A Színházművészeti Szövetség közgyűlésére 1973. március 19-én a budapesti Fészek Klubban került sor. A több mint száznyolcvan oldalas jegyzőkönyv tanúsága szerint a Szövetség 456 tagja közül 253-an voltak személyesen jelen. A jegyzőkönyvet terjedelmi korlátok miatt teljes egészében nem tudjuk közölni, így alább azok a részletek olvashatók belőle, amelyek elsősorban a színházi kritikával és a Színház folyóirattal foglalkoznak. Mielőtt azonban rátérnénk a jegyzőkönyvre, fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a korszakban szokatlanul népes közgyűlést megelőzte és előkészítette egyrészt a Színházművészeti Szövetség elnökségi ülése 1973. január 15-én, másrészt pedig egy kommunista aktívaértekezlet 1973. március 3-án. Az elnökségi ülést Kazimir Károly[1] vezette be, részletesen megemlítve a lehetséges témákat, majd aziránt érdeklődött, hogy „kik azok, akik hajlandók nyilatkozni a jó vagy rossz munkáról, [hiszen] volt már olyan közgyűlés, ahol arra kényszerültek, hogy saját munkájukat bírálják. Ez azonban nagyon megalázó helyzet”.[2] Kazimir után a felvetett témákra vonatkozó hozzászólások következtek, majd Kazimir ismét aziránt érdeklődött, hogy „a referátumhoz hol és mikor szólnak hozzá a magyar színészek reprezentánsai és a kritikusok”.[3] Végül pedig Ráday Imre[4] kérdezett rá, mi lehet az oka, hogy „a kritikusok nem egy esetben két különböző kritikát is írnak a lapokban.”[5] Mindenesetre ezen a megjegyzésen kívül az értekezlet nem igazán foglalkozott a kritikával, s ekkor még maga a közgyűlés sem kapott különösebb jelentőséget.

A márciusi közgyűlést előkészítő aktívaértekezletről a következő feljegyzést Orbán Lászlónak, a művelődési miniszter első helyettesének az MSZMP KB Tudományos Közoktatási és Kulturális Osztályáról Molnár Ferenc[6] készítette:

[…] Az 1973. február 19-i kommunista aktívaértekezleten Kazimir Károly, a szövetség főtitkára ismertette a főtitkári beszámoló téziseit. Ennek legfőbb mozzanatai: a szerződtetési rendszer, tanácsi és minisztériumi kettős irányítás, a szakszervezet és a szövetség kapcsolata, közönség és a színház, […] a színházi kritika problémái, a szocialista színházművészet és tendenciái, a színházművészet anyagi feltételei, […] az amatőrizmus további beáramlása a színházművészetbe, a színházi struktúra kérdései, a Színház c. folyóirat problémája.[7]

Ezen az értekezleten azonban amellett, hogy említették a színházi élet problémáit, már meglehetősen sokat foglalkoztak a kritikával. Sőt a Kazimir-téziseket követő aktívavitán a sajtó kritikai megnyilvánulásaira való reakciók kapcsán a következő részletes javaslatok merültek fel:

[…] Major Tamás[8] az önbírálat és a jobb előadások módszerét hangoztatta, s egy „abszolút elvi szellemben” folyó harcot javasolt a torzító kritikával szemben. Várkonyi Zoltán[9] egy színházellenes atmoszféra létezéséről beszélt, „katasztrófa hangulatról”, mely a Színház c. folyóirat révén is eluralkodott. Pétervári István[10] a Major megkövetelte önkritika feltételeként a szövetség igazgatói szekciójától nagyobb fegyelmet vár. Vadász László[11] a megfelelő orientálás hiányát tette szóvá, erre lehetne eszköz a Színház c. folyóirat is, melyben a szövetség rendszeresen hallathatná a szavát. […] A Színház c. folyóirattal kapcsolatban Komlós János[12] leszögezte: Tisztázni kell: mit várunk a laptól? Nem látja a tervezés mozzanatát. Simó Jenő[13] szerkesztő bizottság létrehozását javasolta.[14]

Az utóbbi értekezleten a kritika irányába való hangsúlyeltolódás annak volt a következménye, hogy időközben, 1973. február elején, napvilágot látott két írás. Az Új írásban Koltai Tamás a Royal Shakespeare Company 1972. októberi vendégjátéka kapcsán írt cikket, amelyben egyértelműen dicsérte az RSC előadását és meglehetősen pontosan jellemezte a magyar színházi rendszer problémáit.[15] A Kritikában pedig Szigethy Gábor „Színházművészetünk! Színházművészetünk?” című cikke sem kímélte, és a korszakban meglepően éles hangon bírálta a hazai színházi viszonyokat: a társulati rendszer, a színészszerződtetés stb. anomáliáit.[16] A két cikk tehát magyarázatot ad egyrészt arra, hogy a február végi aktívaértekezlet miért foglakozott már olyan részletesen a kritikával és a cikkekben a hazai színházi életet ért bírálatokkal, másrészt pedig arra is, hogy ekkor már nem csak egy szokványos szövetségi közgyűlésre készülődött a hazai színházi és kulturális élet.

Nem az írások, hanem megjelenésük engedélyezése volt szokatlan. A megjelenésekre és a Színházművészeti Szövetség ülésén kialakuló későbbi vitára is magyarázatot ad a Társadalmi Szemlében 1972 októberében megjelent állásfoglalás, amelyre Kazimir is többször hivatkozott referátumában. Az „Irodalom- és művészetkritikánk néhány kérdése” című szöveg az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség állásfoglalását tartalmazta, azaz hivatalos álláspontnak minősült. Ebben nemcsak azt emelték ki, hogy „a művészetkritikának minden korszakban különös jelentősége van”, hanem azt is, hogy „a kritika fontos közéleti szerepet tölt be” (26), és „a szocialista demokratizmus növekedése együtt jár az igazságra törekvő, a szocialista fejlődést segíteni akaró viták élénkülésével” (28).[17] Következésképp a hivatalos állásfoglalás egyrészt engedélyezte a vitákat,[18] ami a korszakban nyitásként értelmeződött, másrészt viszont megpróbálta tökéletesen előkészíteni, sőt szigorúan megszabni a helyes (értsd szocialista-marxista) álláspontok lehetséges körét és különböző módokon befolyásolni és ellenőrzés alatt tartani (lásd a Színházművészeti Szövetség előkészítő elnökségi ülését és a kommunista aktívaértekezletet) a vita alakulását.[19] Ennek a helyzetnek a következményeként 1973 márciusában a Fészek Klubban a Szövetség szokásos évi közgyűlésén nemcsak a Szövetség tagságának jelentős része, a budapesti és vidéki színházi szakma elitje volt jelen, hanem politikai és kulturális notabilitások is. Ebben a különleges és szokatlan környezetben kérte fel a közgyűlés levezető elnöke, a Nemzeti Színház igazgatója, Marton Endre a főtitkárt beszámolójának megtartására. Majdnem kétórás beszédében Kazimir nemcsak a kritikáról és a Színház folyóiratról beszélt, hanem más problémákat is tárgyalt, így kijelentései szélesebb kontextusba illeszkedtek. [20]

Jegyzőkönyv

a Színházművészeti Szövetségnek 1973. március 19-én d.e. 9 órai kezdettel a Fészek Klubban tartott közgyűléséről[21]

[…]

Kazimir Károly: Az elmúlt közgyűlésen a jegyzőkönyvek szerint élénk derültséget okozott az a mintapéldány, amely folyóirat címén akkor kézről kézre járt. A derültséget akkor az okozta, hogy ilyen egyedi példányok általában a közgyűlésekre szoktak elkészülni. Jelenthetem, hogy azóta semmi okunk a derültségre sokéves óhajunk ugyanis meghallgatásra talált és megkaptuk az általunk annyira óhajtott színházi lapot (11). […]

A már említett kritikai állásfoglalás elvárja a szövetségtől munkánk alapos számbavételét és azt is, hogy ilyen értelemben együttműködjünk a kritikusokkal is. […] Nem hiszem azonban, hogy a kritikai állásfoglalás készítői azzal, hogy ezt a dokumentumot közreadták, megoldottnak tekintették e kérdést. Ez a dokumentum jelenlegi helyzetünket elemzi és komoly elvárásokat tartalmaz. Feltételezik – gondolom – azt is, hogy minden valamirevaló művész veleszületett képessége az anyaggal való küzdelem hatására a jelzésszerűen jelentkező önbírálat igénye is. Elvontan azonban ezt a kérdést nem lehet elemezni. Emberekről van szó, és a maga munkájára mindenki rendkívül érzékeny. Sikerélmény nélkül a mi pályánkon nem lehet sokáig bírni. Őszintén csodálom a velünk foglalkozó funkcionáriusokat és sokszor töprengek azon, milyen sikerélmény ad erőt nekik a velünk való foglalkozásra. Hiszen a bennünket ért öröm hozzájuk megszűrve és legtöbbször panasz formájában jut el. Minden valószínűség szerint a jó előadások fogadtatása jelenti saját munkájuk fokmérőjét is, de Szövetségünk többet tehetett volna azért, hogy ne csak fárasztó bizonyítványosztások alkalmával találkozhassunk velük, hanem – mondjuk – egy-egy kellemes jubileum vagy klubdélután alkalmával is. Az elméleti munkaközösségek tagjai és a magasabb beosztású elvtársak is tudják, mit jelent, amikor a terület, amelyen működnek általános elmarasztalásban részesül, holott a valóság differenciáltabb elemzést érdemelne. Mielőtt félreértés esne, elnökségünk nevében mondhatom, tudjuk, hogy amióta színház létezik, azóta létezik kritika is, de azt is tudjuk, hogy a színházi produkciókat követő bírálat a legritkább esetben találkozott azok elismerésével, akikre vonatkozott. Személyek vélekednek így, mint testület azonban fegyelmezettséget kell tanúsítaniuk és ki kell jelentenünk, nem általában utasítjuk el a kritikát, nem általában utasítjuk el a kritikusokat. (36)

