Úgy tűnhet (és számszerűen talán így is van), hogy az idei évadban a Színházi Olimpia miatt több külföldi táncelőadás érkezett hazánkba, mint általában. Kétségtelenül örömteli, hogy tavasszal néhány vidéki városban is láthatók voltak külhoni együttesek, ugyanakkor mindez nem változtat azon a régi keletű problémán, hogy a nemzetközi fősodor legjobbjai nagyon kis számban és teljesen ad hoc módon jutnak csak el a magyar közönséghez – miközben persze a független, kísérletező szcéna befogadóhelyei is egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, így ezen a területen is egyre kisebb merítést ismerhetünk meg.

FND / Aterballetto: Yeled; Shoot me. Fotók: Kaszner Nikolett

Hogy mennyire értelmes dolog néhány hét (nagyjából három hónap) alatt akkora mennyiségű előadást zúdítani a magyar színházi életre, mint ahogyan az a Színházi Olimpia keretében történt; mennyire koncepciózus vagy éppen ötletszerű az előadások válogatása; és mennyire problémás egyáltalán a milliárdokkal támogatott programsorozat megrendezése, miközben a hazai együttesek éppen az utolsó szögeket kapják a koporsójukba – nos, ez más lapra tartozik.

Mindenesetre olyan külföldi mainstream balett-, modern- vagy kortárstánc-együttesek megismerésére, amelyek méretben vagy árban a Trafó lehetőségei felett állnak, esetleg esztétikailag klasszikusabb irányt képviselnek, továbbra is szinte az egyetlen esélyünk a Nemzeti Táncszínház évente megrendezett Budapest Táncfesztiválja. És mivel az ő mozgásterük is korlátozott, ez minden évben nagyjából három előadás műsorra tűzését jelenti. Ezen szűkös keretek között persze lehetetlen trendeket bemutatni vagy komolyabb koncepció mentén válogatni; a legtöbb, amit nézőként várhatunk és remélhetünk, hogy a meghívott előadások színvonalasak lesznek, és elnyerik a közönség tetszését. Ezeket a várakozásokat az idei fesztiválon az Aterballetto és a Vertigo Dance Company maradéktalanul teljesítette is – hogy aztán kit melyik produkció érintett meg jobban, az már egyéni preferencia kérdése.

FND / Aterballetto: Yeled; Shoot me.

A Reggio Emiliában működő, 2003-ban alapított Fondazione Nazionale della Danza az egyetlen nemzeti koreográfiai központ Olaszországban, a szervezetet működtető Aterballetto együttese viszont már több mint negyvenéves múltra tekint vissza. Amellett, hogy a legnevesebb koreográfusokkal dolgoztak az elmúlt évtizedekben (köztük Jiřy Kyliánnal, William Forsythe-tal, Ohad Naharinnal, Johan Ingerrel, hogy csak néhányat említsünk), büszkék arra, hogy a tehetséggondozásban és az új csillagok felfedezésében is fontos szerepet vállalnak. Évente több mint százötven előadásuk van Itáliában és szerte a világon – ekkora előadásszámnál, és persze gondolva arra, hogy mekkora és milyen vegyes közönséget érnek el, evidens, hogy nem árt egy kis menőség és még több szerethetőség a darabjaikba. Budapestre most két, 2022-ben bemutatott koreográfiával érkeztek, amelyek megfelelnek ezeknek a paramétereknek.

