Nem, nem végzek most történeti mélyfúrást, nem kotorászok különféle dokumentumokat, ezt mind megteszik majd a színháztörténészek vagy a sajtótörténészek – ha ugyan a nagy múltátfestés után lesz még valaha történetírás –, hagyatkozom a memóriámra, ami lyukacsos ugyan, de a lyukak közt elég pontos, mert képszerű. És nem, nem szépítgetek, nem tapintatoskodom – ha fáj valakinek, hát üzenem: nekem is. De mivel látom, hogy a fiatalok a legjobb szándék mellett is sokszor „félrebeszélnek”, ha a múltról van szó, fontosnak tartom, hogy ez itt meglegyen: for the record.

Illetve nem negyedszázad volt, csak huszonnégy év, de hát az majdnem negyedszázad. 1983-tól 2007-ig voltam a Színház című lapnál, szerkesztőként és szerzőként. Szakmai értelemben ott lettem felnőtt, ez volt az én posztgraduális képzésem.

Ejtőernyősként pottyantam oda; az egyetem után a Népszavához kerültem, ahonnan rövid úton kirúgtak (ez egy másik történet, szintén megírandó), majd hosszas munkaügyi pereskedés után a Legfelsőbb Bíróság nekem adott igazat. Mehettem volna az ÉS-hez vagy az akkor még létező Új Tükörhöz (amelynek a Népszavától történt kirúgásom pillanatától a kolumnistája voltam, ez volt Fekete Sándor piciny lázadása az agitprop osztály ellen), de én ezt a szakmai műhelyt választottam.

Boldizsár Iván volt a főszerkesztő, de a lapot Csabainé Török Mária vitte; ő rengeteg előadást látott, egyedül élt, a színház és a lap volt az élete és a családja, de írni sosem írt, mert nem tekintette magát szakembernek.

Amikor odakerültem, ott volt Koltai Tamás, Nánay István, Pályi András, Szántó Judit és Bérczes László.[1] Hozzám képest csupa „nagypályás”. És nem könnyen fogadtak be és el – utólag érteni vélem, miért. Hebrencs voltam abban a szolid, megállapodott szakmaiságban.

Intenzív szerkesztőségi élet volt, mert noha nem volt kötelező bejárás meg munkaidő, mégis ott voltunk nap mint nap, hiszen nem volt internet; a szerzők jöttek, hozták a kéziratukat, ittak egy kávét, beszélgettünk, persze általában a színházról. Akkor kezdtem a „nagybani” színházba járást; tehettem, még nem volt gyerekem, mentem is szinte minden nap, és legtöbbször a szerkesztőségből indultunk. Volt kocsim – Pistának is, Tamásnak is –, tehát volt vidék is, sokszor; de mindig mindenhonnan hazajöttünk előadás után, ami egy nyíregyházi, békéscsabai vagy zalaegerszegi előadás után hajnali kettő vagy három órát jelentett (autópálya még persze sehol, köd, hó, jég olykor viszont nagyon is).

Csabainé ügyesen manőverezett ezekben a nyolcvanas években, nagy néha, és akkor is csak utólag értesültünk arról, hogy egy-egy írásból volt némi balhé „odafönt”. Nem kellett foglalkoznunk semmi ilyesmivel, ahogy nem kellett foglalkoznunk a pénzügyekkel sem, hiszen egy kiadóvállalat volt alattunk, állták a cechet, mi meg kaptuk a meglehetősen csekély fizetést, de hát akkoriban ki a franc törődött ezzel, ugye.

Fotó: Gordon Eszter

Boldizsár Iván, a névleges főszerkesztő ritkán tűnt föl a szerkesztőségben, leginkább a lapleadás napján, amikor is Csabai Mari izgatottan rakta össze a megjelenendő cikkek paksamétáját a szerkesztőség kisebbik szobájában az íróasztalon, Boldizsár nekiült, végigolvasta (vagy inkább átlapozta), mi meg a másik szobában várakoztunk. Aztán megjelent a küszöbön, és mondott néhány kifogást, egy-egy szóval vagy a cikkek sorrendjével kapcsolatban – emlékeim szerint ezek általában jogosak voltak.