Kijelentjük, hogy örülünk azoknak az értő marxista bírálatoknak, amelyek szép számmal kísérik színházi életünket, és amelyek nélkül nehezebben tudnánk előrehaladni. Még akkor is üdvözöljük e bírálatokat, ha az irodalmi anyag boncolgatása kevesebb helyet juttat magára a színházi teljesítményre. Azonban vannak nálunk nehéz hagyományok is. Ambrus Zoltán[22] írja a következőket: „A budapesti színházi kritika a maga egészében – nem szólunk ehelyütt sehol egyebekről, kivétel mindig mindenre van, több is – sohasem volt és ma sem elnéző. Fel lehetne sorolni nem is egy és nem tíz, hanem jóval több jobb »sorsra érdemes« írót, színészt, akik éltek, dolgoztak és meghaltak vagy elhallgattak anélkül, hogy sok jó szót kaptak volna a budapesti színházi kritikától. Egy egész sereg csöndes ember beszélhetne arról, mennyiben koldultak egész életükben arról, ahogy a budapesti színházi kritikának semmi hajlandósága az elnézésre és a kíméletességre. S ha úgy volna, ahogy egy régi nép költemény mesélgette: »ha a sikertelen küzdelemben elvérzettek, a sírban tovább sóhajtoznának és sóhajaikból szél keverednék, nálunk a szél minduntalan csak erről fújdogálna«.” (Mozgás.)

Szóval nem hinném, hogy ezt az évszázados problémát itt ma meg tudnánk oldani. De keresni kell a közeledés lehetőségét. Vajon, hogy járnánk, ha Szigethy Gábor tanácsát fogadnánk meg? Idézem: „Vitakérdések megfogalmazása nem lehet gördülékeny és simára csiszolt. És nem az indulatok csillapítása, ellenkezőleg, szenvedélyek ébresztése az elsőrendű feladat. Különösen akkor, ha mai magyar színművészetről esik szó, mert manapság színházunkban indulatok többnyire csak akkor robbannak, ha valamely megfontolatlan vagy ifjonc kritikus ellenvéleményt mondani merészel.” Hoppá – mondaná (37) erre Hofi Géza.[23] Kis hazánkban a szenvedélyek ébresztése az elsőrendű feladat a vitakérdéseknél? Mintha ebből már kivettük volna részünket, nem sok eredménnyel. Elnézést kérünk a tanácsadótól, mi mégis szeretnénk a gondolat ébresztésénél megmaradni, saját magunknál, másoknál is.

Az utóbbi hetekben megjelent néhány rossz hangulatot árasztó publicisztika, írás, nyilatkozat. Ezek az írások alkalmasak lettek volna arra, hogy szenvedélyeket ébresszenek és teljesen értelmetlen vagdalkozásba hajszoljanak bennünket. Mi azonban elhatároljuk ezeket az írásokat azoknak a kritikusoknak a tevékenységétől, akik legjobb tudásuk szerint felelősen, az ügy iránti odaadással, a közös célokért, a szocialista magyar színházművészetért hadakoznak. Megfelelő mondanivalóval és nem utolsósorban megfelelő stílussal. Saját stílusát mindenki saját maga határozza meg. E stílus hatása azonban már közkincs. És testületünk nem tudja elfogadni a kioktató, nyegle, önérzetbe taposó, felületes megnyilatkozást, még akkor sem, ha ezek a megnyilatkozások bírálat címén jelennek meg. A hatáselemzés minden írástudó ember jól felfogott érdeke. Önmagáért és a hatásért is, amit el akar érni. Mai közgyűlésünkön a beszámolóban ezzel a témával nem tudunk többet foglalkozni, mert hiszen több esztendő munkájáról kell számot adni. Hisszük, hogy a marxista színházi bírálat humanista, tárgyszerű, segítőkész orientáló irodalmi értéke magas színvonalú, mindenki számára érthető, nem személyeskedő, figyelembe veszi az elért eredményeket, mert azt akarja, hogy a bírálat következtében újabb eredmények jelezzék azt, hogy a kritika elérte célját.

Testületünk nevében kijelenthetem, örömmel fogadtunk minden hasonló jelzőkkel illethető szakszerű bírálatot vagy írást, még akkor is, ha elevenbe vág, mert mi is azt akarjuk, hogy a beteg (38) életben maradjon, sőt felgyógyuljon és egészséges legyen mindannyiunk érdekében.

Javasoljuk a kritikusi szekció létrehozását, és elképzelhető, hogy a többi szekciónk munkáját, amely az elmúlt években jól-rosszul működött az ő bekapcsolódásuk tovább fogja inspirálni. Jól felfogott érdekünk mindannyiunknak, hogy megtanuljunk találkozni egymással akkor is, ha éppen megbíráltak vagyunk, vagy éppen mi bírálunk másokat. Meg kellene tanulnunk visszaigazolni a jót és a rosszat is, érvekkel emberi módon. Nem lehet Adynak igaza, a múltkori közgyűlésen idézett és azóta is aktuális: „Nekünk Mohács kell” című versében. „Ha van Isten, földtől a fényes égig kergessen minket végig, ne legyen egy fél percnyi békességünk, mert akkor végünk, végünk.” Meg kell szoknunk, jó lenne megszoknunk az immár több évtizede tartó, sokszor viharfelhős félperces békéket. Meg kellene tanulnunk végre, hogyan is kell ilyenkor élnünk.

Néhány szót a Színház című lapról. Őszintén szólva színházi lapunkról, már ami az együttműködést illeti, nem sok jót tudunk mondani. És örömünkre szolgált volna, ha a két közgyűlés közötti időszakban az együttműködésre irányuló kifejezett kívánságunk állami részről több biztatást kapott volna. Ez a gyerek nem olyanra sikerült, amilyennek képzeltük. Előfordul az ilyen az életben: a szülők mindig szomorúan veszik ezt tudomásul. Javasoltuk több alkalommal a szerkesztő bizottság létrehozását, de meg nem értésre találtunk. Eljutottunk addig az elgondolásig, ami régebben a szerkesztőségben fogalmazódott meg, mi most csak igyekszünk magunkévá tenni a gondolatot, miszerint az általunk kiharcolt lap a jövőben ne viselje a Szövetség nevét. Szomorú, hogy eddig jutottunk, nem így képzeltük. (39)[24]

Ugyanakkor örömmel tapasztaltuk, hogy például a Film Színház Muzsika egyre többször érzékelhető szeretettel foglalkozik velünk. Ennek következtében a szakma részvétele a lap munkájában feltűnően szaporodik.

[…] Vigyáznunk kell, hogy a partnerek, a rendezők, a színészek – leszámítva az elkerülhetetlen alkotói konfliktusokat – tiszta lelkiismerettel tudjanak egymás szemébe nézni. Senkinek sem használ, ha évtizedes alkotó barátok nyilatkozatokban megkérdőjelezik két vagy több ember közös életművét. Milyen célt szolgálnak az ilyen publikációk? Meggyőzik azt, akinek címezték? Nem volt még rá példa. Utána továbbra is együtt kell dolgozni, mert – érdekes módon – úgy látszik, hogy mégis vannak előnyei az együttműködésnek. Ezt nem lehet örömszerzésnek nevezni. (41) […]

[Kazimir beszámolója után az elnök szünetet rendelt el, majd a közgyűlés a hozzászólásokkal folytatódott.][25]:

Pétervári István: Két témával szeretnék foglalkozni. Egyik téma a magyar színibírálat, színházművészet elemző irodalom, a másik a Színházművészeti Szövetség igazgatói szekciójának működése. Az első témával kapcsolatban első kérdésem, amit magamnak feltettem – én fogok rá válaszolni is (derültség), mert így sokkal egyszerűbb –, hogy kik írnak ma hazánkban színi kritikát és egész színházművészetünket elemző cikkeket. Először marxista esztéták, akik egyetemi tanárok, főszerkesztők vagy a filozófia más területén dolgoznak, és mellékesen, amennyire idejük engedi, néha egy-egy kritikát, színházelméleti cikket is megírnak. Másodszor hivatalos újságírók, akik között hivatásos színikritikusok is vannak. Harmadszor minden ember, aki valamennyi „oskolát” járt és valahogy sikerült a publicitás lehetőségének helyzetébe kerülnie. (56)

Második kérdésem ugyancsak magamnak: milyen sajtóorgánumokban jelennek meg ma hazánkban színikritikák, illetve egész színházművészetünket elemző írások?

Színikritikák, illetve elemző írások ma hazánkban mindenütt megjelennek. Az összes napilapokban, a délutániakban is, a vidékiekben is. Az összes hetilapokban, minden folyóiratban.

