Králl Csaba: Kerülgetem, mint a forró kását, hogy elindítsam ezt a beszélgetést. Jó okom van rá, mert amióta napvilágra hoztuk azt a kínkeservvel megszült döntésünket, hogy a 2022. decemberi számmal megszüntetjük az idén 55 éves Színház folyóirat nyomtatott kiadását (a nyomtatott kiadást szüntetjük meg, nem a lapot, hiszen annak szerkesztési szemléletét, tartalmi egységeit továbbvisszük, átmentjük), a hír nemhogy nem váltott ki érdemi reakciókat még a magunk szűkebb szakmai közegében sem, de mintha egyenesen légüres térbe pottyant volna. Kijózanító ez a csönd, ez a hallgatás, kijózanító már csak azért is – és ezzel jó, ha már most szembesülünk –, mert azt vetíti előre, hogy a mi kis maroknyi szerkesztői közösségünk (előbb Tompa Andrea főszerkesztésével, utóbb kollektív szerkesztőségi felállásban) nem feltétlenül az eddig és ezután végzett szakmai munka alapján fog elsősorban megmérettetni, hanem arról fog elhíresülni, hogy a mi regnálásunk alatt fuccsolt be a lap, még ha ez szó szerint nem is igaz. Az átalakulásnak persze nyomós okai vannak, amelyeket szép sorban érinteni fogunk, és bár én személy szerint némi rossz szájízzel teszem, amit teszek, mert azért mégiscsak egy sok-sok évtizedes hagyomány megszakítói vagyunk, most is azt gondolom, hogy a lehető legjobb döntést hoztuk, amikor az online átállásra voksoltunk. Ti hogyan élitek meg ezt a váltást? Van bennetek kudarcérzés, fájdalom, zavar? Vagy a jövő mindent felülír? Esetleg ez is, az is? Legyünk őszinték, nincs mit vesztenünk.

Herczog Noémi: Van bennem mindenféle érzés. Egy hosszú, nyomasztó időszak után, amíg azon vívódtunk, hogyan menthetnénk meg a printet, rám felszabadító hatással van, hogy végre hoztunk egy döntést. Azt hiszem, alaposan körüljártuk, miközben én (is) ezerszer sirattam el a lapot, bár nem mondhatni, hogy egyedül lennénk ma Magyarországon a problémánkkal. Most inkább megkönnyebbülést érzek, ami egy remélt új esélynek szól. Azon gondolkozom, hogy mi a nagyobb kihívás a lap szempontjából: a NER okozta finanszírozási válság, vagy a kritikát körülvevő nemzetközi folyamatok alakulása. Amikor az állami finanszírozás egyre inkább politikai lojalitás függvénye, a szaksajtó is egyre kitettebbé válik a piaci viszonyoknak. A mi döntésünk az volt, hogy ennek ellenére maradunk szakfolyóirat, még ha a platform most megváltozik is. Szakfolyóiratként értelemszerűen továbbra is elmélyült, nagyobb látószögű, kontextualizáló anyagokkal szeretnénk ellátni nemcsak a színházi szakmát, de a színháznézőket is (lásd a mottónk: szakmai és olvasmányos). Nem gondolom, hogy mi a gyorsaság felől tudjuk felvenni a versenyt a jelenlegi mezőnnyel, mi ebben nem vagyunk jók. A print Színház adott a nagy átfutással némi „türelmi időt”, és az időn keresztül nagyobb látószöget, ezt jelentették a lapban a tematikus összeállítások. Ha átváltunk a netre, ezt akkor is fontos lenne megőrizni, sőt, egyenletesebb színvonalúvá tenni és fejleszteni, mert a Színház szerintem ezt tudja. Ami előnnyel járhat a neten, az az, hogy mégiscsak jó lenne élő embereknek lapot csinálni. Én hiszek, mert hinni szeretnék a nyomtatott lapok elektronikus feltámadásában. Szerintem kéne, hogy legyenek továbbra is papíralapú (színházi) folyóiratok, de ha most Magyarországon ez (legalábbis kormányhátszél nélkül) nem lehetséges, akkor nézzük ennek a pozitív oldalát: sosem volt annyi pénzünk (messze nem!), hogy a print vizuálisan úgy nézzen ki, ahogy azt mi szerettük volna, viszont az a szellemi munka, amit beleraktunk, kizárólag az online archiválás után, tehát több hónapos átfutással jutott el a szélesebb olvasóközönséghez (a print megjelenés átfutásáról nem is beszélve). Ezzel pont érdektelenné váltak az anyagok, gyakorlatilag elvesztettük a kortárs olvasót, csak az elképzelt „utókornak” dolgoztunk. Ez demoralizáló. Miközben a maradék független sajtó még akár profitálni is látszik a szűkülő nyilvánosságból, a rétegigényeket kielégítő szakfolyóiratokra ez sajnos nem igaz, pláne akkor nem, ha papíron jelennek meg. Én kötődöm a papírhoz, de még sokkal inkább ahhoz az elmélyültebb, nem azonnal reagáló, műhely jellegű munkához, ami ezt a szerkesztőséget azóta jellemzi, amióta először léptem be az akkor még Koltai Tamás vezette szerk. küszöbén. Ezt a műhelymunkát kellene valahogy átmenteni. Mielőtt nagyon meghatódunk – bár azt is szabad, főleg mert joggal vetődik fel az elektronikus laptemetők rémisztő és reális veszélye –, azért lássuk be, hogy a print egy csomó hátrányt is jelentett. Mindenekelőtt egy olyan üzemszerű működést, amit már a kőszínházak esetében is fenntartással szoktunk kezelni, a túltermelést, a „mindenhónapbanmegkelljelenni”, „ha kész van a cikk, ha nem”, „ha meg tudta írni a szerző, ha nem”, noch dazu, „ha meg kell írnia a szerkesztőknek helyette a szerző neve alatt, akkor is” típusú kényszert. Valószínűleg nemcsak kevesebb papírra, de kevesebb megtermelt anyagra is van szükség. Viszont az előállított anyagok esetében több formai innovációra, a tematikus blokkok és nagy látószögű anyagok megtartására, fejlesztésére, és mindenekelőtt arra, hogy ezeket megpróbáljuk kisebb időbeli átfutással eljuttatni azokhoz, akiknek ezek mégiscsak készülnek, a szakmához és a tágabb értelemben vett, színházszerető olvasóközönséghez, és akiknek a sorsa minket, úgy tűnik, mindenek ellenére izgat. Kissé zavarban vagyok, hogy ez ennyire nem megy nekünk.