Ma teszem föl a kérdést: zavart-e, hogy teljesen „normális” kritikák jelennek meg a havilapban sokszor két-három hónappal a bemutató után? Zavart, igen, hiszen egy-egy vidéki előadás el is tűnt addigra. Tettem-e valamit, hogy ne így legyen? Nem.

Jártunk Erdélybe Nánay Pistával, sötét idők voltak ott akkoriban; ott tanultam meg, hogyan kell leszívni a benzint az egyik kocsiból – a miénkből – a másikba. Üldögéltünk Kötő Józsefnél a kolozsvári színházban – ő aztán mindent, de mindent tudott az erdélyi színházakról, máig sajnálom, hogy nem csináltam vele egy jókora életútinterjút; vacsoráztunk Tompa Gábornál meg a szüleinél is – az még egy másik Tompa Gábor volt, azt hiszem. A legnagyobb élmény a forradalom utáni színházlátogatás volt, 1990 februárjában: Székely János Caligula helytartója című darabjának a premierjén nagykabátban ültünk a nézőtéren, de a hangulat forró volt, boldog pillanatok és csodás előadás.

1990-ben a lapnál is jött a nagy változás: Boldizsár Iván már nem élt, és Csabai Mari hamarosan átadta a főszerkesztést Koltai Tamásnak, Nánay Pista lett a főszerkesztő-helyettes.

És a lap kinyílt: megjelent a külföldi színház, megjelentek elméleti írások, fontos kortársi elemzések, lettek jó sorozatok (Fodor Géza jut eszembe), tematikus lapszámok, amelyek ma komoly színháztörténeti adalékok (a Halász Péter-szám jut eszembe, de volt több is), lettek összefoglaló írások egy-egy hazai színházi műhelyről, tudósítások külföldi fesztiválokról (akkor kezdtem például Berlinbe járni a Theatertreffenre, de akkoriban jutottam el Edinburghba, Belgrádba, Bécsbe és sok más helyre is).

Ez jó korszak volt: lehetett ötletelni, órákig beszélgetni, vitatkozni. Kemény György új dizájnt csinált a lapnak, lett egy fantasztikus fotósunk Korniss Péter személyében, akinek nemcsak a munkája, hanem a személyisége is fontos része lett a lapnak. Bérczes Laci elment – át a „túloldalra”, a színházcsinálókhoz –, aztán elment Pályi András is.

És felderengett néhány probléma. Mennünk kellett a Báthory utcai szerkesztőségből – a Németvölgyi úton béreltünk egy lakást. Nem volt olcsó – és ekkor már a pénz is egyre fontosabb lett, pályázatokból és előfizetőkből kellett eltartani a lapot és magunkat –, viszont ez volt közel a főszerkesztő, valamint a szerkesztőségi titkárnő lakásához. A titkárnő, Csomor Margó jelentős túlhatalommal bírt – akkoriban ezt nemigen vettem észre, mert nem törődtem vele –, a pénzügyekben például csak ő és Tamás látott tisztán, mert velünk nemigen osztották meg ezeket az információkat. De azért ez a lakásbérlés, vagyis a szempontjai nekem már nem tetszettek, és ennek hangot is adtam.