Az első két kérdés összekapcsolódásából önként adódik a harmadik kérdés, amit szintén magamnak teszek fel és magam igyekszem megválaszolni: ki ír és hova, illetve színi bírálatok és elemző cikkek hol jelennek meg?

Néhány évvel ezelőtt sajtókampány indult annak érdekében, hogy a színházi mellényeket újra kellene gombolni, hogy a gombok jobban illeszkedjenek a színházi mellényekhez. Az a benyomásom, hogy a sajtómellények újragombolásának az ideje is elkövetkezett.

Úgy vélem, hogy nem minden írás ott jelenik meg, ahová való. Olyan helyzetekre lenne szükség, hogy a Népszabadságban csak olyan írások jelenjenek meg, amelyek a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapjába valók. A Magyar Hírlapban csak olyan írások jelenjenek meg, amelyek a forradalmi munkás-paraszt kormány hivatalos napilapjába valók. A Színház című folyóiratban pedig csak olyan írások jelenjenek meg, amelyeket a Színházművészeti Szövetség elvi, esztétikai álláspontja magáénak vall és így tovább. A többi napilap, hetilap – folytathatom végig a Vigiliáig és az Új Emberig – ugyanígy kellene hogy eljárjon. Akiknek a Vigiliában és az Új Emberben kell írniuk, azoknak csak ott jelenjenek meg az írásaik, és sehol másutt.

Nem jó mérőszám a mennyiség, de rögeszmém jobb megértése céljából kénytelen vagyok alkalmazni, nehogy félreértsenek. (57)

Én szubjektív benyomásaimra támaszkodva körülbelül 70 százalékra becsülöm a színházelméleti írások egészséges és körülbelül 30 százalékra az egészségtelen, művészetünkre ártalmas részét. Mert a jelenlegi helyzet egy dzsungelhez hasonlít, amelyben azok ismerik ki magukat a legkevésbé, akik ezt működésükkel létrehozták.

Mi jellemzi szerintem ezt az egészséges 70 százalékot? Először határozottság a marxista esztétika természetes, magától értetődő alapálláspontjában. Másodszor a szubjektív elemzésekben a lehetséges legmagasabb fokú objektivitás. Harmadszor a személyeskedés és minden előítélet teljes és természetes hiánya. Negyedszer az elemzett anyag tökéletes és felelősségteljes ismerete. Ötödször az elvégzett munka tisztelete még bukott színházi előadás esetén is és a megfontolt, komoly hang. […] (59)

Mi jellemzi az általam egészségtelennek tartott 30 százalékot? Először a határozottság. Egy meghatározott sajátosságú, színvonalú műveltség, teljes egyéni látásmód, kinyilatkoztató erejű alapállás. Másodszor a személyeskedés, az előítélet a színházzal, annak vezetőivel, a rendezővel és egyes színészekkel kapcsolatban is, mind a dicséret, mind az elmarasztalás irányában. Következőleg az objektivitás teljes hiánya. Harmadszor az elemzett anyag tökéletlen ismerete, bizonyos esetekben teljes tájékozatlanság. Ebből következően tökéletes felelőtlenség. Zárójelben jegyzem meg, még olyan is előfordult, aki egész színházművészetünkről elemző cikket ír és azt sem tudja, hogy egy színház egy évben hány előadást köteles vagy illendőségből mennyi előadást kell eljátszania. Negyedszer az elvégzett munka teljes lebecsülése, a nyegle hangnem. […] (60)

[…] Általános megállapítás – mondják és írják egyre többször –, hogy hazánkban nagyon sok kitűnő színész van, de rendezői nincsenek egységesen jól felkészülve.

Lehet, hogy van benne némi igazság. De logikátlannak tűnik számomra fiatal színészi tehetségek elszürküléséért „eléggé fel nem készült rendezőket” felelőssé tenni, mert ugyanakkor sok jó színész művészetének megérlelődésével kapcsolatban elfelejtik azt, hogy azok is ugyanazoknak a rendezőknek a segítségével, de legalábbis együttműködésével érték el művészi érettségüket. Vizsgálta-e már valaki, hogy pl. a vidéki színházak hány kitűnő művészt neveltek az elmúlt 10-15 évben a magyar színházművészetnek?!

Végezetül még egy példát: Az Új Írás februári számában „Hogyan játszunk színházat a Royal Shakespeare Company vendégszereplése után?” címmel egy nagyon színvonalas tanulmány jelent meg szenvedélyes hangon. Az írás elolvasása után a következő (62) gondolatok jutottak eszembe: 1.) Sajnos, hiába minden szenvedélyes érvelés, elképzelhetetlennek tartom, nem hiszem, hogy a közeljövőben a magyar kormány a Királyi Shakespeare társaság mintájára olyan anyagi áldozatot vállalhatna, amellyel biztosítani lehetne e valóban kiváló társulás művészi módszereinek az átvételét. 2.) Ez a társulat egy gazdag ország kiemelten kitűnő körülmények között dolgozó reprezentatív együttese és nem az angol színházművészet. 3.) Hazánkban – mert ez is benne van a cikkben – nemcsak szervezés kérdése az ilyen körülmények megteremtése, hanem elsősorban színészi létszám kérdése, ezért egyelőre lehetetlen. 4.) Sajnálom, hogy a beszámolóval itt nem vagyok egy nézeten, de hát mit tegyek, ez a rögeszmém: a Színházművészeti Főiskola egyelőre képtelen sokoldalúan jólképzett színészeket kibocsátani. Ez is benne van a cikkben. Teljesen egyetértek vele. 5.) A tanulmány utolsó bekezdésével van a legnagyobb bajom. Szó szerint azt mondja, hogy a Royal Shakespeare Company Szentivánéji álom előadása pontosan tükrözi létrehozóinak világnézetét és azokat a társadalmi viszonyokat, amelyek között létrejött. Nekünk a magunk szocialista színházát kell megvalósítani, nem világnézetet kell kölcsönöznünk Peter Brooktól, de igényét a világnézetre eltanulhatnánk.

Egyetértek vele. De nincs meg a folytatása. Iskolás közhely, hogy a felépítmény fejlődése csak lassan követi az alapépítmény fejlődését. Brook kiemelt, a konkrét körülményektől eltekintve is egy olyan társadalmi rend ellentmondását fogalmazta meg a színházművészeti alkotásaiban, hogyha annak az országnak csak imperialista korszakát veszem figyelembe, akkor is (63) több mint 100 éves. Ez a társadalmi rend minden alakulgatása ellenére egy kapitalista-imperialista folyamatban születteti meg színházművészetét. Óriási jelentőségű tradícióban gazdagon, arra támaszkodva.

A magyar nép 28 évvel ezelőtt lépett az addigi társadalmi rendhez képest gyökeresen más társadalmi viszonyok közé. A társadalmi fejlődésnek ez a folyamata indokolta, hogy magával cipelte a magyar nemzet történelmének minden örökségét. A legsúlyosabbakat talán éppen az emberek tudatában. És tudjuk: a tudat és formái változnak a legnehezebben. Ha tehát a művészet feladata, sőt több mint feladata az élet lehetőségét megteremteni a magyar nemzeti drámairodalom alapján a magyar nemzeti színjátszásban, akkor az úgy korszerű, ha szocialista-kommunista tartalma van. Ezt a feladatot csak az esztétikával és a kritikával együtt és annak segítségével lehet megoldani. Anélkül lehetetlen. Éppen nagy közös ügyünkben kezet kell szorítanunk.

Nagyszerű dolog, hogy mindenki írhat kritikát és mindenhol megjelenhetnek színházelméleti írások. Közhely, hogy a színháznak az a jó, ha írnak róla. Mindegy, hogy jót vagy rosszat, csak írjanak róla! Mégis: a sok kritika mellett esetleg lehetne a publicisztika más műfajaiban is tevékenykedni. Van még néhány. Képes riport, interjú a színésszel, a rendezővel, esetleg a vidéken működővel is. Glossza, tanulmány, esszé, tudósítás, stb. Egy bizonyos: együttműködve kell mindent megtenni a szocialista magyar színházművészet megteremtése érdekében! (64) […]

Ráday Imre: Tisztelt Közgyűlés! Kedves Kollégáink! Örömmel tapasztalom, hogy az utóbbi időben a sajtó egy része egyre gyakrabban foglalkozik a színházzal és külön velünk, színészekkel. Alig merem kimondani: divatba jöttünk.

A közelmúltban különösen három írás keltette fel figyelmemet. A Színház c. folyóiratban, amely belső címlapján úgy szerepel, mint a Színházművészeti Szövetség lapja, a főszerkesztő Boldizsár Iván úgy véli, hogy a színházak vezetői és rendezői rossz néven veszik az őket ért bírálatokat és ezért a feltétlenül szükséges összhang, a termékeny együttműködés megszűnőben van, vagy talán már meg is szűnt. A nagyközönség igényét a példányszám alacsony volta miatt nem tudja kielégíteni az újság.