Boros Kinga. Fotó: Sánta István Zsolt

Rádai Andrea: Bennem nagyon vegyes érzések vannak, és erős a veszteségérzés. Mégiscsak lezárul egy korszak, és a fenébe is, egy jobb világban miért ne létezhetne 2023-ban is egy nyomtatott szakmai lap? Sokkal elegánsabb lenne, nem? Nehéz eldönteni, hogy ez a világ vagy a NER rendje, és nem tudok nem belegondolni, hol tartana most a lap, ha az elmúlt másfél évtizedben kiszámíthatóak lettek volna a keretek. Jómagam, aki a szinhaz.netet szerkesztettem 2015 és 2020 között, szakmai szempontból izgalmasabbnak tartottam a nyomtatott lapot, a net akkor volt jó, amikor tudott frissen, gyorsan reagálni, és utóbb már ez sem ment könnyen, elsősorban rajtunk kívül álló okokból.

Ám ha ez az ára a fennmaradásnak, hát legyen. Azzal biztatom magam, hogy egyszer, évtizedek múlva talán pont ez tűnik majd egy átmeneti korszaknak, amikor egymás mellett létezett a net és a nyomtatott lap. És közben persze változik a színház, a folyamatosan leépülő kritikusi szakma is – változnia kell a Színháznak is. Igaz, a lap és a net is óriási átalakuláson ment keresztül az elmúlt időszakban: a szakmaiságot fenntartva és a szerkesztőség közös vízióját megvalósítva igyekezett alkalmazkodni új elvárásokhoz. Előrelépés volt, hogy a printben az önálló kritikákat végül kiszorították a tematikus blokkok, hogy a hangsúly átkerült az összefüggések, trendek, jelenségek keresésére, elemzésére és párbeszédbe állítására. Csak hát a változás maga is felgyorsult, és a havilap-készítés elavult rendjét ebbe nehéz beleilleszteni.

