Na tessék: itt van megint egy színházi csoportosulás, egy új formáció, amelyik a maga lábán próbál megállni, és úgy tűnik, sikerül is neki. Én mindenesetre drukkolok.

Fotók: Kaszner Nikolett

Egyelőre két előadásból áll a repertoár: Árvák és Becsapódás, ezt a másodikat Horváth János Antal írta (a színészek improvizációi alapján, erről alább lesz még szó), és ő rendezte, ráadásul ő a kis színház egyik alapítója is. A négy szereplő közül a két férfi, Molnár Áron és Lengyel Tamás ugyancsak alapítók, ahogy az Árvákban játszó Lovas Rozi is. A Becsapódásban szerepel még Földes Eszter és Ullmann Mónika. De a minitársulatnak van azért dramaturgja, díszlet- és jelmeztervezője, zeneszerzője, asszisztense is. Mi mást kívánhatnánk: jó szelet!

Szóval akkor a Becsapódás. Afféle családi darab ez, a klasszikus és kortárs drámairodalom egyik dramaturgiai alaphelyzetében játszódik: összejön a család, és kibuknak az ilyen-olyan nézeteltérések. Itt most két pár találkozik egy hagyományos vasárnapi ebéd alkalmával; már nem egészen fiatalok, de még több van előttük, mint mögöttük. Az egyik párnak van gyereke, a másiknak nincs. Az egyik férfi személyi edző, a másik orvos, sok egyéb mellett a politika is némileg elválasztja őket. A nők munkájáról nemigen esik szó; „nem jellemző”, mondhatni.

A szövegben van jócskán „small talk”, megannyi lényegtelen semmiség, de mind árulkodik vagy az egyes figurák jelleméről, vagy a köztük lévő viszonyról. Gyorsan megtudjuk, hogy Beni afféle simlis és nem kicsit bunkó pasi, hangos, agresszív és közönséges, akit Julcsi, a felesége próbál fékezni, leginkább a családi béke kedvéért. Julcsi húga, Böbe most költözött új lakásba a férjével, Marcival, aki orvos, tehetős, szelídebb és józanabb férfi; az ő központi projektjük egy gyerek összehozása, mesterséges megtermékenyítéssel, hiszen másképp nem megy. Ez már nem nevezhető „small talknak” – tán egy egész drámát képes lenne elvinni a hátán…

Horváth János Antal a színészek improvizációi alapján írta a darabot – ez mostanság egyre népszerűbb szövegtermelési eljárás, amely azonban a szokásosnál is nagyobb gondosságot, szigorúbb rostálást és erősebb kezű dramaturgot igényel. Ugyanis mindaz, ami igen frappánsnak és erősnek tűnik egy próbateremben az asztal körül ülve, egy az egyben átemelve nemigen él jól a színpadon. Gyakori hiba, hogy túl laza, túl „töltelékes”, túl híg a végeredmény. Itt azonban épp az ellenkezője történik: annyi konfliktus – vagy konfliktuskezdemény – tapos egymás sarkára, hogy nincs tere a fő szál dramaturgiai kiemelkedésének. Van testkép-konfliktus, amely Beniék házasságának fáradásáról árulkodik, van politikai nézeteltérés a rögvalóságból átvett aktuális elemekkel, van testvérkonfliktus a régmúltban gyökereztetve, van a már említett „gyerekpara”, de van az edzőteremből vétetett megannyi poén is az análszextől a különféle testépítő segédeszközökig, és ehhez jönnek még az ilyen meg olyan táplálkozási jellegzetességek és tanácsok – és még mindig nem említettem a fő konfliktust, az előadás igazi centrumát, a háborút. A szomszédban jelenleg is zajló háborút, amelynek egy véletlenszerű oldalcsapásaként rakétatalálat ér egy határmenti magyarországi falut.

Ez indítja el az igazán drámai mérlegelést: mi a teendő, ha átterjed a háború, ha behívják a férfiakat katonának, ha menni kell, mármint el, minél messzebb, vagy éppen maradni, védeni a hazát? És a praktikus vonulat: kivenni a pénzt a bankból, amíg lehet, mit kell becsomagolni, rohanni a gyerekért, bevásárolni a nehéz időkre, és így tovább.

Ez igen, ebbe a szituációba bevonódnak a nézők, ez húsba vág, ez mindenkit érint és érdekel. Hiszen senki sincs, sem a színpadon, sem a nézőtéren, akinek valódi és valóságos tapasztalata lenne a háborúról, viszont mindenkit foglalkoztat, hogy mit tenne, ha tennie kéne valamit.

Alighanem az improvizációs dramaturgia tehető felelőssé azért, hogy ezt a szálat is, miként a korábbiakat, elnyomja megannyi nem kicsi kitérő: egy brutális zsarolás, más miatt kirobbanó veszekedés. Na, itt kellett volna vagy nagy önmérséklet, vagy egy sokkal erősebb dramaturgiai beavatkozás: kiemelni, egyenesre és élesre húzni azt a konfliktust, amelyik annyival súlyosabb a többinél, hogy mindjárt rendet is vág köztük.

Így azonban a nagy egész megmarad a szórakoztató tartományban, esetleg, vagyis jó esetben némi fejben lefolytatott szerepjátékkal megspékelve: mit tennék én, ha… Mit pakolnék össze, hol tankolnék, merre indulnék, jaj, a telefontöltőt nehogy itthon felejtsem…

Horváth János Antal rendezése a könnyen utaztatható minimáldíszletben kézügyes, vagyis a szükséges játékmesteri fogásokra épül. A színészeket jó nézni; direkte vicces, hogy az életbeli szerepeiben egyenes és bátor Molnár Áron milyen lubickolósan snitteli a bunkó kormánypárti szavazót, és milyen hitelesen mondja föl az agymosás tételeit. Lengyel Tamás a maga finomabb eszköztárát kapja elő, Ullmann Mónika és Földes Eszter pedig hol ellenpontoz, hol a partnere alá játszik, szükség szerint, ugyancsak rutinosan.

A Marczibányi nagyterme nagy – és szerencsére dugig volt. Bízom benne, hogy ha a Loupe bejáratódik, növekedési pályára áll, akkor megérkezik a tét, a rizikó is, mármint a művészi. A csapatban benne van a lehetőség.

Mi? Horváth János Antal: Becsapódás – Loupe Színházi Társulás
Hol? Marczibányi Téri Művelődési Központ
Kik? Szereplők: Földes Eszter, Lengyel Tamás, Molnár Áron, Ullmann Mónika. Díszlet: Pallós Nelli. Jelmez: Kisprumik Ádám. Dramaturg: Balassa Eszter. Zene: Hunyadi Máté. Írta és rendezte: Horváth János Antal.