Míg tavalyi fesztiválján a Jurányi elsősorban az anyaság kérdését helyezte a középpontba, 2023-ban a CSET Feszt a család, egyén, társadalom tágabb címszavai köré épült. Háromrészes kritikai csokrunk első részében a tematikus rokonság okán egy fesztivál-előadást rendhagyó módon az Átrium egy friss premierjével párosítottunk.

Átrium: Segítség! Iskola! – avagy Túlélőkalauz szülőknek. Fotó: Schumy Csaba

Az Átrium Segítség! Iskola! című előadása és a Jurányi tematikus fesztiválján látható egyik vendégjáték, a La fracture formailag és tartalmilag sem állnak távol egymástól. Az előbbi két apa standupja a „milyen is iskolás gyermek apjának lenni” kérdéskörben, utóbbi pedig egy fiatal nő az apját fókuszba helyező előadása. A két munka személyes és politikai vetületei persze eltérők, hiszen más közegben, érthető módon más szándékkal is születtek. Az egyik napjaink Budapestjén az Átrium repertoárjára készült, bár ránézésre jól utaztatható előadás, gondolom, magyar nyelvterületen máshol is fogják játszani. A másikkal pedig a Franciaországból a mind hangosabb rasszizmus elől Brüsszelbe költözött videóművésznő turnézik, aki elmondása szerint éppen azért választott számára kevésbé ismerős és éppen színházi formát, hogy jelen legyen a munkájával, és személyesen is szembenézzen az egyébként szándéka szerint minél változatosabb közönséggel. A két előadás témájához viszont szinte bárki tud kapcsolódni – valamilyen módon mindenkinek van, netán volt apja, akit, mint bárki mást, erősen meghatároz/ott a közege, az, hogy honnan jött, és hová tart. Illetve az, hogy mindezeken túl mekkora és milyen befolyással akar és/vagy képes lenni a saját életére, és milyen kapcsolata van/lesz a gyermekével.

Átrium: Segítség! Iskola! – avagy Túlélőkalauz szülőknek. Fotó: Schumy Csaba

Az Átrium Segítség! Iskola! – avagy Túlélőkalauz szülőknek című előadását Szily László 2016-ban megjelent könyve alapján Deres Péter, Lukács Miklós és Simon Kornél alkalmazták színpadra. A humorral átszőtt Szily-szöveg jól szólal meg a lendületes, inspirált dramaturgiai munka nyomán. Az alkotók kedvük szerint azt veszik ki a könyvből, amit magukénak éreznek, amihez hozzá is tudnak tenni, és amivel így megépítenek egy széles közönséghez szóló standupot, sőt, a közéleti utalásaikkal, kiszólásaikkal frissebbé, politikailag pikánsabbá is teszik azt. Az előadást izgalmas összevetni Szily eredeti szövegével: nemcsak a színreállítás fent említett „személyre szabása” tűnik fel, hanem a közegünk változása is 2016 óta, ami meglepően erősebb, mint amit sejtettem volna. Még ha nem is volt ez az alkotók kiemelt szándéka, nem ugrottak el előle, ugyanakkor a játék nem direkt politikai fókuszú, hanem választott témájánál marad: milyen iskolai apukának lenni, és milyenek az iskolában a felnőttek. A produkció alaphelyzete – férfiak kisiskolás korú gyermekeikkel kapcsolatos kihívásokkal foglalkoznak – szembemegy a már egyre kevésbé, de azért még élő, sőt, éltetett paternalista családszemlélettel, amely szerint egy gyereknek a valóságban is van apja, nemcsak a távolban vagy elméletben. Ezért remélem, rengeteg apa vagy apaság előtt álló férfi megy el megtekinteni a minden pillanatban szórakoztató kettőst, és kap kedvet jobban részt venni a saját (majdani) gyereke életében is – amire persze ez a játék direkt módon egyáltalán nem agitál, de miközben mosolyogunk, nevetgélünk rajta, aligha lehet nem kiérteni belőle ezt is. Simon Kornél – aki nemcsak rendezte, másodmagával játssza is az előadást – színész, ezért a standup színháziasabb, mint általában, Lukács Miklós pedig (akit én még, szégyen, de életemben nem láttam) hoz valamit abból a kertévés műsorvezetőből, aki (egy online keresésből tudtam meg) hosszan volt otthon a kislányával. A két korrekt, középosztálybeli apukával gyorsan elrepül a bő másfél óra. Az előadás nem akar részletekbe menő oktatáskritikai mélyfúráskiáltvány lenni, és nem is lesz az, bár személy szerint nekem, iskolában évtizedeket dolgozó, majd ezzel felhagyó tanárnak, meg még pár száz magamfajtának ugyan tetszene, ha jobban belemenne a témába, de a színházban felhőtlenebb időtöltést kereső nézőknek nyilván kevésbé. Ellenkező esetben sokan garantáltan még tévedésből se néznék meg.