Magunk között vagyunk, miért ne beszélhetnénk hát egymással őszintén, mint jóbarátok, közös céljaink érdekében? Bár beszélhetnénk! De itt csak az egyik fél beszél és amikorra a másik válaszolhatna, a lap 3 hónapos átfutási – vagy ahogy Boldizsár írja átcammogási – ideje miatt a felelet régen elvesztette időszerűségét. Nem a feleselgetés hiányzik nekem, hanem az okos, jószándékú vita lehetősége. (71) […]

Abody Béla:[26] […] Egyetlenegyet azonban mégis tudomásul kell venni, mindezeket bekalkulálva. 1973-at írunk Magyarországon. Bizonyos emberi kapcsolatformák, melyek következtek a szabadversenyes kapitalizmus szerkezetéből, a régi társadalmi struktúrából, mégiscsak elévültek. Nem lehet új kultúrát régi rossz, anakronisztikus emberi viszonylatokra építeni, ha jelenlétükkel számolni kell is. Önmagunkban és másokban.

A kapitalizmusban logikus a rossz értelemben vett (77) egymás elleni, egymás létérdeke, sőt léte ellen irányuló verseny. Ott a színháznak érdeke, hogy a másik színház megbukjék és az igazgató öngyilkos legyen. Ott a színháznak érdeke, hogy ne legyen kritika, csak fizetetlen vagy fizetett reklám a kritikus viszont – logikus – nem bírál az esetek nagy részében, hanem támad, mert a másik színház inspirálja erre, vagy mert ő akarna a támadott színházban sajtófőnök lenni. Valóságos és kemény verseny zajlik a meglévő elvi és egzisztenciális irányzatok között.

Nálunk viszont az alapfeladat mégiscsak az, hogy munkatársak legyenek, egy azonos cél látszólag különböző, mellérendelt részfeladatokat ellátó képviselőinek közös célja. A színház a szerkesztőké is, a kritikusoké is, a kulturális funkcionáriusoké is a közösség érdekében. Fordítva: a folyóirat a színházé is, a minisztérium és a tanács a színházé is. Egymást feltételezzük, sőt egymást tartjuk el a mellérendeltség legtisztább logikája szerint.

Mindez egy másik elvű nálunk már leküzdött társadalmi szerkezet ittmaradt tudatformái között nem képzelhető el. Egymás bajait saját bőrünkön kell éreznünk. Valahogy „államosítanunk” kellene egymást is és a nagy egész struktúrájának mintájára meg kellene teremteni azokat a szerkezeti formákat végre, amelyek között valóban humanizált indulatok, nemcsak logikailag helytálló, de gyakorlatilag is hasznavehető eszmék virágzanak ki és a lényeg: mindenekelőtt – hadd mondjam ki direktorkollégáimnak és barátaimnak és kritikus kollégáimnak és barátaimnak is – ne egymás meósai legyünk, mert akkor senki sem dolgozik. (Taps és derültség.)

[…] Egyetértek például Illés Jenő[27] nemrég benyújtott javaslatával, hogy épüljenek be a kritikusok a színházak konkrét munkájába, például dramaturgia működésébe, műsorpolitikai belső vitákba hosszabb időkre, ismerjék meg a készleteket, mert akkor tudják, hogy milyen a készletgazdálkodás. […]

Megfordítva: vizsgáljuk meg közösen és nyilvánosan egy-egy lap színházi rovata megszületésének konkrét körülményeit, gyanakvások és nem kívánatos izgalmak helyett. Vizsgáljuk meg, beszéljük meg azt az elvi koncepciót, beszéljük meg egymás között, tegyük le az asztalra őszintén konkrét emberi sérelmeinket, és kultúrpolitikai szempontból támogatást érdemlő távlatos terveinket is. Egyeztessen a gyalogság, a légierő és a tüzérség, mert nyilvánvaló, hogy egy irányba megyünk, nyilvánvaló, hogy egy oldalon vagyunk, nyilvánvaló, hogy valamennyiünknek egy irányba kell lőnünk. Kultúrpolitikai elveinknek beosztottjai és szolgálói vagyunk. Teljesen elképzelhetetlen és minden vonatkozásban rendkívül káros lenne kifejezetten régi, elavult struktúrából mai rossz tudati maradványok alapján tovább rontani és bonyolítani ezt a helyzetet. Beszéljük ki, még nem késő. Meg vagyok győződve róla, hogy ezek a nemkívánatos és különösen az utóbbi időben megromlott állapotok nem adekvátak sem színházi kultúránk jelenlegi – meggyőződésem szerint – magas színvonalával, (79) sem színibírálatunk színvonalával. Valahol valamilyen közös nagyobb jó, közös hatványozottan jó érdekében, valamilyen nem elvtelen, de tisztességes és főképpen munkára serkentő békét javasolnék. Nem elvtelen kompromisszumot, hanem valamit, amiből előrébb lehetne lépni. (Taps.) […]

Orbán László:[28] Nos, elvtársak, folytathatnám a példákat, de azt hiszem ez is elég annak illusztrálására, hogy nem értek egyet azokkal az egyes kritikusokkal, akik lényegében színházi kultúránk válságáról beszélnek. A Központi Bizottság határozata elmarasztalja az olyan alkotásokat, amelyek mai életünk problémáit felnagyítva, torzítva mutatják be, az úgynevezett negativizmust. Nos, egyik másik kritikusnál is akad ilyen negativista szemlélet a színházakkal kapcsolatban, az eredmények tagadása és a színházművészetünk egészéről adott kép eltorzítása. Nemcsak az alkotó, a kritikus sem jut közelebb a valósághoz, ha a valaha dívott rózsaszín szemüveget feketével cseréli fel.

Nem fogadható el – azért ezt is hadd tegyem hozzá az igazság kedvéért – az egyes színházművészeknél tapasztalható olyan vélemény sem, amely egyes helytelen kritikákból az egész kritikára von le egyoldalú és helytelen következtetéseket. Hadd tegyem hozzá: örülök hogy mind Kazimir elvtárs referátumában, mind azokban a hozzászólásokban – Pétervári elvtárs, Ráday elvtárs, Abody elvtárs hozzászólásában –, amelyek szóvá tették és egyik-másik vonatkozásában bírálták a kritikát, mértéktartás és (96) differenciálás volt tapasztalható a helytelen és visszautasító, illetve a jószándékú, a színházművészet iránt illő tisztelettel szóló kritikák között, nem beszélve arról, hogy vannak kiváló marxista színikritikusaink is, akik igen erősen segítik színházi életünk munkáját is. […]

Major Tamás: […] Amit el szeretnék mondani a kritikával kapcsolatban, az itt elhangzott felszólalásokkal kapcsolatban, az lehet, hogy nem lesz nagyon népszerű. Tudniillik azt szeretném elmondani, hogy a színház sohase legyen defenzív. Mi a kritikát olvassuk el, figyeljünk rá, mi bennük a lényeg, de ne alakuljon ki egy olyan alapkonfliktus, hogy az egyik oldalon azt mondják, hogy nagyon elmaradott a magyar színészet, a másik oldalon pedig erre azt feleljék, hogy világszínvonalon vagyunk, mert így nem megyünk előre. Úgy megyünk (108) előre, ha sokkal türelmetlenebbek vagyunk önmagunk iránt, mert a színház egy nagyon izgalmas valami. Ha a színház nem fejlődik folyton, akkor fejlődésben megáll. Ha a színház nem kíséri folyton kellő figyelemmel – és szeretnék kitérni rá, elméleti figyelemmel is – saját munkáját, akkor a színházból könnyen kiszállhat a lélek. Tehát én nem zárkóznék el a kritikának olyan elfogadása elől, ha például Almási Miklós[29] azt írja magyar színházi életről, hogy nem nagyon szereti az elméletet, vagyis az elmélettelen. Akkor én megvizsgálnám, mennyiben van ebben igaza, és azt hiszem, hogy nagyon sok dologban igaza is van. (109-110)[30]

Stanislavskij mondja, hogy egy színháznak elég két sematikus előadás és már kiment belőle az éltető levegő. Mert mi semmiképpen sem sértettem fogadjuk. Életemben nagyon sok levágó kritikát kaptam. Olyat is, amellyel nem értettem egyet. De soha nem fogok vitatkozni olyan bírálattal, amely arra vonatkozik, hogy én művészileg nem jól látom az előadást. Nagyon örülök azonban annak, hogy a Szövetségben felmerült a kritikusok szakosztályának megalakítása. Béke persze nem lesz. Abody elvtárs felszólalásával egyetértek, de azzal az utolsó kitételével, hogy legyen közöttünk a béke, nem értek egyet. Ha igaz az a közmondás, hogy fegyverek között hallgatnak a múzsák, akkor a fordítottja is igaz, hogy békében nem lehet színházat csinálni. Vagyis a kritikusokkal való békében a színház: harc kérdése. Abody elvtárs idézte azokat a parlamenti jelentéseket, amelyeknek alapján bizottság vizsgálta, hogy miért pang a francia dráma Molière idején. Nagyon sok kritikát, véres harcot lehetne viszont felidézni Molière korszakából is, Shakespeare korszakából is. Ezek nélkül a harcok nélkül nem született volna meg pl. Hamlet beszéde a színészekhez és sok más. Van egy kritikus, akivel szenvedélyesen, néha gorombán is szoktam vitatkozni: Pándi Pál. Ugyanolyan szenvedélyesen vitatkozik velem. De soha nem került még fel az a kérdés, hogy nem vagyunk egy világnézeti alapon. Hogy én nem tisztelem az ő csodálatosan szép Petőfi-könyvét, tanulmányait, nem tisztelem az ő marxista-leninista színdarabelemzéseit. Itt szakmai vitáról van szó. Meggyőződésemért továbbra is tűzbe fogok menni, azzal a tisztelettel, amely Pándi elvtársnak és közös világnézetünknek kijár. (111)

Ha tehát a kritikusi szakosztályban vitatkozni fogunk, akkor ne sérelmek, ne minket ért támadások alapján vitatkozzunk, még ahhoz az olcsó eszközhöz se folyamodjunk, hogy nagyon ki lehetne készíteni egyes kritikákat vagy kritikusokat, ha előveszem azokat a dicsérő kritikákat, amelyeket írtak rólunk. Még ezt sem javaslom, hanem nézzük meg azokat a felmerülő elvi kérdéseket, amelyeket elvár tőlünk a párt, mert felszólított rá, hogy vegyünk részt az ideológiai vitában és a színház területéről eddig nemigen feleltünk rá. (112) […]

[Közben ez elnök szünetet rendelt el, s az ülés délután 3 órakor folytatódott.]