A Yeled (Gyermek) koreográfusa az izraeli Eyal Dadon. Az erős és izgalmas izraeli táncéletet évtizedek óta meghatározza néhány megkerülhetetlen alkotó: nehéz például olyan táncos-koreográfust találni, aki nem Ohad Naharin, a Batsheva Dance Company ikonikus alakjának „köpönyegéből bújt elő”, vagy legalábbis nem találkozott a koreográfus által kidolgozott gaga technikával. Dadon egy másik jelentős műhelyben, a Rami Be’er művészeti vezető által fémjelzett Kibbutz Contemporary Dance Companyban töltött el hosszabb időt, mielőtt saját együttest alapított, és nemzetközi szinten jegyzett koreográfussá vált. A Yeled félórája egy „emlékeinkben élő vagy elképzelt” gyerekkort idéz meg a színpadon, felnőtt testekkel megjelenítve. A táncosok rövidnadrágban, mintás ingben, térdzokniban hoznak szertelen, túlmozgásos, hiperaktív figurákat. Ugyanakkor nem válnak gyerekessé, inkább csak könnyedségükkel, játékosságukkal idézik meg a sokak által visszavágyott (vagy éppen soha teljesen el nem hagyott) életszakaszt. A színpad két sarkában elhelyezett apró és normál méretű ajtók, amelyeken a táncosok átbújnak vagy átmennek, elég tág asszociációs keretet kínálnak a nézőnek, csakúgy mint a fel-feltűnő bolondos dínó. Az egész darabban van valami megfoghatatlanság, így aztán mindenki azt visz magával belőle, amit akar – én például leginkább érzéseket és hangulatokat, pont úgy, ahogy gyakran a gyerekkorból is csak ennyire emlékszünk.

Az est másik felében Diego Tortelli Shoot me című munkájában a térhasználat, a táncosok mozgatása meglepően hasonló szerkezet szerint zajlik, mint a Yeledben. Mivel igen nagy létszámú, tizenhat fős csapatról beszélünk, talán adja is magát, hogy a csoportos táncokból időnként kiváljon egy-egy szóló vagy duó, amelyeket aztán ismét elnyel a színpadi tömeg. A Shoot meben azonban mindez még a Yelednél is sokkal sodróbb lendületű – elvégre mégiscsak egy „rockos” táncdarabról van szó. A rockzene és a tánc ötvözésére számos kísérletet láthattunk már: vannak a Rock the Ballet-jellegű kezdeményezések, amelyek nagyjából úgy viszonyulnak a baletthez, mint Havasi Balázs koncertjei a klasszikus zenéhez. De gondolhatunk Maurice Béjart-ra is, aki Queen-feldolgozásával (bár nem csak azzal) arénákat töltött meg, és közben maga is egy kicsit rocksztárrá vált. Az utóbbi években pedig például Hofesh Shechter űzi ezt a műfajt (Béjart-nál jóval karcosabban), ő ráadásul rendszerint maga írja a zúzós zenét is az előadásaihoz. Tortelli darabjához azért jó választás az 1990-ben alapított és máig aktív brit rockbanda, a Spiritualized zenéje, mert nem annyira kommersz, hogy giccsessé tegye az előadást, viszont jó hátteret kínál ahhoz a coolsághoz, amit a koreográfus a test nyelvén is közvetíteni kíván. A szigorú formákba rendezett, óramű-pontossággal mozgatott tömeg egyszerű mozdulatai (hintázó csípők, fej felett csattanó tapsok, kifutóra illő vonulások) váltakoznak a szólisták extrém offbalanszaival, izgalmas és fürge izolációival. A kontrollált tombolás a közönségnek is megadja a jóleső hullámzás érzését, ám egy idő után mintha kicsit túlságosan elringatna és egysíkúvá válna a koreográfia.

Vertigo Dance Company: Pardes.

Mind a Yeled, mind a Shoot me tehetséges alkotók magas színvonalon eltáncolt munkái, csak az a „bizonyos valami” hiányzik belőlük (legalábbis számomra), ami igazán emlékezetessé tehetné őket. És éppen ez az a „valami”, ami megvan a Vertigo Dance Company Pardes című előadásában.

