben arra is marad ereje, hogy az adódó problémák sűrűjében rendet vágjon. Jutalma az, hogy miközben érezhetően kézben tartja a produkciót, örömét leli alkotótársai teljesítményében, mint például most Widder Kristóf imponáló koreográfusi munkájában. Mert az nem mindennapi, amit a négy katona mozgásban, tárgyhasználatban és színészi csapatjátékban bemutat. Zubogva forr a tér körülöttük, s ezt a hatást Widder Kristóf segített létrehozni. A virtuóz „menyasszonytánc” fordulatai például – a többméteres tüllfátyolba csavarodott Hevesi Lászlóval az ara szerepében – bravúrosan töltik ki azt a játékidőt, amelyre zene van ugyan, de a történet bizony csak helyben topogna, ha a jelenet nem lenne tele ötletekkel.

A játék nyomtatott színlapja „áriák nélküli groteszk operaként” ajánlja a produkciót. Én ugyan ezt tréfát rejtő hasonlatnak vélem, mint mikor például „életünk filmjéről” beszélünk, de megértem, ha igazi komolyzenei szakértők, nem kívánva viccelődni, ezt nehezményezik, mint azt Facebook-oldalamon tette Dargay Marcell, és ragaszkodnak a Stravinsky-féle meghatározáshoz: „színpadi mű három színész, egy vagy több táncos és hét zenész által olvasva, játszva és táncolva előadva”. Miként lehetne opera az – írta Dargay Marcell –, amiben a zeneszerző előírása szerint énekbeszédet is csak egyszer recitálnak, de soha nem énekelnek? Itt, a Trafó előadásában a szabály ellen vétve ráadásul énekelnek is egyet! Az Ördögön aratott kártyagyőzelem idején tudniillik a katonacsapat tagjai, zenészek és színészek együtt idézőjeles vendégdallamra gyújtanak. Az általunk Bunkócska címmel ismert munkásmozgalmi dal rezegteti kis időre – s a közönség titkos örömére – a levegőt. Olyan teátrálisan jól működő „törvénytelenség” ez, mint például a klarinét segítségével megszólaló telefonhívás egyszeri hangfutama. Vicc, ami saját életünkhöz hozza közel a történéseket.

Saját élményeinkhez, a mindennapok nyomasztó híreihez azonban nem köti a rendezés a játékot. Ezáltal aztán még általánosabb érvényűvé emelődik a dermesztő zárókép is: Sánta Balázs animációi és Szabon Balázs fényei segítségével végül mindannyian egy megképződő tömegsír fölé hajlunk. S látjuk, fehér és fekete vonagló foltok alatt az aktuális gonosz prédáiként a mi mindenkori fiaink fekszenek ott halomba hányva.

Mi? A katona története – Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev és Charles-Ferdinand Ramuz nyomán, zene: Igor Stravinsky
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik? Szereplők: Mácsai Pál, Bartha Bendegúz, Hevesi László, Hrisztov Toma, Lestyán Attila, L Nagy Attila. Zenekar: Budapest Sound Collective (Bíró Ágnes, Fejérvári Zsolt, Szűcs Péter, Bettermann Jákob, Póti Tamás, Sztán Attila, Maros Ádám). Karmester: Dubóczky Gergely. Szövegkönyv: Hársing Hilda. Látványtervező: Gadus Erika. Bábtervező: Palya Dávid Gábor. Animáció: Sánta Balázs. Fény: Szabon Balázs. Koreográfus: Widder Kristóf. Rendező: Gardenö Klaudia.