Pándi Pál: Tisztelt közgyűlés! Elég groteszk helyzet adódott itt ma délelőtt. Ugyanis a veszprémi direktor és Major Tamás megdicsért. Én hét éve nem írok színikritikákat. (Derültség és taps.) Amíg írtam, nem voltam kitéve ilyen öleléseknek. Most, hogy hallgatok, most jön a dicséret.

Mit jelent ez? Azt, hogy a kritika és a színházi terület között sok az olyan félreértés, feszültség, amit higgadt beszéddel, racionális érveléssel meggyőződésem szerint föl lehet oldani, ehhez mindkét oldalon megvan a jószándék. De nem ezért szólalok fel. Nem vagyok Káli Samunak a tisztje, és ezért meg kell mondanom, hogy Szigethy inkriminált írását én adtam nyomdába mint a Kritika felelős szerkesztője. Mint felelős szerkesztő, felelősen vállalom is a cikket. Nem azt mondom, hogy minden szavával, sorával, hangsúlyával egyetértek, hanem azt, hogy annak a cikknek a megjelenése sok más véleménnyel ellentétben az én felfogásom szerint nem volt káros. És ha itt ennyi szó esik erről a cikkről, az nem véletlen. Ha itt hallgatták a hozzászólásokat, akkor Abody felszólalásában, Hajdu elvtárs felszólalásában, Farkas elvtárs felszólalásában, Major elvtárs (126) felszólalásában, Orbán elvtárs felszólalásában és Kazimir elvtárs referátumában is érezhetően jelen volt a megoldatlan problémák nyomása.

És ha ezek a problémák létezők, és jön egy fiatal kritikus, aki ezeket felveti jószándékkal, szocialista alapról, belső hittel, egy-egy tárgyi tévedésétől eltekintve, akkor véleményem szerint nem kell azon lovagolni, hogy nem abban a színházban játszottak Firenzében, hanem egy másik színházban, nem azon kell lovagolni, hogy ezzel szemben pozitívum az, hogy… hanem azon, hogy közös érdekünk, létkérdésünk, hogy az eredmények alapján, a közös elvek alapján, a meglévő problémákat felszámoljuk, és megoldásukhoz az első lépés a szigorúan pontos diagnózis. Miről van szó? Többen azt mondták – és csatlakozom hozzájuk –, hogy egyfelől a kritikusok, másfelől a rendezők, színészek, drámaírók közös ügyért dolgoznak. És ez így van. De különböző posztról ugyanazért az ügyért dolgozni azt is jelenti, hogy a probléma megközelítésében törvényszerű bizonyos különbség. (127) […]

Befejezve szavaimat nem hiszem azt, hogy azok a kritikusok, akiket itt bírálat ért, kevésbé dolgoznának azon, ami közös érdekünk: a magas színvonalú, ütőképes szocialista magyar színház kialakításán. Ezek a fiatal kritikusok talán jobban tudják Önöknél, hogy elég sokat vitatkozunk velük és elég gyakran teszünk szemrehányást egyiknek-másiknak egy nyegle hangért, egy orrhangért, egy fölösleges hangsúlyt-többletért, ami sért, ami nem méltó a hatalom érdekében és sáncain belül felelősen mozgó tollhoz. De higgyék el, ezekkel a hibákkal, gikszerekkel együtt is ez a kritikusgárda egy rendkívül népszerűtlen, kellemetlen feladatra vállalkozott, és mint szerkesztő, tudom, hogy nem pénzért és nem rangokért, hanem azért, mert szereti a színházat. Ugyanazt, amit Önök. És ha ez a kettős szeretet nem mindig látszik meg az ő munkájukban, ne ítéljenek hamar, hanem ültessék le őket egy székre, ültessenek le bennünket egy székre, vitatkozzunk, veszekedjünk, magyarázzuk a bizonyítványukat. Ez a bizonyítványmagyarázat ugyanis azt jelenti, hogy előbbre akarjuk vinni a magyar színház ügyét, és ehhez Önöknek nagy sikert kívánok. (Nagy taps.) (136) […]

Komlós János: Tisztelt Közgyűlés! Lehetőleg nagyon rövidre szabott felszólalásomnak azt a mondanivalót adnám, hogy mi lenne akkor, ha… Miről beszélnénk egy közgyűlésen akkor, ha a közgyűlést nem előzné meg néhány olyan kritika, amelyről itt beszélni lehet? (Derültség.) (142) […]

Ha a közgyűléseket beharangozó cikkeket vagy tanulmányokat nem tartom szerencsésnek, az főleg azért van, mert ismét megakadályoztak bennünket abban, hogy (142) valódi gondjainkról, problémáinkról beszéljünk, azokról, amelyeket Kazimir referátumában nagyon jól feltárt. Azért sem tartom szerencséseknek ezeket a beharangozó tanulmányokat, mert egyoldalúságuk miatt tulajdonképpen eltúloztak dolgokat, általánosítottak dolgokat, olyasmiket, amelyekkel ez a Szövetség és tagozatai állandóan foglalkoznak, amelyekkel a színházakon belül állandóan foglalkozunk, küzdünk, és akarva-akaratlanul, jószándékúan, pillanatnyilag egy táborba dobtak olyanokat, akik joggal sértődnek, és olyanokat, akik ezek ellen a hibák ellen küzdenek, harcolnak.

Szóval pedagógiailag, taktikailag voltak nem megfelelők ezek a cikkek, noha igenis, volt bennük egy csomó igazság, részigazság eltúlozva, felnagyítva, általánosítva. Mondhatnánk, hogy olyan beharangozó cikkek voltak. Én nem bánom, ha ünnepi harangok kondulnak meg egy közgyűlés előtt, vagy legalább is hírharangok. Itt azonban vészharangok kondultak meg. Meg kell tanulni harangozni. A harangot nem elég csak rángatni és ezért nagyon rokonszenvesnek találom Pándi barátomnak, mint főszerkesztőnek azt a gesztusát, hogy magára vállalta az egészet. Nem egészen így van, mert harangozni a harangozónak kell tudni, nem a plébánosnak. (Taps.) Én azonban bízom benne, hogy ha ezen a közgyűlésen most már csak rövid idő miatt is nem jönnek ki teljes egészében azok a problémák, gondok, feladatok, amelyekkel mi igenis foglalkozunk, akkor a közgyűlés után annál nagyobb erővel tudunk majd dolgozni. (144)

Ami pedig általában a kritikákat illeti, én szerencsésnek tartom, hogy a kritikusi tagozat létrejön. Sokat persze nem várok tőle. Babona tudniillik, hogy fehér asztalnál vagy akármilyen asztalnál, akár kockás abrosznál a kritikusok és a színházi emberek lényegi kérdésekről indulat nélkül tudnának beszélni. Rengeteg kerekasztalnál ültem már mint kritikus és mint nem kritikus. Soha semmi sem jött ki belőle. Szerintem nem úgy kell nekünk együtt haladnunk, hogy állandóan egymás kezét fogjuk. Ne menjünk mi együtt. Menjen mindkét fél a kultúrpolitikával. Bízom benne, hogy egyszer találkozunk. Azt se igénylem, hogy szeressenek engem. Mi van akkor, ha szeretnek? Ezt már csak azért is így kell mondanom, mert azok között, akik tollukkal néha fejbe vágnak, van egy csomó ember, akivel nagyon szeretjük egymást, ugyanakkor meg szoktak engem dicsérni olyanok, akiket nem is ismerek. Major az előbb azt mondotta, hogy még az se volna jó, ha azokból a kritikákból pécéznénk ki a hibákat, amelyek bennünket dicsérnek. Pedig én szeretnék egyszer összeállítani egy nagyobb csokrot – és így csatlakozom ahhoz, amit Kazimir mondott, hogy színházhoz értő, jóindulatú figyelemre van szükség. Én ezt a szubjektív jóindulatot a magam részéről el is hagynám. Színházhoz értő bírálóra van szükség és ez a döntő. Azután vagy szeretjük egymást, vagy nem. Mi az, hogy színházhoz értő? El kell ismerni objektíve, hogy a mi egész irodalmi, művészeti kritikánk, azon belül színházi kritikánk az utóbbi években rengeteget fejlődött. (145)

Ugyanakkor azt is meg kell mondani, hogy a színházi kritikának egy jelentős része „Spät”-en követte a színházban végbemenő mozgásokat. Tehát évekkel ezelőtt jó néhány színikritikus képtelen volt megfogni bizonyos új tendenciákat, mozgásokat, jelenségeket, színháztípusokat. Nem tudott velük mit kezdeni, nem fértek bele abba korlátozott, lehatárolt színházi képbe, fogalomba, amit hozott magával az iskolából, az egyetemről és magában dédelgetett. „Spät”-tel követték egyesek a változásokat. Ma nagyon érdekes elolvasni ugyanazoknak a kritikusoknak mai kritikáit. Most már értik, már tudják miről van nagyjából szó.