A pénzügyi gondok miatt – én, a hülye – önként kiléptem a státuszból, és számlás lettem minimálbéren (ma iszom a levét ennek); később tudtam meg, hogy Margó – nyilván Tamás jóváhagyásával – ugyanekkor bejelentette a laphoz a lányát, akit persze sose láttunk, csak fizettük a társadalombiztosítását és a járulékokat utána…

Volt egy olvasószerkesztőnk, Sebők Magda. Kissé szabadon bánt a szövegekkel, ebből aztán voltak konfliktusok, kivált, amikor drámákat is „javított”; főleg Pista adott hangot a nemtetszésének. Egy ilyen „hangot adásból” és Tamás érzéketlen válaszából lett az, hogy Pista felmondott a szerkesztőségben, noha a kuratóriumnak mindvégig – máig – tagja maradt. Nekem ez nagyobb csapás volt, mint a többieknek, mert Pista – a maga lassan, de annál pontosabban fogalmazó módján – nemcsak fék és ellensúly volt a csapatban, hanem alapember, kontroll és szövetséges.

Ez már a kétezres években volt, amikor is látszott az internet térhódítása, és látszott az is, hogy egy nyomtatott havilapnak ezzel a helyzettel valamit kezdenie kell. De mi továbbra is nyomtuk, ahogy addig, maradt a kéthónapos átfutás, a kuncsorgás a reklámok és pénzek után, a folyamatos anyagi mélyrepülés. Korniss Péter helyett ekkor már Koncz Zsuzsa volt a fotósunk – csuda egy fotós és csuda egy ember volt. A lánya, Schiller Kata is dolgozott nekünk – a fotók és a tördelés elvitte a lap honorkeretének a kétharmadát. Olykor leálltunk a drámamelléklettel – amely egyébként tán a legnagyobb vívmány volt a lap történetében, pláne akkor, amikor a könyvkiadásban is az üzleti szempontok domináltak.

Közben – 2000-től – a Magyar Narancs színházi kolumnistája lettem; 2013-ig minden héten, de tényleg minden héten írtam egy kritikát. A kolumnista mint újságírói státusz azóta kimúlt, pedig fontos eleme egy-egy periodikának. Koltai akkor már jó ideje az Élet és Irodalom színházi kolumnistája volt – hiszem, hogy a Színház rangját, szakmai presztízsét emeltük mindketten ezzel a „mellékállással”.

Koltai Tamás szakmailag mindig bátor és szókimondó volt – akkoriban a politikában még inkább óvatos. Sokat beszéltünk erről, és nem biztos, hogy mindig igazam volt, amikor egyre többször és egyre erősebben nyomtam őt és a lapot különféle „akciók” felé. Beregszász például ilyen volt: lelkesen támogattuk a színházat, az adakozást, szerveztük is, amennyire tudtuk, és hát néztük az akkor még fiatal Vidnyánszky minden előadását, én többnyire Zsámbékon. Beszálltunk a Nemzeti Színház körüli vitákba – az Erzsébet téri gödör ügye, aztán a végül létrejött épület pályázatai, a döntési procedúra és balhéi, ezekre emlékszem.

Kis kitérő: ekkor már többet és jobban foglalkoztunk a tánccal, így lett a szerkesztőségi megbeszéléseken állandó vendég Kutszegi Csaba, aki talán az Operaház táncosa volt régebben, és ő mondta mindig azt az egy-két táncos témát, amivel foglalkoznunk kellene. Nemigen szólt egyébként, hisz a színházról lövése sem volt, de addig ült ott, míg végül beépült, és egy rövid Koren Zsolt-intermezzo után Tamás rábízta a lap online verzióját, ami többnyire a print lap kereshetetlen pdf-ben való feltöltését jelentette. Ez világít rá arra is, hogy mennyire vette komolyan a világháló szerepét… Kutszegi ma már színikritikusnak tartja magát, van blogja is.[2]

Örültem annak, hogy egy-egy jelentős előadásnak megadtuk a módját: az Örkényben játszott Borisz Godunovnak éppúgy, mint a Krétakör Sirájának, és még sok másnak is. És annak is, hogy a világszínház erős rovat volt, sok mindent én is innen tudtam meg távoli műhelyekről és alkotókról. És hát nem mellékes az sem, hogy Lengyel György révén a régi idők színházának, előadásainak a története is rendszeresen feltűnt a lapban – olyasmi ez, ami ma nagyon hiányzik, amire egy valamirevaló kultúrpolitikának sok pénzt kéne adni: hogy nyoma maradjon az „egyszervoltnak”.

