Szerencsére az idei TESZT fesztiválon is akadtak kényelmetlen előadások, amelyek kibillentették a komfortzónájából a nézőt. Ilyen volt a két nonverbális, korhatáros előadás: a The Garden néven futó német csapat Lordess című kortárstánc- és a lengyel Teatr A Part Még négy című mozgásszínházi produkciója. Mindkettő a nemi identitásra fókuszált, különböző módokon.

The Garden: Lordess. Fotó: Petru Cojocaru

A különös német előadás alkotói után kutatva az esseni független Rü-bühne színházig jutottam. Ott mutatta be William Sánchez H. koreográfus elsőként a Lordesst, amely a „nemi önkifejezést” és a minket körülvevő világ, valamint a benne élő emberek identitásainak folyamatos átalakulását kutatja. A repertoár ebben a színházban az Utopia Musicaltől a dekadens bohócszólón át a némafilmkoncertekig terjed, tehát meglehetősen vegyes és kísérletező. Ahogy ez egy euro-régiós trendeket bemutató színházi fesztiválon sem okozhat különösebb meglepetést.

A Lordess, bár manifesztum akar lenni, nem radikális, inkább egy barátságos, de nem szenvedélymentes élőképfolyam. Szavak nélkül beszél arról, hogy „love is love”, vagyis hogy teljesen mindegy, ki kit vagy mit szeret, kire és mire irányulnak a szenvedélyeink, nem kényszeríthet senki arra, hogy ezt megmagyarázzuk, viszont ha beszélni szeretnénk róla, akkor meg tegyük nyíltan, szívünk szerint. Az előadás zavarba ejtően csak és kizárólag a vizualitásra épít. Egy piros körben játszódik, amely manézsként, cirkuszi porondként, show-színpadként és kiállítótérként is felfogható. Attól függ, mi zajlik éppen rajta vagy a szélén, de állandóan mozgásban van, gomolyog, és ha valami áll, annak is jelentősége van. Egymásba szövődnek a jelenetek, a különös, többfunkciós jelmezek, a képlékeny, papírszerű, különböző méretű, állagú, matt, illetve fémesen csillogó anyagok. Kezdetben volt az emberkert. Élt benne háromlábú, magnószalag-frizurájú hiphoptáncos, SIM figurára hasonlító harisnyafejű lény, tógás androgün, non-bináris cyberpunk, alakját és halmazállapotát lazán változtató díva meg George Michael-szakállas, selyeminges, alsógatyás faun. Az hagyján, hogy mind különböző formájúak, színűek és változatos szexualitásúak, de a tempójuk is teljesen különböző. Felvonul egy szinkrondiszkótánc-csoport Depeche Mode-slágerre parádés, kabarés koreográfiával, láthatunk élő óriásbáb-transzfigurációt Cecilia Bartoli-áriára, ahol a test és az anyag összjátéka élő animációt eredményez. Mozdulatlan szemlélődők stafétája zajlik közben a periférián, vagyis folyamatosan van olyan szereplő, aki a körön kívül kerül, de része a játéknak mégis mint valamiféle kihelyezett szuperego. Az állandóságot, a kő, a szobor időtlenségét pedig egy idősebb performer képviseli, aki az előadás egy órája alatt igen lassan, egy óriásteknős nyugalmával, de pont elér A-ból B-be. Nem tudni róla, hogy nővé idősödött férfi vagy egykori női szépségikonból lett idős amazon. A bíborvörös selymek és az ezüstfóliák is lomha táncra kelnek a halogénizzók által megvilágított színpadi füstben körülötte. Egyszerűen szép látvány, esztétikus.

The Garden: Lordess. Fotó: Petru Cojocaru

A vizualitás a mozgás kiindulópontja, miközben a performansz a maga módján kinyilatkoztatásokat is tesz arról, hogy a testet a politikai párbeszéd eszközének tekinti a színpadon. Az alkotók az 1994-ben elhunyt argentin-német vizuális művész, Lorenza Böttnert idézik meg, akinek a léte maga is politikai tett volt, lázadás, az ellenkultúra maga. Böttner transzszexuálisként élt, olyan művészként, aki egy gyerekkori baleset következtében elveszítette mindkét karját, ezért szájjal rajzolt és festett, izgalmas és szép műveket hozott létre. Egész léte és művészete arra volt bizonyosság, hogy a művészet határai nem a testünktől vagy a normalitásról alkotott elképzeléseinktől függenek.

A vizuális művészet, a képzőművészet nyugodtabb társadalmakban szereti rávenni a nézőt, hogy hagyatkozzon a szemére, és megfigyelés közben kutassa az emlékezetét. Számunkra szokatlan, hogy a tolerancia élő emlékműve úgy forog körbe előttünk, hogy nem felzaklató, mégis nyomot hagy. Eszembe jut, hogy Matthew Barney amerikai kortárs képzőművész és filmrendező korai filmes és szobrászati projektjei, több mint emberi figurái, modern mitológiai lényei annak idején az őrületbe kergettek, mert egyszerűen nem volt hozzá referenciám, de a mai napig fel tudom idézni őket, olyan mélyen hatottak rám. Az emblematikus magyar festő és a szexualitását igen bonyolultan kifejező művész El Kazovszkij Dzsan-panoptikumának hangulataiért meg odavoltam, pedig nem is értettem igazán (egyébként csak egyet láthattam élőben 2001-ben a Merlinben). A filozófiai szövegből semmire sem emlékszem, de a látvány beégett: egy festmény, ugyancsak emberkert, ahol mindenki eltérő, ezért aztán mindenki otthon érzi magát. Az elfogadásra való vágy, az egyensúlyra törekvés látványkonyhája volt az is, akárcsak ez a német performansz.