A másik dolog a „színházhoz értő”. Érteni kell a színházhoz és érteni kell az adott műfajhoz. Nagyon sokszor tapasztalom saját bőrömön. Most kizárólag az engem dicsérő, olykor hozsannázó kritikákból tudnék egy csokrot összeállítani, amelyeknek fogalmuk sincs arról, hogy miről van szó. Tehát nagyon sokszor olvasok olyan dicséreteket, amikor kiderül, hogy a kritikus nem ismeri a műfaj alapelemeit. Amikor például a konferansz-tréfa helyett komédiát követel.

Nagyon sokszor – és a legdöntőbb az én műfajomnál – a kritikus nem ismeri a politikát, nem ismeri a politikai alapszituációt. Márpedig politikai kabarét anélkül, hogy valaki ismerné a politikai helyzetet, vagy egyetértene a politikával, nagyon nehéz minősíteni. Nagyon sokszor ilyesmivel is találkozunk.

A múltkor volt nálam egy egyébként nagyon jól felkészült, más területen jól felkészült, nagyon rokonszenves fiatal kritikus, aki azt mondta, hogy ő megnézte az előadást, de szeretné még egyszer megnézni, mielőtt ír róla. Mondom: miért? Azt mondja: Hát, volt néhány dolog, amit nem értett világosan. Mondom: Például mit nem értettél? Azt mondja, van Hofinak egy ilyen nemzetközi (146) munkásmozgalmi száma, így csinál (mutatja a szociáldemokrata üdvözlés jelét) ezt nem értette. „Ha nem értetted, akármeddig nézed, akkor sem értheted” – mondtam.

De ez csak extrém példa, és csak azért hozom fel, hogy nagyon sok esetben találkozom a műfajon kívüli kritikákkal is, amikor ennyit nem értenek az egészből.

Végül hadd mondjak néhány szót a Színház című folyóiratról, amiről Kazimir igen keserűen emlékezett meg, és valami olyasmit mondott, hogy nem úgy sikerült a gyerek, amilyennek gondoltuk. Először is a gyerek sohasem úgy sikerül, amilyennek gondoljuk. Nagyon sok esetben jobban sikerül, mint amilyenek mi, szülők vagyunk, de ezt sem szoktuk észrevenni, azért van annyi vitánk a fiatalokkal. Tehát nem az a probléma, hogy nem úgy sikerült ez, ahogy gondoltuk, hanem a fő probléma az, hogy nem úgy, amilyennek gondoltuk, és azt hiszem, mindenekelőtt ezt kellene nagyon alaposan tisztázni, hogy mit is várunk mi ettől a folyóirattól.

Van egy olyan gyanúm, hogy vannak itt ebben a teremben is olyanok, akik valamilyen esztétikai, érdekvédelmi folyóiratot várnának. Nem tudom mit várunk ettől. Előbb ezt kellene tisztázni nagyon alaposan. Gondolom, a megválasztandó új vezetőségnek ez lesz az egyik feladata, utána azután majd sok mindent a világon meg lehet tenni, el lehet intézni.

A legdöntőbbnek az égvilágon azt a feladatot tartanám, amelyet műsorpolitikának, kultúrpolitikának nevezünk. Én nem értek egyet Pétervári elvtárssal abban, hogy Péter Brooknak azért van határozott világnézete, mert az angol kapitalizmus már több száz esztendős. A magam részéről – és azt hiszem, többen egyetértenek velem – sajnos nincs módon megvárni, amíg a magyar szocializmus több száz (147) esztendős lesz. Úgyhogy én megpróbáltam a magam világnézetét már valamivel korábban kialakítani. (Derültség.) Azt hiszem, vagyunk itt néhányan, akik hasonlóképpen gondolkozunk. Igénybe veszem most az idézetet – klasszikusoktól lehet –, Kazimir azt mondta, hogy nálunk – és ez a mi politikánk nagy sikere – az emberek már mernek úgy viselkedni, ahogy gondolkodnak. Ez valóban nagy siker. Én bízom benne, hogy a következő időszak az lesz, amikor a progresszív emberek is mernek úgy viselkedni, ahogy gondolkoznak. (Derültség és taps.) (148) […]

Boldizsár Iván:[31] […] De örülök a derűnek, mert a közgyűlés azzal fenyegetett, hogy a mérges viták és veszekedések folytatódnak, holott az alkotó vitát, a jó együttműködés kialakulásának jeleit érzem és érzékelem a színházak és a színházakkal kapcsolatos lapok, még a kritikusok dolgában (148) is.

Elsősorban azért szeretnék felszólalni, mert ha hallgatnék, mint a Színház című lap főszerkesztője, akkor úgy vehetnék, hogy mindennel egyetértek, amit mondanak, vagy semmivel sem értek egyet, ami itt elhangzott. A dolog természetesen nem áll.

Felszólalok azért is, mert nem előkelő idegenként ülök itt, akit valamilyen más művészeti felhőből ejtőernyőztek le ide. Először arra szeretnék felelni, hogy egyáltalán miért vállaltam ezt a feladatot, a Színház című lap szerkesztését, miután nálam bizonyára bölcsebb és még „bizonyábbra” óvatosabb igen tisztelt barátaim, akiknek ezt felajánlották, ezt visszautasították. Lehet, hogy azért, mert jobban ismerték a terepet, lehet, hogy azért, mert kevésbé fontos nekik a magyar színház, a magyar dráma, a magyar színművészet ügye. (149) […]

Nem szeretnék abba a hibába esni, amelyet éppen a Színház című lap szokott időnként egyes színházi vezetők szemére vetni, hogy mindent, amit csinálnak, jónak tartanak. Tudom, hogy amit a lapban leírok és leírunk, az nem szentírás. De szentnek tekintem azt az ügyet, amelyért dolgozunk, a szerkesztőség, a színházak és mindnyájan. Ez az ügy pedig: a szocialista ihletésű magyar színházművészet fejlesztése. Olyan nagy terület, amelynek kidolgozása még előttünk áll. Nem elég ezt kimondani, nem elég az elméletet szidni vagy keresni, hanem együttes erővel, alkotóknak és erről gondolkodóknak – uram bocsá’, még a kritikusoknak is – a szocialista ihletésű magyar színházművészet fejlesztését kell kidolgozniok. (152)

Úgy érzem, hogy a Színház című lap igyekezett ebben segíteni. A harangot nem vertük félre, inkább talán meg sem húztuk, amikor kellett, néha pedig hangosabban, mint kellett volna. De a színházi emberek nem értenék ezt meg, akik ugyanúgy kiállnak a platzra minden este, ahogy az írók és újságírók minden hónapban, vagy minden megjelenéskor?!

Azt hiszem, hogy egymás iránt még több megértés, még jobb megismerés lehetősége azt szolgálja, hogy folytassuk és részben újrainduljunk. Ennek az indulásnak, együttműködésnek több lehetősége van a formálisnál, a szerkesztőbizottság beiktatásával, de méginkább egymás vágyainak és keserűségeinek, örömeinek és sikereinek megismerésével.

Kazimir Károllyal is egyetértek abban, hogy a Színház című lapra, ilyen lapra szükség van. De vegyük figyelembe, hogy nemcsak a Színház, hanem a szerkesztőség is alkotó műhely abban az értelemben, ahogyan a magyar kultúrpolitika létrehozta az alkotó műhelyeket. Az alkotóműhelyeknek is megvannak a maguk törvényei. Ha ezeket az öntörvényeket kölcsönösen tiszteletben tartjuk és elismerjük, akkor nem hiszem, hogy az együttműködés nem volna lehetséges vagy kívánatos. Én ugyan nem vagyok kritikus, csak néha írok színházról, de írással foglalkozom, mint a kritikusok. Szeretnék ezért egy pár szóval visszatérni erre a vitára, egyrészt arra a kedves megfogalmazásra is – nem idézőjelben –, amelyet Kazimirtől hallottunk, hogy a gyerek nem úgy sikerült. A gyerek azonban közös gyermek (153), és aki szülő, az tudja, hogy a kevésbé sikerült gyermeket jobban szeretjük, mint a zseniálisat. (Derültség.) A nem úgy sikerült gyermekre, a kritikusok problémáira szeretnék tehát visszatérni. Ne vegye zokon, Pétervári elvtárs, én nagyon zokon vettem azt, amit mondott, és ha kritikus lennék, akkor most nagyon háborognék. Így csak egy kicsit háborgok.

Engedjék meg, hogy ismételjem, amit mondott. Azt mondotta igen határozott, rendező próbai hangon, hogy a magyar kritikusok két részre oszthatók, úgy mint… Az első úgy mint rendben van, de a másodikat 30 százalékra tette. Ki lehet számolni, hogy ki van ebben a 30 százalékban. Azt mondotta róluk, hogy a műveletlenek, tehetségtelenek, és becstelenek. Nem ezekkel a szavakkal, hanem ennél erősebb szavakkal.