Míg a Batsheva és a Kibbutz együttesek mestereinek öröksége mindent áthat az izraeli táncéletben, addig az Adi Sha’al és Noa Wertheim által alapított Vertigo Dance Company inkább szigetként létezik az ország művészeti közegében. Az igazgató házaspár ugyanis nemcsak 1992-ben létrehozott társulatukat tartja fenn, de tizenöt éve egy ökofalut, egyben művésztelepet is működtet a sivatagban, Jeruzsálem és Tel Aviv között éppen félúton. Ez a hely egyrészt jó terep a környezettudatos életmód gyakorlására és tanítására, másrészt kreatív és művészeti központként szolgál képzésekkel, elvonulásokkal, előadásokkal és fesztiválokkal. A táncegyüttes darabjainak koreográfusa többnyire a házaspár női tagja, Noa Wertheim, így van ez a Pardes esetében is, amely a pandémia alatt született. A Pardes óperzsa eredetű szó, gyümölcsöskertet jelent, de ebből a szóból származik számos nyelvben a Paradicsom elnevezése is. Bár a díszlet minimalista, mindössze a színpadon körbefutó padból áll, a nyolc táncos mégis gond nélkül megidézi nekünk az édeni állapotot, olyan harmónia árad az egész koreográfiából és az azt kísérő, hozzá remekül illő zenéből (Itamar Doari ütőhangszeres munkája, aki a koreográfia születésével párhuzamosan, a táncstúdióban komponálta a muzsikát). Az előadás utáni közönségtalálkozón felmerült, hogy a járvánnyal járó több hónapos be- és összezártság bizony sok helyen feszültségeket szült, ám a Pardesben éppen ennek az ellenkezője érződik. Egy bizalommal teli közösséget látunk, amelynek tagjai segítik, támogatják egymást. Feltűnő, hogy nincs a darabban férfi-nő duett, és Wertheim ki is tér erre a beszélgetésben: azt mondja, nem volt képes ilyet koreografálni, mert ezekben a helyzetekben eredendően mindig van feszültség, ő viszont semmi ilyesmit nem élt meg az alkotási időszak alatt. „Cserébe” a darab két legemlékezetesebb jelenete egy női és egy férfi duett: mindkettő lenyűgözően kifejező, tele esendőséggel, szépséggel. Kevés koreográfus képes arra, hogy egy órán keresztül fenntartsa a figyelmet konkrét narratív szál nélküli tiszta tánccal, és még mozgásanyagában is végig változatos, figyelemre méltó jeleneteket hozzon létre, de Wertheimnek sikerül.

Vertigo Dance Company: Pardes.

A Pardes olyan, mint egy naplemente, és nem csak az élénk narancssárgában pompázó világítás miatt. Megidézi a napnak azt a különös, kicsit nyugtalan időszakát, amikor már sok mindenen átmentünk, de még reménykedünk, hogy történhet velünk valami csodálatos, mielőtt nyugovóra térünk. És ezen az estén, a Nemzeti Táncszínházban tényleg történt. A Pardes nem trendi és nem korszerű – időtlenül érvényes. Mint a legjobb művek általában.

Mi? FND / Aterballetto: Yeled; Shoot me
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Táncosok: Saul Daniele Ardillo, Estelle Bovay, Albert Carol Perdiguier, Sara De Greef, Leonardo Farina, Matteo Fiorani, Martina Forioso, Arianna Ganassi, Clément Haenen, Arianna Kob, Federica Lamonaca, Giovanni Leone, Ivana Mastroviti, Giulio Pighini, Sandra Salietti Aguilera, Hélias Tur-Durvault.
Yeled – Díszlet, fény: Fabiana Piccioli. Jelmez: Bregje Van Balen. Koreográfia, zene: Eyal Dadon
Shoot me – Zene: Spiritualized. Jelmez: Marco De Vincenzo. Fény: Roman Fliegel. Koreográfia: Diego Tortelli
Mi? Vertigo Dance Company: Pardes
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Táncolják: Etai Peri, Sian Olles, Theo Samsworth, Eden Ben Shimol, Korina Fraiman, Micah Aimos, Ilan Golubovich, Ruth Ben David. Zene: Itamar Doari. Színpadterv: Zohar Shoef. Jelmez: Rosie Canaan. ‏Fény: Dani Fishof – Magenta. Koreográfus asszisztens: Rina Wertheim-Koren. Koreográfia: Noa Wertheim