A hazai színházi élet különös figurája. Debrecen és Budapest után 2013-ban Székesfehérvárra szerződött, ahol a Vörösmarty Színházban sorra kapja a főszerepeket. Fizikai és zenés színházról, kényszerekről és lehetőségekről, a közös alkotás csodájáról beszélgettünk.

Krisztik Csaba. Forrás: Vörösmarty Színház

A romániai Margittán születtél, 1998-tól Szentesre jártál gimnáziumba. Hogyan jött akkor ez a kamaszként bátornak tűnő döntés?

A sors ilyen szempontból összezárt, azaz mára leírt egy teljes kört. Akkoriban menekültem a román nyelv elől, nem akartam románul továbbtanulni, és a magyar nyelvű képzés Magyarországon magasabb szintű volt. Bátor vagyok, de nem vakmerő, mindig félve teszem, amit teszek. Ráadásul alapvetően lusta ember vagyok, amit szorgalommal kompenzálok. De ott volt bennem a mehetnék is, hatalmas vágy a világlátásra. Margittán a gimnáziumot egy matek–fizika osztályban elkezdtem ugyan, de mindenből bukásra álltam, hozzá se tudtam szólni a tananyaghoz, így kénytelen voltam körülnézni, hova mehetnék tovább. Érdeklődtünk Budapesten és Debrecenben is, de valahogy Szentes, aminek nagy híre volt, tűnt a legszimpatikusabbnak.

És be is jött neked?

Fantasztikus volt, hogy ott nem működött színház, tehát nem volt a színházcsinálásnak semmilyen megszabott iránya vagy kényszere. A világról alkotott képünk abból a burokból nőtt ki, amit ott megteremtettünk magunknak. Később, amikor a debreceni Csokonai Színházba szerződtem, ott azért a helyi Ady Endre Gimnázium dráma szakosain lehetett érezni, hogy idolokat próbálnak követni.

Az SZFE felvételi bizottságának is tetszett a szentesi szellemiség, hiszen elsőre felvettek. Lukács Andor és Jordán Tamás osztályában volt valamiféle igazodási kényszer?

A nyerseségem biztosan abból fakadt, hogy gyakorlatilag semmi közöm nem volt addig a színházhoz, így nem álltam, nem állhattam be egyfajta ízlésnek a hadrendjébe. Viszont szivacstermészetű vagyok, és úgy mentem oda, hogy tanulni akarok, mindent, mindenkitől.

A nyomasztást, a keménységet is elfogadtam emiatt a képzésben ugyanúgy, mint a melengető, szeretgető részeit. Sokáig kínlódtam, nem hittem a gondolataim erejében, az érzéseim létjogosultságában. Negyedévre sikerült valamiféle színészi magabiztosságot elérnem, az általunk hívott rendezők szívesen dolgoztak velem, és komoly, nagy szerepeket osztottak rám. Az osztályfőnökeim nem tudták eldönteni, hogy milyen típusú színésznek képzeljenek el, jobb híján karakterszínésznek neveltek. Később értem az osztálytársaimnál.

Fehér László, Krisztik Csaba és Földeáki Nóra az Akár Akárkiben, r.: Horváth Csaba, Forte Társulat. Fotó: Éder Vera

Miután végeztél, azonnal Debrecenbe szerződtél. Nem akartál Budapesten maradni?

Vidnyánszky Attila és Csányi János nyolcunkat hívott az osztályból a Csokonai Színházba. Vonzó volt a lehetőség, és biztonságosnak hatott, hogy együtt maradjak azokkal az emberekkel, akikkel egyébként is jól tudtam együttműködni. Igen bensőséges szakmai és emberi kapcsolat alakult ki köztünk, amit én ápolni akartam, és éreztem benne potenciált. Soha nem az volt a vágyam, hogy Budapesten legyek, inkább a minél színesebb és összetettebb munka lehetőségét kerestem. Két évet töltöttem Debrecenben végül.

Ott belekerültél a későbbi Forte Társulat alapítója, Horváth Csaba koreográfus vezette fizikai színházi kísérletekbe. Nem tűnt vadnak az a találkozás?

Ebben az időszakban még azt éreztem, hogy sehol nem tartok, a megmutatkozásnál erősebb volt bennem a tanulás vágya, szívesen kísérleteztem. Más és más oldalakról közelíthettem egy szerephez. Az első fizikai színházi előadásunk, A tavasz ébredése hihetetlenül nagy hatással volt a testemre és a szellememre is. Mindig le kell fárasztani magam rendesen, mert különben űr marad bennem, vagy további tettvágy. De ez a próbafolyamat minden szempontból töményen, intenzíven hatott rám, először éreztem teljességet a próbák után.

Hogyan és hol lett a Fortéból társulat? Milyen volt a kezdeti időszak?