Kérem, Pétervári elvtárs, olvasott valaha egyetlen színházi produkcióról, rendezőről igazgatóról vagy művészről ehhez hasonló jelzőket? Ezt nem a kölcsönkenyér visszajár alapon mondom, hanem azon az alapon, hogy a kritikát kölcsönösen el kell viselni. Mi is elviseljük, a Színház című lap – a kritikus urak nevében nem nyilatkozhatom, csak legfeljebb a tollforgatók nevében. Ha nem úgy sikerült a gyermek, ha nem úgy szerkesztettük volna, ahogy ugyancsak Pétervári elvtárs ajánlotta, hogy a Népszabadságban csak Pándi, stb., akkor az lett volna a gyermekkel a baj, hogy a placentát neveltük volna fel, és a gyereket dobjuk ki. Mi azonban azt hisszük, hogy a Színművészeti Szövetséggel, a színházi szakmával (154) együtt gyermeket neveltünk fel. Még csak kicsi, csak négy éves. Ha azonban együttes erővel tovább neveljük, akkor fel fog cseperedni, nem önmagáért, hanem a magyar színházművészet, a színházi kultúra, a drámairodalom, a magyar színházi élet erősödésére, a szocialista ihletésű magyar színművészet fejlesztésére. (Taps.) (155) […]

Szigethy Gábor: Nagyon rövid leszek. Különös tekintettel arra, hogy azzal kapcsolatban, amit ebben a ma oly sokat emlegetett cikkben megírtam, védekező álláspontra visszatérni nem helyes. Az a jó, ha ennek a cikknek valamiféle olyan hatása lett, túl azon, hogy itt biztos nagyon sok mindenféle okos dolgot elbeszélgettünk, hogy gyakorlatilag a konkrét színházi életben valamilyen formában termékenyítőleg jelentkeznek ezek a gondolatok.

Itt elhangzott az, hogy a színház művészeinek nincs módjuk reagálni arra, amit a kritikusok, az elmélet írók kiadnak. Én nem értem, egészen pontosan, mire gondoltak, mikor ezt mondták. A Kritikában Marton Endre elvtárs interjúja jelent meg, Ádám elvtárs írása jelent meg, Gábor Miklóstól közöltünk rádiónyilatkozatot, tehát nagyon sokféle vezető színházművész volt már eddig is jelen lapjaink hasábjain. Kísérletet akarunk tenni arra, hogy minden művésszel kapcsolatunk legyen. Ugyanakkor fenntartjuk magunknak azt a lehetőséget, mert nekünk ez a dolgunk, hogy elmondjuk a véleményünket.(158) […] hogy valami probléma van és mélyebben van a probléma, mint egy felszínes beszélgetésben ez észlelhető. Ezt valamennyien tudjuk, akik itt vagyunk. (158) Ha másból nem, abból, hogy ez az én cikkem, amely nem nagy jelentőségű, mégis ennyi indulatot váltott ki. […] Itt egyetlen alapvető kérdés van. És én semmi mást nem írtam a cikkben, amelyen egyetlen gondolat húzódott végig. (160) Ne a kritikusokkal vitatkozzunk, akik olyanok, amilyenek. Bizonyosan nem olyan jók, mint amilyeneknek szeretnénk magunkat hinni. De nem erről kellene vitatkoznunk és nem is egyszerűen arról van szó, hogy (161) véletlenül erre terelődött a hangsúly. Nagyon logikusan következik rossz szemléletünkből. „A kritikussal” foglalkozunk, mert akkor nem kell beszélni a színházról. (Taps.) (162)

Szigethy után még Sándor János[32] szólalt fel, majd a következő elnökség megválasztása következett. Ennek megtörténtével a közgyűlés véget ért. A közgyűlés jegyzőkönyvéhez a Kulturális Alosztály is hozzátette a maga megjegyzéseit. Az 1973. március 21-i keltezéssel ellátott feljegyzésben Kőháti Zsolt[33] nem minden esetben reagált pontosan az elhangzottakra, amivel jó példáját adta a hatalmi működés belső anomáliájának, hiszen egymástól eltérő közgyűlést rögzített így a jegyzőkönyv és a feljegyzés. A kritikával és a Színház újsággal kapcsolatban Kőháti a következőket emelte ki:

[…] szinte valamennyi hozzászóló foglalkozott a színházi kritika helyzetével; szóvá tették a Népszabadság színházi kritikáinak eltérését a párt kultúrpolitika irányvonalától. Major Tamás jó előadásokkal, offenzív magatartással, művészi önkritikával adott „válaszokat” javasol a kritika reagálásaira. Abody Béla, Komlós János cáfolták a válság-jelzéseket, a kritika „vészharang”-szerű megnyilvánulásainak jogosságát. Pándi Pál védte és magyarázta színházi kritika indulatát, mely – véleménye szerint – a közös tenniakarás bizonyítéka; úgy látja, hogy megértek a feltételek a színházművészet „offenzívájára”, „frontáttörésére”, mint amilyet a magyar filmművészet hajtott végre a hatvanas évek elején. Ehhez a koncepcióhoz csatlakozott Szigethy Gábor, kifejtve azt a véleményét, hogy a színházi problémák megközelítésének szemléletén kellene változtatni. A hozzászólók – Ráday Imre, Komlós János, Boldizsár Iván – foglalkoztak a Színház című folyóirat tevékenységével Komlós szerint tisztázni kell: mit várunk a laptól? Boldizsár Iván a szerkesztőség nevében kísérelt meg tisztázni félreértéseket, kinyilvánítva az együttműködés iránti készségüket. (3)[34]

A központi direktívával megegyezően a viták élénkülésének sorába illeszkedett tehát 1973 márciusában a Szövetségi ülés, amelyen immáron a hazai színházi élet problémáit tárgyalva folyhatott a diskurzus. Bár a fent kiemelt részletek elsősorban a színházi kritikára koncentráltak, kijelenthető, hogy Kazimir referátuma és az azt követő felszólalások legalább kétfelé irányultak: a hivatásos színházak jelen lévő tagjainak és a politikai/kulturális adminisztráció jelen (nem) lévő képviselőinek. A szövetségi közgyűlés a hatalmi helyzet megképezésének számított tehát: a kulturális vezetők egyaránt hasznát vehették a magyar színházat ért negatív kritikáknak és pozitív megjegyzéseknek, hiszen így sakkban tarthatták vagy éppen nagylelkűen megvédhették a kifogásolt színházakat és művészeket. Ennek eredményeképpen az előkészítő értekezletek és maga a közgyűlés újfent csak azt bizonyították, hogy a kulturális szektor általában, a színházak mint a nyilvánosság terei pedig különösképpen a rendszer szigorú ellenőrzése alatt álltak. Egyúttal azonban azt is megmutatták, hogy az ellenőrzés alatt különböző érdekcsoportok és egyéni érdekek működtek, ezeket a hatalom képviselői hogyan játszották ki egymás ellen, amelyeken keresztül, mint azt Michel Foucault kiemelte, a hatalom „állandóan mozgásban [volt], áraml[ott], körbe jár[t], csak láncolatokban funkcionál[t]”.[35]

Jelen tanulmány az NKFI Hiányzó (színház)történetek I. (137873) című kutatás keretében és támogatásával jött létre (lásd www.hiaszt.hu).

[1] Kazimir Károly (1928–1999) 1961-től a Thália Színház főrendezője, majd 1972-től 1991-ig igazgató-főrendezője. 1987–1990 között a Színház és Filmművészeti Főiskola rektora. 1963-tól 1986-ig a Magyar Színházművészeti Szövetség főtitkára. (A rövid életrajzok forrása: Magyar színházművészeti lexikon, főszerk. SZÉKELY György, Budapest: Akadémiai Kiadó–OSZMI, 1994.)

[2] „Jegyzőkönyv a Színházművészeti Szövetség Elnökségének 1973. január hó 13-i üléséről”, gépelt kézirat, OSZMI Kézirattár, Szövetségi jegyzőkönyvek, 1.

[3] Uo., 4.

[4] Ráday Imre (1905–1983) színész, 1945 után a Nemzeti Színház, majd többek között a Pesti, a Madách, a Néphadsereg és a József Attila Színház tagja.

[5] „Jegyzőkönyv…”, 4.

[6] Molnár Ferenc (1928–1993) 1945-ben lépett be a Magyar Kommunista Pártba. 1969-től a MSZMP Központi Bizottsága tudományos, közoktatási és kulturális osztályának helyettes vezetője, 1974–1980 között kulturális minisztériumi államtitkár.

[7] Szigorúan titkos – Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982, szerk. IMRE Zoltán és RING Orsolya (Budapest: PIM–OSZMI, 2018), 134.

[8] Major Tamás (1910–1986) színész, rendező, 1945-től 1962-ig a Nemzeti Színház igazgatója, majd 1978-ig főrendezője. 1982-ben a Katona József Színház alapító tagja.

[9] Várkonyi Zoltán (1912–1979) színész, rendező, színházigazgató (Vígszínház 1971–1979), 1972-től haláláig a Színház- és Filmművészeti Főiskola rektora.