A belga-francia előadás nyilván más módon személyes és politikai az eszközök, a tradíciók, a tradíción való átlépés, a nézői kapcsolódási lehetőségek szempontjából.

Yasmine Yahiatène: La fracture. Fotó: juranyihaz.hu

Yasmine Yahiatène már rajzolja fel a méretarányos focipályát a színház terében, amikor bemegyünk, felveszi a Zidane feliratú mezt, és egy részletet vetít az 1998-as labdarúgó vb döntőjéből, a francia válogatott győztes gólját. A lejátszott részlet értő dramaturgi munkáról tanúskodik: akit cseppet sem érdekel a futball, az is látja, érti belőle a feszültséget, a mozgáseleganciát, a játék művészi minőségét, ami ügyesen megágyaz az előadásnak – megemelkedünk vele, hogy legyen majd honnan leereszkednünk/zuhannunk. Yasmine szurkolóként tombol, körbe-körbe rohangál, ugrál a zenére; később kiderül, nem véletlenül van ilyen szép és pontos mozgása: kamaszkoráig focizott. Majd kicseréli a lejátszóban a kazettát (az ő kisgyerekkorában használt tárgy, amelynek kimondatlanul is fontos szerepe van nemcsak az előadásában, de kézenfekvő módon az életében is), és a gyerekkorában készült családi videókból mutat meg egy összevágott anyagot. Elmondja, hogy az apja és az apjával való viszonya lesz a fókuszban. Megtudjuk, hogy az apja nyolcévesen menekült az édesanyjával Algériából Franciaországba, majd felnőve algériai származású nőt vett feleségül. A többségében családi ünnepeken készült felvételek pezsgőn kedvteliek: rokonok, vendégek, ételek, italok, zenék forgatagát látjuk. Ugyancsak hangulatosak a hétköznapi életképek, ahol az apa videózza óvodás, majd kisiskolás lányát, beszélget vele. Közben előttünk van a rajzolt focipálya két térfele – Franciaország és Algéria felirattal. Megtudjuk, hogy Yasmine ugyanúgy kabil származású, mint Zidane. Elhangzik egy-két mondat arról, hogy kisebbségiként mennyi mindennel egyedül volt – kompakt kis részleteket mutat meg az életéből, és nem összegzést tár elénk. A narrált képanyagban a vágások/törések – ahogy a markáns francia-arab rap is – fontos dramaturgiai eszközzé lépnek elő: technikailag nem feltűnők, inkább sajátos érzelmi hátteret adnak az előadásnak: megképződik az érzet arról, mennyi kérdés, mennyi hiányérzet szervezi a színházi formát öltő munkát. Yasmine Yahiatène videórészletekkel mesél, és azzal kérdez, amiről hallgat. Az értelmezést meghagyja nekünk. Noha nyilvánvaló, hogy van (mind személyes, mind politikai) iránya a véleményének és az értelmezésének, jobban érdekli, hogy a személyes történetét mindannyiunk számára értelmezhető dilemmaként tárja elénk. Nem részletezi, miből menekült el az apja. A családi személyességet néhány videórészlettel felfedő anyag nyilvánvaló módon általánossá, politikaivá válik, hiszen a társadalmi beilleszkedés nehézségeivel egyedül maradt ember, legyen bár kiemelkedően tehetséges egy, a többségi társadalomban is magas kredittel bíró területen, igyekezzen bár minden erejével asszimilálódni, rendszeresen néma megvetéssel és nyílt gyűlölködéssel néz szembe. Ebbe beleszületni és ugyanebben felnőni úgy, hogy az ember apja nem elérhető, mert alkoholista – el lehet képzelni (csak elképzelni tudom), milyen fájdalom és mennyire nehezen csillapítható hiány ez. Yasmine Yahiatène munkája azért átütő, mert gondolkodni, érteni tanít, nem mutogat fájdalmat, éppen ellenkezőleg: vidám és bájos – bár a narratíva által kétségtelenül némi feszültséget is hordozó képsorokkal villantja fel előttünk, minek a hiányában kellett felnőnie. Abszolút nem tárulkozik ki azokkal a részletekkel, amelyekkel az ember jó esetben egy terápiás folyamatban dolgozik privát módon, mégis azok alapos tudatosítására és megértésére építi előadását.