A Horváth Csabával való találkozás mindannyiunknak meghatározó volt, így egy kis mag egyben maradt, és új vizekre evezve, sok új dolgot tanulva nagy váltással kerültem a független létbe. Akkoriban készült velünk egy fotósorozat, ahol hófehér ruhában betört ablakú, elhagyatott gyárépület ablakkereteiben állunk. Ez jól jellemzi azt az időszakot. Sokat tréningeztünk, és közben készültek előadások nagy lelkesedéssel, köztük a Godot-ra várva, ami bizonyos szempontból le is zárta ezt az időszakot.

A budapesti Fortés idők alatt egy évre Londonba mentél.

Több dolog jött össze akkoriban. Mindenem fájt előtte egy évig, derék- és hátfájás kínzott, gyulladt volt a szervezetem, injekcióztak. Testileg is túlhajtottam magam, és nem foglalkoztam a következményeivel. Ezzel párhuzamosan kezdték el kikezdeni a független szférát, és azt vizionáltam, hogy a Forténál is a túlélés forgatókönyve érvényesül majd. Nem akartam teljes bizonytalanságot, de nem volt meg a diplomám sem, mert nem volt nyelvvizsgám. Londonban nyelviskolába jártam, és egy kávézóban dolgoztam baristaként, ahol gyakorolhattam az angolt. Sokféle angolt hallottam, és meg is küzdöttem vele rendesen, mert egy indiait megérteni úgy, hogy az ember még nem tud rendesen angolul, abban azért van kihívás.

Krisztik Csaba Az öreg hölgy látogatásában, r.: Bagó Bertalan, Vörösmarty Színház.

Használt a kikapcsolódás az önkontroll szempontjából is?

Jó volt eltávolodni akkor a színészettől egy kis időre, és kellő távolságból tekinteni az életemre. Az érettségem szempontjából is fontos és hasznos időszak volt. Meglett a nyelvvizsgám, és így a diplomám is.

Aztán megszületett a Forte első nagy közönségsikere, az Agota Kristof regénye nyomán készült A nagy füzet. Hogyan élted meg a népszerűséget egy kísérletező szerepben? Vagy itt nem is számított, hogy főszereplő vagy?

Érdekelt az egész rendszer, nem csak a saját szerepem. A nagy füzet meghozta az együttműködést a Szkéné színházzal, ahol azóta is jelen vagyunk, és megképzett egy közönségbázist is. Egyszerre volt szakmai és nézői siker tehát. Fantasztikus azóta is játszani ezt az előadást, és csodálatos, hogy töretlen a nézők lelkesedése is iránta.

Hogy történt az, hogy a siker közepette visszatértél a kőszínházba, ráadásul vidékre, Székesfehérvárra?

Horváth Csaba, a Forte alapító-vezetője kapott felkérést Szikora Jánostól, a színház igazgatójától egy tánctagozat megszervezésére. Ő ezt csak úgy vállalta, ha hozhatja a társulata nagy részét. Így kerültem oda, először táncos státuszban, de színészi feladatokat is kaptam azért. Örültem nagyon a sokféle lehetőségnek, mindig más típusú szerepben találtam magam. Voltak itt műhelyszerű időszakaink is, de már erre nincs idő és lehetőség. Négyhetes próbaidőszakok alatt csak megfeszítve lehet dolgozni.

Krisztik Csaba a Julius Caesarban, r.: Bagó Bertalan, Vörösmarty Színház.

Amikor elkezdtél mások előadásaiban is játszani, nem hiányzott, hogy nem kapaszkodhatsz minduntalan rácsokon felfelé, nem szaltózhatsz, mászhatsz kedvedre?

A fizikai jelenlét számomra minden előadásnak a része, és ez akkor is így van, ha mozdulatlanul kell végigülnöm egy előadást. Azt szeretem, ha közösen hozzuk létre az előadás végső formáját, nem telepszem rá a többiekre a saját gondolataimmal. Nekem a rendezői elképzelés a legfontosabb, aztán jönnek a partnereim, és csak utána az, hogy én mit tudok hozzátenni az egészhez. Ez határozza meg számomra azt is, hogy egy adott előadásban milyen fizikalitásra van szükség, mi működőképes, és mi az, ami már kilóg a rendezői koncepcióból. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem vitázom, és ha valamivel nagyon nem értek egyet, akkor ne próbálnám meggyőzni a másikat.

A konfliktusokat hogy kezeled?

Ha a rendezővel szenvedélyes konfliktusba is kerülök, azt igyekszem úgy irányítani, hogy ne fusson dominanciaharcba. Odaadó vagyok, és szeretnék is az lenni, sokat teszek ezért, és ezt tudják, akik velem dolgoznak. Ilyenkor nem válik személyessé a vita, távol áll tőlem a színházi izmozás. A partnereimmel közösen szeretek létrehozni egy-egy jelenetet formailag, érzelmileg. A másikból táplálkozva igyekszem hozzátenni a magamét, mert abban hiszek, hogy így lesz igazán ereje a végeredménynek.