A világszínház gazdája a kétezres évek közepén már Tompa Andrea volt. Vele ekkor már évek óta jó barátok voltunk, tudtam, milyen szűk neki az a kabát, amit az OSZMI csöppnyi szobájában viselnie kellett. És a magam módján igyekeztem nyomni, hogy bekerüljön a szerkesztőségbe, de Tamás bizony sokáig ellenállt. Ezért aztán elállt a szavam, amikor évekkel később úgy emlékezett, hogy Andreát bizony ő akarta, és kezdettől nagyon örült neki… Hm. De ez mindegy is végső soron. Andrea megjelenése nemcsak a világszínházat, hanem a lap egészét is felkavarta: a kissé „túlrutinosodott” lapcsinálás felfrissült, izgalmas lett. Megjelent Krystian Lupa írása Kantorról, begyűrűztek a fesztiválok Tamperétől a Wiener Festwochenig, Moszkvától Szentpétervárig, születtek átfogó cikkek, egész blokkok egy-egy ország színházművészetéről, például Romániáról – szóval rendre joggal éreztük, hogy minden lapszámban van valami rendkívül izgalmas írás. Szorosan követtük, alkalmanként több írással, interjúval is a hazai fesztiválokat, nemcsak az Országos Színházi Találkozót, hanem a Vidéki Színházak Találkozóját, a gyerekszínházi fesztivált, a függetleneket – merthogy akkoriban ez mind volt, és fontos volt. És mivel Tamás nélkül aligha tartották volna meg a salzburgi és bayreuthi operafesztiválokat, természetesen ezek is helyet kaptak a lapban.

Megint egy kis kitérő: igen, engedve volt kinek-kinek a saját szakmai mániája. Emlékszem a hosszas mesélésekre a szerkesztőségiken: valaki valahonnan hazatért, valaki valamit látott, és beszámolt róla a többieknek. Vagy többen láttunk egy-egy előadást, és hosszasan tanakodtunk, kinek állna legjobban az arról való írás. Koltai szakmaisága ragadós volt: pokolian – és tényleg: pokolian – komolyan vettük a munkát. A fecsegős látszatnak nem volt szabad bedőlni: olyan mondatok, félmondatok vagy csak jelzős szerkezetek röppentek a levegőbe, amikből aztán cikk, cikksorozat, összeállítás született. Mert Tamás annyira lelkes volt, hogy lelkesíteni tudott. És ez nem valami felturbózott lelkesültség volt, hanem a legföldközelibb hétköznapiság. Neki tényleg a színház volt az élete, mindenről a színház jutott eszébe, és ha tétova és tanácstalan volt az élet egyéb terepein – vagy kifejezetten alulfejlett a társasági-szociális skillben –, hát az is emiatt volt, mert igazán biztos lábbal a színházi talajon állt.

A szerkesztőségi értekezletek rendre a „Mi újság?” kérdéssel kezdődtek, de szerintem egyöntetű megdöbbenést okozott volna, ha egyszer azt válaszolom, hogy elindult a gyerekem, pedig volt olyan, hogy ez volt a legnagyobb újság, legalábbis nekem. De ez a kérdés mindig a színházra vonatkozott, és ilyenkor ki-ki elmondta, mit látott, mit hallott – igen, a színházi berkekben keringő pletykákat is –, aztán rátértünk az aktuális teendőkre. Sokszor esett szó az anyagi nehézségekről, a pályázati gondokról. És mivel formálisan ugyan, de mégiscsak a Színházi Társaság lapja voltunk, olykor reménykedtünk abban, hogy ez tán némi anyagi támogatást is jelenthet. Ekkor még ugyan a Vidnyánszky-féle – szakmai álruhát viselő – politikai szerveződés előtt voltunk, de a mából visszatekintve azért jól látszik, micsoda illúziókat kergettünk.