Bevallom még, hogy a friss lapot kizárólag nyomtatott formában voltam hajlandó olvasni, de a példányokat már jó pár éve nem tartottam meg. Viszont kidobni sem voltam képes. Mindig otthagytam a szamárfüles, gyűrött példányt a lapjai szélén telefonszámokkal valahol egy vonaton, szálláson, kávézóban – hátha rátalál egy lelkes olvasó, vagy akár csak egyvalaki értesül arról, hogy létezik a Színház…

Molnár Zsófia: Szerintem mindannyiunkban van egy sor pró és kontra, de belátás is. Hogy ezt így nem lehet bírni, legfőképpen energiával. Nem lehet egyszerre megfelelni a hírversenynek, és közben alapos, mégis olvasmányos, nagyobb témákat lehetőleg minél több oldalról körüljáró anyagokat összehozni, amelyekhez többeket (szerzőt, hozzászólót egyaránt) meg kell győzni. Nem lehet egyszerre kapkodni és elmélyülni, mert annak skizofrénia a vége. Nekem olvasószerkesztőként ráadásul 98 százalékban a printtel volt dolgom, szóval ha valakinek, hát nekem furcsa lesz a váltás. Kudarcérzés egyébként nincs bennem, mert tudom, mennyit és hogyan dolgoztunk, dolgozunk, mármint nem érzem ezt a döntést a saját kudarcunknak. Inkább tényleg a sok szempontból megváltozott környezetet „okolom”. Meg sokat gondolkozom arról, hogy mégis kiknek csináljuk, ha még a szakma is többnyire csak az olyan írásokra kíváncsi, amelyek konkrétan érintik, egy eszmefuttatás vagy valami kényesebb problémát boncolgató kerekasztal végigbogarászására, ne adj’isten arra, hogy hozzá is szóljon, már nem feltétlenül szán időt. Pedig milyen izgalmas lenne, ha tömkelegével kapnánk a pontosító és vitatkozó e-maileket! Beszédes, hogy hány színház volt az utóbbi időszakban előfizetője vagy terjesztője a lapnak… Ifjúkoromban mindig ott volt a színházi ruhatárakban a Színház, vagy az ültető néniknél, el is csábultam mindig, nem kellett a kijelölt újságosokhoz vagy az Írók Boltjába zarándokolni érte. Speciel így nem is csak a szakma, de a színház iránt valóban érdeklődő, nem szakmabeli közönség is hozzájutott. De úgy általánosságban én azzal is nehezen barátkozom meg, hogy a szerkesztőségnek vagy a szerzőnek saját kezűleg kell elküldeni az érintett színháznak a megjelent kritikát, mert a sajtós nem feltétlenül figyel fel rá (rendben, az ő feladatai is mások lettek). És ez csak egy része a dolognak. Jöhetek olyan közhelyekkel, hogy felgyorsult a világ, mindenki ezerfelé figyel, de ez ránk is igaz. Nekem személy szerint egyébként hiányozni fog a lap, mert papíron szocializálódtam, és van, amit nyomtatva sokkal szívesebben, nem mellesleg figyelmesebben olvasok. De nézzük a pozitív oldalát is: talán nem leszünk bizonyos anyagokkal a nyomdai leadáshoz kötve.