Ilyen keretek között mit jelent számodra a siker?

Minden érdekel ebből a szempontból is: a néző reakciója, a társulaté, a rendező véleménye, a kritikai aspektus. Trenírozom magam, mert ezek is olyan szituációk egy művész életében, amiket nem lehet kizárni. Jól viselem mások véleményét is, elfogadom a kritikát, nem várok el udvariassági köröket. Fontos, hogy tisztább képet kaphassak magamról és a munkánkról. A kritikai meglátásokat szárazan, szikáran kell kezelni, mert bármikor jöhet egy olyan megjegyzés, ami előre viszi a szerepformálást vagy akár egy előadás egészét.

Krisztik Csaba a Mágnás Miskában, r.: Telihay Péter, Vörösmarty Színház.

A Mágnás Miska, ahol címszereplő vagy most, nagy siker lett. Milyen a viszonyod ehhez a szerephez, meg az operetthez, az énekléshez egyáltalán?

Egyszer már játszottam benne a bonvivánt Debrecenben, ami, hogy is mondjam, szereposztásbeli tévedés volt. És bár sosem voltak szerepálmaim, de akkor úgy éreztem, hogy a Miska szerepét eljátszanám egyszer.

Készültem rá nagyon, hiszen tudtam, hogy egy operettszerepet rendkívül magas hőfokon lehet csak eljátszani, a Mágnás Miskát biztosan, legalábbis az én felfogásom szerint. Különleges technika kell hozzá, fontos, hogy a fizikai intenzitás mellett tisztán énekeljen az ember, úgy, hogy közben oldott és elegáns maradjon. Sok gyakorlás kell ahhoz, hogy csak a megfelelő izmokat működtessem, és minden más laza maradjon. Nagy kihívásnak gondoltam, hogy szélsőséges fizikai dolgokat műveljek a színpadon, és érdekelt, hogyan lehet modernebb színészi eszközökkel belehelyezkedni a műfajba. Zeneileg lenyűgözőnek tartom a Mágnás Miskát, hihetetlenül komplexen van megírva, döbbenetes a dramaturgiája, kifejezetten izgalmas, hogy az operett felnagyított viccei, blődségei ebben a darabban drámai ízt kapnak.

Szerintem operettet akkor csinálunk jól, ha nem csak a komédia szintjén közelítünk hozzá, hanem a karaktereket is kidolgozzuk, és megtaláljuk azok drámai mélységeit is. Ebben egyet tudtunk érteni a rendezővel, Telihay Péterrel. Ő behozta azt a gondolatot is, hogy a különböző szövegkönyvek mindegyikében volt az adott társadalmi, politikai berendezkedésre reflexió. Ezt mi is megpróbáljuk belevinni az előadásba, remélem, ízlésesen.

Ettől is szereti a közönség.

Ha közösen tudjuk kinevetni az abszurditásokat, amiket a mai kor generál, még akkor is, ha különbözően gondolkodunk, akkor sikerünk van, akkor együtt vagyunk mindannyian arra a kis időre.

Hogyan látod a következő évadot Székesfehérváron és a független színházi jövőt a fővárosban?

Hogy financiális szempontból mi történik majd ősszel, azt most még senki nem tudja. Változni fog a helyzet, az biztos, ahogy az is, hogy ez a változás nemcsak a függetleneket érinti, hanem a teljes kulturális szférát. Fehérváron például eddig nagyjából tizennégy bemutatónk volt egy évben, jövőre meg csak hat vagy hét lesz, és ez komoly jelzés. Hogy most ez egy hosszú távú berendezkedés első fázisa, vagy csak átmeneti probléma, azt nem tudjuk.

Ott van neked a film is. Hozott változást az életedbe a pár éve Romániában forgatott Valan – Az angyalok völgye című havasi krimi? Vannak más filmes munkáid is?

És itt zárul be a kör, amiről az elején beszéltem: visszatértem a román nyelvhez életem első filmes főszerepében. Ez egy kétnyelvű film, és mindazt, amit hordozok a gyerekkoromból, ez a szerep visszakövetelte. Bagota Béla rendezővel, forgatókönyvíróval fantasztikus volt találkozni, és közösen gondolkozni, dolgozni a Valanon. Magyarországon a mozikban nem lett igazából sikeres a film, de a streamingnek közönhetően sokan megnézték, és szeretik is. Erdélyben viszont, ahol alig vannak már mozik, rengetegen látták moziban, és azóta is akadnak még vetítések.

Legutóbb A cella című televíziós sorozatban szerepeltem, ami egy afféle antológia, ahol különböző történelmi korok embereit jeleníthetem meg. Izgalmas, borzongató munka volt. Szóval vannak filmes munkáim is, de hat színházi bemutatóm volt idén, úgyhogy nem volt sok időm másra.