Teatr A Part: Még négy. Fotó: Petru Cojocaru

A katowicei Teatr A Part Még négy című előadása szintén szabadon hagyja a nézőt az értelmezés tekintetében. Fragmentumokból álló kreáció, rövid színpadi mozgásetűdök sorozata négy női előadóra 18 éven felülieknek, mert meztelenséget tartalmaz. Ez sem történetet mesél el, de az előzőnél radikálisabb, sötétebb tónusú, hiszen iparvárosi háttérrel rendelkezik, a híres és máig élő lengyel munkásszínházi tradíciók is fellelhetők benne. Szintén egy emlékműféleség, tiszteletadás a „boszorkányoknak”, vagyis azoknak a nőknek, akik nem szeretnék elfogadni a rájuk kényszerített szerepeket, és ezért így vagy úgy megbűnhődnek, szembekerülnek az őket körülvevő világ nyomásaival, elvárásaival. Gyakran végül önmagukkal is.

A kreáció Marcin Herich, a rendező 4 című kvadriptichonjának második része. Úgy tűnik, hogy számára a négyes szám körül bonyolódik a világ. Albrecht Dürer egyik leghíresebb metszete, a Négy meztelen nő az ihletadó, amelyen négy fedetlen testű nő áll egy szűk helységben – talán egy fürdő előterében – különböző pózokban, egymás felé fordulva, a semmibe meredve.

Teatr A Part: Még négy. Fotó: Petru Cojocaru

A sötét és üres színpadra is olyan női négyes érkezik, akiknek első blikkre semmi közük egymáshoz, de saját magukhoz sem sok. Négy felfüggesztett fémlemez mögül gomolyognak elő a korántsem balerina alkatú előadók tütüben, festett arccal, balettkoreográfiát imitálva Csajkovszkij A hattyúk tavának egy részletére. Groteszk és ijesztő jelenet, ám az egyre erősödő fénynek köszönhetően árnyékuk a fémlapokra vetül, külön életet kezd élni, és barátságosabb lesz a hangulat, már amennyire az indusztriális közeg engedi, maga a természetesség jelenik meg az „árnyékvilágban” játékosan. A következő jelenetben megszabadulnak a ruháiktól, így ebben az intimebb közegben közelebb kerülnek egymáshoz, és elkezdik felfedezni magukat is. Jelenetről jelenetre vetik aztán le gátlásaikat az önkeresés extázisában, hogy látványosan visszaessenek, elbukjanak. Egyszer zsinóron aláereszkedő, halványan világító, lengedező izzók imbolygó fénye után vetődnek, mint a lepkék, akik végül mégsem azt találják, amit vártak, máskor rókagallérral a kezükben tűnnek elő árnyékaiktól megszabadulva, rituális táncot járva, míg kifinomult mozdulataik, kétségbeesett, haragos vonaglássá nem válnak. És így tovább… A négy nő egyébiránt boszorkányosan mozgatja maga körül az elemeket, és harmóniába tud kerülni a változásokkal. Kételyeik, szélsőségeik, kiszolgáltatottságuk mutat rá valódi énjükre. Végül felöltöznek, fekete ruhát öltenek, ergo a saját árnyékukká válnak, és üresség ereszkedik a színpadra a függöny helyett.

A négyes felosztás, illetve egység mindenhol jelen van az előadásban, a világításban, a díszletben, a ritmusban. Itt ebből indul ki minden akció. Egyébként a négyes szám mindenféle szakirodalom szerint is az egyik legerősebb szimbólum. Azon belül is a kereszt, amelynek a vízszintes és függőleges tagoltsága a teljességet fogja át, plusz a négy ága a négy égtáj felé mutat. Jung szerint az ellentétekre szakadt világot és a négy elemhez, a természethez kötődő emberi létet szimbolizálja. És persze a halált. A kereszt a legszilárdabb struktúra, a statikus teljesség jelképe – ráadásul mindenkinek megvan a magáé.

Mi?Lordess
Hol? TESZT / Fluid Views program – Temesvár
Kik? The Garden performing arts. Táncosok: Jose Manuel Ortiz, Clément Debras, Fernando Balsera, Mercè Mayor, Manuela Aranguibel. Fény, jelmezek: Clément Debras. Zeneszerző: Lukas Tobiassen. Koreográfus: William Sánchez H.
Mi?Még négy
Hol? TESZT – Temesvár
Kik? Teatr A Part, Katowice. Játsszák: Alina Bachara, Katarzyna Gogacz, Karolina Wosz, Marta Zielonka. Rendező: Marcin Herich