[10] Pétervári István (1929–1983) rendező, 1981-ig a veszprémi Petőfi Színház igazgató-főrendezője. 1965-től a Színházművészeti Szövetség tagja, 1976-tól haláláig elnökségi tagja.

[11] Vadász László 1978-ban a főiskolát nem végzett színészek működési engedélyét kiadó vizsgabizottság elnöke. 1981–1984 között az Ódry Színpad főtitkára.

[12] Komlós János (1922–1980) író, dramaturg. A Rákosi-korszakban ÁVH-s tiszt, majd 1956 után – Aczél György legszűkebb belső köréhez tartozva – kulturális területen helyezkedett el. 1957-től a Magyar Nemzet, 1962-től a Népszabadság kulturális rovatának vezetője. 1967-től a Mikroszkóp Színpad igazgatója.

[13] Simó Jenő (1925–?) irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár. 1967–1970 között bécsi nagykövet, 1970–1974 között művelődési miniszterhelyettes, 1977-től a Színház- és Filmművészeti Főiskola docense, 1979–1987 között főigazgatója, ill. rektora.

[14] Szigorúan titkos…, 135.

[15] KOLTAI Tamás, „Hogyan játsszunk színházat a Royal Shakespeare Company vendégszereplése után?”, Új írás 13, 2. sz. (1973): 100–105. Peter Brook Szentivánéji álom-rendezését 1970. augusztus 27-én mutatták be Stratfordban. Két évvel később a British Council nyugat-európai városokat (Hamburg, Berlin, Köln, München, Párizs, Velence, Milánó, Oslo) is érintve kelet-európai turnéra vitte az előadást, amelyet a társulat játszott Belgrádban, Budapesten, Bukarestben, Szófiában, Zágrábban és Varsóban. Lásd IMRE Zoltán, „Hidegháború, propaganda és a határok – A The Midsummer Night’s Dream (Royal Shakespeare Company) kelet-európai turnéja, 1972”, in IMRE Zoltán., Az idegen színpadra állításai (Budapest: Ráció, 2018), 308–335.

[16] SZIGETHY Gábor, „Színházművészetünk! Színházművészetünk?”, Kritika 2, 2. sz. (1973): 9–10. Sőt, a cikkek nyomán – már a szövetségi közgyűlés után – vita kerekedett a korszak jelentős/befolyásos magyar színházrendezőinek és kulturális személyiségeinek részvételével. Többek között Ungvári Tamás, Both Béla, Magyar Bálint, Mihályi Gábor, Hermann István, Hegedüs Géza, Kazimir Károly, Major Tamás, Nagy Attila, Peterdi Nagy László, Zappe László és Malonyai Dezső szólalt meg. A megjelent írásokat lásd Színházművészetünkről, szerk. ANTAL Gábor (Budapest: Kossuth, 1983), 15–116.

[17] „Irodalom- és művészetkritikánk néhány kérdése”, Társadalmi Szemle 28, 10. sz. (1973: 26–39. Ezt az állásfoglalást a Színházművészeti Szövetség elnöksége 1972. december 19-i értekezletén részletesen meg is vitatta. „Jegyzőkönyv a Színházművészeti Szövetség Elnökségének 1972. december 19-én megtartott értekezletéről”, gépelt kézirat, OSZMI Kézirattár, Színházművészeti Szövetség jegyzőkönyvei, 1–4.

[18] Ebben az évben az Alföldben, az Új írásban, a Tiszatájban, az Élet és Irodalomban, a Kortársban, a Kritikában és más folyóiratokban, napilapokban jelentek meg a különböző művészeti ágak kritikájával foglalkozó írások.

[19] Sőt, közvetlenül a Szövetségi Közgyűlés előtt, 1973. március 11-én, Kazimir még a Magyar Hírlapban is támadta a kritikusokat, azt állítva, hogy ugyan „a kritikusnak joga és kötelessége megbírálni a bemutatott produkciókat”, de „amikor egy-egy kritikus nem az ügyért, hanem az ügy ellen hadakozik, személyi elfogultságból, klikkérdekből vagy informálatlanságból, vagy egyszerűen azért, mert vagdalkozó-gúnyolódó ösztöneit ezen a kockázatmentes vadászterületen akarja kiélni: ez elviselhetetlen.” PAPP Antal, „Nem múzeum, élő színház – interjú Kazimir Károllyal”, Magyar Hírlap, 1973. március 11. (Kiemelés az eredetiben.)

[20] Kazimir gondolatait a szélesebb nyilvánosság is megismerhette, hiszen felszólalásának rövidített változata megjelent az Új írásban. Lásd KAZIMIR Károly, „Színházi gondok”, Új írás 13, 6. sz. (1973): 117–121.

[21] „Feljegyzés a Magyar Színházművészeti Szövetség Közgyűléséről, 1973. március 21.”, MNL OL M-KS 288.f 36. cs. 1973. 27. ő.e. (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, MSZMP Központi Szervei, Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály). Géppel írt tisztázat, pecsét nélkül, Kőháti Zsolt saját kezű aláírásával.

[22] Ambrus Zoltán (1861–1932) író, műfordító, kritikus, 1917 és 1922 között a Nemzeti Színház igazgatója.

[23] Hofi Géza (1936–2002) színész, humorista. 1960–1963 között a debreceni Csokonai Színház tagja, 1963-tól az Országos Rendező Irodától kapott engedéllyel önállóan működött, majd 1969–1982 között a Komlós János vezette Mikroszkóp Színpad tagja lett. 1983-ban Ádám Ottó szerződtette a Madách Kamara Színházhoz.

[24] A Színház folyóiratot 1968-ban alapították, fenntartóként a Magyar Színházművészeti Szövetség szerepelt, kiadóként pedig a Lapkiadó Vállalat. Főszerkesztője Boldizsár Iván lett, helyettese pedig a Művelődési Minisztériumból Csabainé Török Mária. A Szövetség és a lap működése azonban, mint azt Kazimir is jelezte, nem volt konfliktusmentes, ennek következtében a lap impresszumából egy idő után kikerült a Szövetség neve, s 1976 júniusától a lap „Színházművészeti, elméleti és kritikai folyóirat” megjelöléssel jelent meg.

[25] A további hozzászólásokból szintén csak azokat a részeket közöljük, amelyek a kritikával és a Színház folyóirattal foglalkoznak.

[26] Abody Béla (1931–1990) író, kritikus, műfordító, színházigazgató. 1956–57-ben a Magvető Könyvkiadó irodalmi vezetője, majd az Élet és Irodalom munkatársa, és az Uj írás szerkesztője. 1971–75 között a Vidám Színpad igazgatója.

[27] Illés Jenő (1930–1999) író, újságíró, kritikus. A Pápai Néplapnál, a Szabad Ifjúságnál és a Színház és Filmművészetnél dolgozott, 1957-ben a Színház és Muzsika főmunkatársa, majd a Kortárs, a Tükör és a Lobogó című lapok rovatvezetője volt.

[28] Orbán László (1912–1978) politikus, 1967-től a művelődésügyi miniszter első helyettese, 1973-tól a minisztérium államtitkára. 1974–76 között kulturális miniszter. Emellett 1974-től az Országos Közművelődési Tanács alelnöke, 1976-tól elnöke.

[29] Almási Miklós (1932–) esztéta, esszéíró, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1962-ben a Magyar Színháztudományi Intézet csoportvezetője, majd 1976 és 1978 között igazgatója.

[30] Az oldalszám az eredeti dokumentumban 109-110, pedig csak egyetlen oldalról van szó.

[31] Boldizsár Iván (1912–1988) író, újságíró. 1932-től a Névtelen Jegyző, majd az Új Nemzedék s a Nemzeti Újság munkatársa. 1938-tól szerkesztő a Pester Lloydnál, a II. világháború végén a Szabad Szónál (1945–1946) és az Új Magyarországnál (1945–1948). 1947-től külügyi államtitkár, tagja a párizsi béketárgyalásokon résztvevő magyar küldöttségnek. Szerkesztette a Magyar Nemzetet, a The New Hungarian Quarterlyt, majd a Színház folyóiratot, a Béke és Szabadságot és a Hétfői Hírlapot is.

[32] Sándor János (1937–) rendező. A Békés Megyei Jókai Színház (1970–72), a Szegedi Nemzeti Színház (1972–76), a debreceni Csokonai Színház (1976–79), a kecskeméti Katona József Színház (1979–82) főrendezője, 1982–88 között a Szegedi Nemzeti Színház tagozatvezető főrendezője.

[33] Kőháti Zsolt (?–?) kritikus, irodalomtörténész, filmes szakíró. Az 1970-es években az MSZMP TKKO munkatársa, az 1980-as években a Filmtudományi Intézet munkatársa, 1980–1988 között a Filmkultúra főszerkesztője, ekkoriban a Színháznál is rendszeresen jelentek meg írásai.

[34] MNL OL M-KS 288.f. 36. cs, 27. ő.e. 1-3. (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, MSZMP Központi Szervei, Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály). Géppel írt tisztázat, pecsét nélkül, Kőháti Zsolt saját kezű aláírásával.

[35] Michel FOUCAULT, „A hatalom mikrofizikája”, ford. KICSÁK Lóránt in Michel FOUCAULT, Nyelv a végtelenhez (Debrecen, Latin Betűk, 1999), 322.