Herczog Noémi. Fotó: Arató Ági

Boros Kinga: A csalódást okozó csöndre, ami a nyomtatott Színház folyóirat megszűnésének hírét kíséri, több magyarázatot látok. Engem Tompa Andrea 2016 nyarán hívott a csapatba, amikor úgy nézett ki, hogy mégis tovább tud élni a júniusban megrendülten elbúcsúztatott lap. Ezért én szeretném, ha látnánk: ez az a szerkesztőség, amelyik még hat éven át életben tartotta a Színházat dacára a gyakorlatilag teljesen elapadó forrásoknak. Meglehet, hogy a szakmai közösség „tudta előre”, számított rá, hogy előbb-utóbb be fog következni az elkerülhetetlen, és most ezért nem volt hangos döbbenet. Annál is inkább, mert a magyar lappiacról brutális ütemben fogynak a nyomtatott lapok, és most nemcsak a szaklapok eltünedezésére gondolok, hanem a magyarországi pénzből kistafírozott Erdélyi Médiatér Egyesület kiadványaira is, amelyek 2023 januárjától szintén nem jelennek meg többé nyomtatásban. A másik magyarázatom pedig az, hogy mindannyiunkat annyira elárasztanak a hírek, hogy valószínűleg egy megszűnést is „eseménnyé” kell tenni, mert amiről nem kapok értesítőt a közösségimédia-oldalakon, az nem is történt meg… Egyébként a laptárgy ezen a téren is többet tud az online-nál: meghozza a terjesztő, szem előtt van, nem vész el a megnyitott böngészőablakok sokaságában. Szeretek hirtelen felindulásból is lapot venni (lásd impulzusvásárlás), ahogy Zsófi meséli, és továbbadni, ahogy Andi. Nekem mindig nagyon kedvesek voltak a másodkézből kapott lapok, és az embertől emberig lapterjesztést, az analóg megosztás gesztusát, ami húsz éve még szükségből történt, mára elragadóan vintage nagyvonalúságnak gondolom. Ilyesmit próbáltam megvalósítani két évadon át a lapajándék-akcióval, amelynek keretében három-három erdélyi színház egy általuk választott tagjának egy éven át küldtük a lapot. Persze mindez hiányos lett volna, ha ugyanakkor nincs a szinhaz.net, ami digitális megoszthatóságot, archívumot jelent, és a gyors reagálás lehetőségét. Mert az olvasói szokásaink 2022-re, azt hiszem, olyanformán alakultak át, hogy a pluralitásra van egyre nagyobb igényünk: férjek hozzá az adott tartalomhoz papíron is, digitálisan is, és még jobb, ha hallgatható formában is. Tehát amikor megszűnik egy nyomtatott kiadvány, akkor nem azért szomorodunk el, mert „régen minden jobb volt”, hanem mert eggyel kevesebb lehetőség marad, és a fogyatkozás óvatosságra int. Alólam megszűnt egyszer egy lap, a marosvásárhelyi A Hét, amelynek 2004-től a 2008-as kapuzárásig a színházi szerkesztője voltam, és az is úgy kezdődött, hogy előbb átmentünk papírról online-ra. Másfél éve nem dolgozom olyan szorosan együtt veletek, ahogyan korábban öt évig, mégis elrettent a gondolat, hogy az akármilyen formában megjelenő Színház eltűnhet. Gyönyörűségesen gazdag az a lapörökség, amit 1968-tól kezdődően a (mindig egymással folytonosságban álló! és mindig megújuló!) szerkesztőség ránk hagyott, tragikus lenne, ha elsüllyedne a big datában.

Kelemen Roland: Amikor 2019-ben csatlakoztam a szerkesztőséghez, még csak a nyomtatott lap archiválásával foglalkoztam, rá egy évre technikai és a közösségi médiáért felelős munkatárssá avanzsáltam, a legfőbb feladataim azóta – mint szerkesztőségi munkatárs – ritkán kapcsolódtak közvetlenül a Színház ütőkártyájához, az ászhoz: a nyomtatott kiadáshoz. Mégis ahhoz volt érzelmileg a legnagyobb kötődésem – mert számomra, és talán sokunknak, a Színház azt a papíralapú, alig ötvenoldalas folyóiratot jelentette, aminek borítóján havonta más szín dominált. Bevallom, az egyik ok – az elfogultságom mellett –, ami miatt kötődést érzek a nyomtatott lap iránt, az emlék, amikor először találkoztam a Színházzal: Kinga akkori osztályvezető tanárunkként az első órán egy szatyornyi Színház folyóiratot tett elénk. Talán a majdani elsőévesek is kapnak Kingától egy ilyen csomagot az eddig megjelent, nyomtatott lapszámokból, de már csak úgy, hogy „ez volt a tapintható Színház”, és e-mailben (bár manapság már ez sem a fiatal generáció társalgója) megkapják a már „görgethető Színházat”. Szomorúan hangzik, de egyáltalán nem gondolom, hogy ez idővel ne változna, hiszen már van olyan, felnövőben lévő generáció, amelyiknek az életében az analóg dolgok száma kezdetektől a nullához konvergál. Többnyire optimistán próbálok tekinteni az átalakulásunkra, mert számomra mindez egy már-már old schoolnak ható dologhoz való pusztán szentimentális ragaszkodás, futurisztikusan az online-t és a digitalizációt tartom versenyképesnek az (akár újabb) olvasókhoz való közvetlenebb eljutás tekintetében. Egyszerűen a praktikussága miatt, mert egyszerűbben hozzáférhető, könnyebben tárolható, lehetőséget ad a könnyebb kereshetőségre, és multimediálisan is többrétűbb lehet — talán utóbbi valamelyest pótolhatja az orgánum fizikai pluralitásának veszteségét. A digitalizációból adódó „kényelemért” cserébe viszont valóban több energiát kell fektetnie az olvasónak a keresgélésbe, a fókuszok megtalálásába, mindabba, amit eddig a nyomtatott Színház tálcán kínált neki. A végtelennek tűnő görgetésben és a negyven trilliárd bájtnyi adat^[1] és információ kánaánjában, amelyhez többnyire könnyű hozzáférésünk van, nemcsak az elmélyülés, hanem az az örökség is el tud süllyedni, amit Kinga is említ.