Sokszor, legtöbbször én írtam a pályázatokat, legalábbis a számokat. Sosem voltam híve a nagy hazugságoknak, a méretaránytalan fölfelé stilizálásnak, de nem tulajdonítottam mindent eldöntő jelentőséget maguknak a számoknak. Úgy gondoltam, hogy a Színház olyan szakmai lap, amit egy normális országban akkor is finanszíroz az állam, ha kevés előfizetője van; egyrészt mert annak a kevésnek is jár a lap, másrészt mert olyan szakmai funkció és minőség, aminek a színházművészet eminens érdekében meg kell maradnia. De hát én sosem voltam kultúrpolitikus, sosem voltam döntnök a kultúrafinanszírozás szervezeteiben, noha a „terepen” töltött évek következtében sokkal jobban értek hozzá, mint azok legtöbbje, akiket afféle szinekúraként vagy parkolópályaként oda pakol a politika.

A kétezres évek közepén egyre többet beszélgettünk és vitatkoztunk Tamással arról, hogy mit kezdjünk a világhálóval. Én úgy gondoltam, hogy a napi kritikákat, a szerintem gyorsan romló, aktuális írásokat a neten kéne megjelentetnünk, és a lapban a nagyobb és mélyebb anyagokat, a világszínházi vagy egyéb szakmai összeállításokat kellene közölnünk. Egy ilyen átalakítás – ami valójában profiltisztítás és profilváltás, illetve profilteremtés – jókora nekifeszülést igényelt volna, és persze némi – amúgy nem nagyon sok – pénzt is a weboldal létrehozásához. Pénz sem volt, az igaz, de leginkább Tamás elszánása hiányzott ehhez a lépéshez.

Pedig ekkor már más volt a szerkesztőségi élet is: kevesebbet jártunk be, hiszen a szerzők sem jöttek már olyan gyakran, mert legtöbben e-mailen küldték a cikkeket. Megszűnt az az intenzív személyesség, eltűntek azok a jófajta – ámde sokszor időrabló – beszélgetések, amelyek korábban a szerkesztőségi élet alapszövetét jelentették. Mi, szerkesztők is csak véletlenül futottunk össze – leszámítva az előre kitűzött értekezleteket –, és akkor is legföljebb felszínes „small talkra” volt idő és hajlandóság. Csak Margó, a titkárnő ült bent nagyjából minden nap, illetve amikor kedve tartotta, és ő is leginkább csak Tamással beszélt a lap dolgairól. Már Tamás titkárnője és bizalmasa volt, nem a lapé.

És a hely, az a bérelt lakás, az is olyan lehangoló lett. Néhány kopott íróasztal, egy vonalas telefon, lepattant ülőgarnitúra… Komputer szerintem csak a képszerkesztőnek volt, az is valami őskövület. És hát kerülgettük a remittendaoszlopokat a szobákban.

A Színház egykori szerkesztősége: Nánay István, Kállai Katalin, Szántó Judit, Köröspataki Kiss István, Csabainé Török Mária, Koltai Tamás, Budai Katalin, Csáki Judit és Csomor Margó. Fotó: Ikládi László

2007 elején Koltai kirúgott a szerkesztőségből. Illetve nem is ő rúgott ki – mondom: a személyes, társas érintkezésben nem volt a szavak, még kevésbé a konfrontáció embere –, hanem a titkárnővel, Margóval rúgatott ki. Ő mondta meg, hogy többet ne jöjjek, ennyi volt („Én mondtam, hogy ne járjon annyit a szád”, tette hozzá anyáskodva). Egy pszichológus biztosan ki tudná deríteni, hogy mi volt a közvetlen előzmény, az a bizonyos utolsó csepp Koltainál, ami miatt azonnal és ilyen módon akart szabadulni tőlem, de én bizony elfelejtettem. Viszonylag biztos tippem, hogy a pénzügyi átláthatatlanságot és az internetre való áttérés szükségességét tettem szóvá – lehetséges, hogy talán némileg keresetlen stílusban.