Yasmine Yahiatène: La fracture. Fotó: juranyihaz.hu

Az efféle problémafelvető színházak, ahol az alkotók kifejezetten egy vagy több, általuk jól ismert nehézséggel foglalkoznak (ami nem új keletű persze, Csehov – hogy egy klasszikust mondjak – szintén mestere volt ennek), egyáltalán nem feltétlenül tudják ilyen tisztán elemelni a traumát a személyestől vagy – másképp fogalmazva – a privát érdekűtől. Ez persze önmagában nem baj, nyugodtan lehet privát szempontokra alapozó előadást csinálni, az ismerősöknek sokat is mond, de ahhoz, hogy egy előadás valóban meg tudjon szólítani bárkit, szélesebb értelemben véve is hozzáférhetőnek kell lennie. A La fracture számos politikai diskurzushoz szól hozzá azon a szépen letisztult hétköznapi nyelven, amelyben a mértékletesség, az arányérzék szinte fel sem tűnik. Többek közt felteszi a kérdést, hogy kinek a felelőssége egy olyan állapot/betegség következményeit viselni, menedzselni, ami az egyéni megküzdési képességek mellett társadalmi okokra is visszavezethető. Miért nem számonkérhetők azok, akik olyan döntéseket hoznak, amelyekkel tömegek életére rettentő hatással vannak? Milyen hatással van ránk a közegünk közelmúltja? Mi dolgunk van a szüleink által elhallgatott történetekkel? Egyáltalán hogyan lehet közünk a szüleink fiatalkorához? Van-e módunk újragondolni a családi történeteket? Hol húzódnak a törésvonalak? Hogyan fogjunk bele mindezzel aktívan foglalkozni?

Mi? Segítség! Iskola! – avagy Túlélőkalauz szülőknek
Hol? Átrium
Kik? Játsszák: Simon Kornél, Lukács Miklós. Rendezte: Simon Kornél
Mi? Yasmine Yahiatène (BE/FR): La fracture
Hol? Jurányi Ház – CSET Feszt (Színházi Olimpia)
Kik? Előadó, koncepció, szöveg, rendezés: Yasmine Yahiatène. Alkotótársak: Olivia Smets, Zoé Janssens, Sarah-Lise Maufroy Salomon. Videó: Samy Barras. Hangtervező: Jérémy David. Fénytervező: Charlotte Ducousso. Fordítás: Emily Pollak (EN), Molnár Zsófia (HU)