Kelemen Roland. Fotó: Kovács István

K. Cs.: Egy pillanatra visszakanyorodnék a láthatóság kérdéséhez, amit Noémi említ, mert minden láthatóság viszonylagos. Csabainé Török Mária, a Színház első főszerkesztő-helyettese egy 1976-ban kelt feljegyzésben kétezres példányszámot említ 10 százalékos remittenda mellett, amennyiben a lap megjelent. Ez sok vagy kevés abban a korban, amikor még nem volt internet, de léteztek nagy példányszámú napi- és hetilapok, ahol a színikritikának a rendszerváltásig stabil helye volt? Elsőre nem tűnik soknak, de ha a példányszám négy-ötszörösével számoljuk a nyomtatott lapok „tényleges” hatósugarát, ahogy ezt általában szokták, akkor az így kikerekedő tízezer fős olvasói bázis már egyáltalán nem mondható jelentéktelennek. Ma, 2023 januárjában a Színház facebook-oldalát követők száma erősen közelít a kilencezerhez. Ez sok vagy kevés? Ha azt vesszük, hogy ennek csak töredéke a rendszeres olvasó, akkor kevés. Viszont ha onnan nézzük, hogy a facebook-oldal követésével kilencezer olvasó nyilvánította ki abbéli szándékát, hogy (nem megúszós) színházszakmai szövegeket, elméleti írásokat, kritikákat olvasson több-kevesebb rendszerességgel, akkor a helyzet nem reménytelen. Nem tudom, feltűnik-e elsőre, de a két szám közel azonos. Azaz a Színház potenciális olvasóinak száma (9-10 ezer) szűk ötven év alatt se felfelé, se lefelé nem mozdult el jelentősen, ha az összevetésem nem csal. És valószínűleg azért nem, mert ekkora és nem több az az olvasói kör, amely a színház dolgai iránt mélyebb érdeklődést mutat. Ezt nem vigaszképp mondom magunknak, hisz kell és érdemes is küzdeni minden új olvasóért, de talán az sem árt, ha legalább fél lábbal a realitás talaján állunk. Ahhoz, hogy ez a szám nagyságrendekkel nagyobb legyen, valószínűleg a szakmaiság rovására kéne kompromisszumokat kötni, amit – vélhetően – nem akarunk. Goda Gábor mondta egyszer nekem, amikor a kortárstánc-előadások szerény látogatottságáról sopánkodtam neki, hogy ez van, ezt így kell elfogadni, a kortárs tánc sosem lesz olyan népszerű, mint az operett, és ez tök rendben van így.

Az internet és a közösségi média megváltónak hitt szerepe is kicsit csalóka szerintem. Nem úgy oldja meg a láthatóságot, ahogy azt elsőre gondolnánk, pláne az olyan szakmai orgánumoknál nem, amilyenek mi is vagyunk, azaz amelyek nem általános kulturális (hír)portálként üzemelnek, hanem csak és kizárólag saját gyártású szakmai anyagokat közölnek. A kettő nem ugyanaz; a „látványújságírásnak” a pénzosztó kuratóriumok is simán bedőlnek, hiszen a szakportálok közel sem tudják azt a megjelenés- és kattintásszámot hozni, mint ezek a tallózó, utánközlő webes felületek. Az internetfogyasztási szokások is rohamtempóban változnak. Jó nyolc-tíz éve még elég volt a honlapra kitenni egy cikket, és olvasott lett. Ma már mindenki a közösségi médiából tájékozódik, ezért addig, amíg nem posztoljuk a facebook-oldalunkon, a kutya sem kattint a friss anyagainkra. Annyi a tartalomszolgáltató, akkora a tülekedés, olyan mennyiségű információ kering a virtuális térben, amit minden szereplő el akar juttatni a célközönségéhez, hogy ez a töménytelen mennyiségű inger gyakorlatilag kioltja egymást. A mi mércénkkel mérve nagy olvasottságot már csak hirdetéssel tudunk generálni. Ami pénz, pénz, pénz. A láthatóságot ugyanúgy meg kell vásárolni, mint régen. Az online tér sem adja magát ingyen. Ráadásul ez a terep a legkevésbé sem kiszámítható: a rendre módosuló közösségimédia-irányelvek, a rapid algoritmusváltozások szinte lehetetlenné tesznek minden hosszú távú tervezést és stratégiát. A kicsik itt is alulmaradnak a nagyokkal, az igényesebb tartalmak a bulvárral szemben. Miközben egy olyan lapnál, mint a miénk is, már maga a közösségi média kezelése önmagában lefoglal egy fél embert.