Ekkorra már valamelyes rutinom lett a kirúgattatásokban (pedig a java, Kaposvár és például a Népszabadság még előttem volt), vagyis nem estem kétségbe, és azonnal elkezdtem agyalni a Revizoron, amiről akkor még persze nem tudtam, hogy Revizornak fogják hívni (ez László Ferenc ötlete volt). Négy hónapig magányosan törtem rajta a fejem, aztán nyolc hónapig azzal a két emberrel, akik máig szerkesztőtársaim: Jászay Tamással és László Ferenccel. És a következő év, 2008 elején el is indultunk.

Sokat tanultam Koltaitól. Direkte is – olyasmiket, amikben csak próbálkoztam a nyomdokaiba lépni: szakmai ethoszt, lankadatlan figyelést, körültekintő írást. És indirekte is: hogy nem szabad egyszemélyes játszótereket működtetni, hogy bele kell látni a jövőbe, hogy át kell adni a vezetői pozíciót.

Ez a jövőbe látás Tamásból hiányzott. A pozíció átadásának pedig nincs kultúrája Magyarországon. Lehet körülnézni: hány lap, hány színház, hány szervezet nyugszik egyetlen ember vezénylő tábornokságán… Hány olyan dolog van, ami ennek a bizonyos első embernek az elmúlásával maga is el fog múlni? Képtelen vagyok felfogni, hogy ezek az első emberek ebbe nem gondolnak bele, vagy ha belegondolnak, nem rettennek vissza a saját elsőségüktől. (Idézet: „Mindezt majd megírom még pontosabban is.”)

Ahogy a mából visszanézek: nem sajnáltam azt a Színházat, sem a lap szempontjából, sem a sajátoméból. Tamással évekig nem beszéltünk, mert évekig vártam tőle valamiféle magyarázatot. Aztán a szakma helyzete egyre nehezebb lett, szaporodtak a tűrhetetlenségek – és persze én voltam az, aki megszólítottam őt. A történteket, ezt a nyavalyás kirúgást ugyan sosem beszéltük meg, de újra lett köztünk valamiféle kollegiális viszony, olykor harcostársi együttműködés, de barátság már soha többé. A halála nagyon megviselt, és ma is sokat gondolok rá.

Ami viszont a Színházból utána lett, annak drukkolok. Leginkább azért, mert csapatjátékszaga van, és én ezt szeretem, mert magamat is csapatjátékosnak tartom.

[1] Csáki Judit 1984 januárjában szerepel először a Színház munkatársaként a lap szerzőinek felsorolásában. Ekkoriban a szerkesztőség tagjai Boldizsár és Csabainé alatt: Ézsiás Erzsébet, Forray Katalin, Koltai Tamás, Nánay István, Pályi András. Ézsiás 1984 októberében már a Film Színház Muzsika képviseletében voksol a kritikusdíj szavazásán, Forray elég keveset írt, a következő két évben kikopott, aztán eltűnt a lap haasábjairól. Bérczes 1983-ban középiskolai tanár volt, 1995-97 között volt a szerkesztőség tagja, 1983-ban Szántó Judit az OSZMI osztályvezetője volt, Pályi 1990 után már nem tagja a szerkesztőségnek. A szerk.
[2] Helyesebben ezek az NKA által is komolyan támogatott kritikai portálok, lásd Tánckritika (tanckritika.hu) és Kútszéli Stílus (kutszelistilus.hu), amelyek főszerkesztője Kutszegi Csaba. A szerk.