De kétségkívül ez még mindig jobb, legalábbis több kihozható belőle, mint kinyomtatni a lapot, és várni, hogy az a maroknyi, a papíron megjelenő folyóiratok bűvöletében élő megszállott (jómagam is közéjük tartozom) a saját lábán elfáradjon az újságos standhoz, és megvásárolja. Szintén Csabainé írja még 1976-ban, hogy a Színház „terjesztése a Postának nem üzlet, ezért nem tudjuk rávenni, hogy gondosabb legyen a terítés”. Ez a mi átlagos példányszámunkat figyelembe véve (1100) még inkább nem volt az. Az utóbbi évek drasztikus áremelkedései pedig odáig vezettek, hogy lassan többe került a terjesztés, mint amennyi bevétel a lapeladásból származott. Ez sem volt tovább tartható. Ennél tényleg összehasonlíthatatlanul nagyobb perspektívával bír, ha mindent felpakolunk a netre, bár az sem (lesz) sétagalopp.

H. N.: A szakmaiság megőrzése mellett ma ismét kihívássá vált a szakmai függetlenség megőrzése. Pályi András említi, hogy a lapot sokáig a szerzők témajavaslatai formálták, egészen Koltai Tamás idejéig nem volt koncepciónak nevezhető szerkesztői elképzelés arról, hogy milyen legyen a lap. Ennek voltak pozitív és negatív hozadékai egyaránt, mert ez teret engedett a jóféle mániáknak, mindenki azt írhatta, ami kikívánkozott belőle, de sok unalmas lapszámot is eredményezett, és nem tükrözött markáns arculatot. A mi szerkesztőségünk, emlékszem, olyan pillanatban vette át a Színházat, amikor azt ismét érték kritikák a szerkesztői koncepció hiánya okán, de ez egy természetes folyamat, minden hosszútávfutásban vannak felívelő és leívelő szakaszok. Tompa Andrea főszerkesztésével a mi csapatunk a lap egyik komoly értékének tekintette a tematikus számokat, és szerettük volna ezt megsokszorozni. Hogy ez milyen színvonalon sikerült, azt nem a mi dolgunk megítélni, de volt saját koncepciónk, ezért vezettük be például a fókuszokat, amelyek aztán fokozatosan növekedtek, mígnem elérték a mostani méretüket, amikor is egy -egy lapszám gyakorlatilag tematikus blokkokból áll, megpróbálva a mindennapi kritika- és interjúverkliből kitekintve nagyobb látószögből is ránézni a kortárs színház fontosabb problémáira, de akár úgy is mondhatnám, hogy a világ fontosabb „ügyeire” – színházi szemmel.

Králl Csaba. Fotó: Králl Borbála

A másik, számomra fontos szerkesztői döntés a különböző plurális műfajok meghonosítása volt. (Azóta azt az örömteli fejleményt is megfigyeltem, hogy kivételes alkalmakkor már a Revizoron és máshol is megjelentek például négykezesek, de még mindig azt mondanám, hogy ezek rendszeres használata a mi védjegyünk.) Persze a modell a magyar szaksajtóban nem a miénk, és mindig elmondjuk, hogy az inspirációt a 2000 folyóirat adta, de én büszke vagyok arra, hogy mi ezt a dialogikus hagyományt vittük tovább egy olyan területen, a kritika terepén, amelynek az egyik legfőbb kortárs kihívása, hogy ne valamiféle végső ítélet, egyetlen és megkérdőjelezhetetlen nézőpont jelenjen meg benne, még akkor sem, ha kizárólag a szakmai diskurzuson belül maradunk, és nem tágítjuk ki a kört a vélemények magától értetődő szabadságáig. Ezért tartom fontosnak, hogy tőlünk telhetően igyekeztünk fórumként és platformként működni, fontos esetekben többkezes kritikát, és viszonylag sok kerekasztalt, körkérdést közölni. Csodát nem lehet tenni, fórummá szaksajtóként sosem fogunk válni, ezt be kell látni, bár én remélem, hogy egy új generáció ezen változtatni fog, mert nehéz – és nem is kéne – megszokni, hogy jelenleg a szakma akkor, és csak akkor olvas színházról, ha saját magáról olvashat. Mármint név szerint. (És ahogy Zsófi írja, én se tudom megszokni, hogy a sajtósoknak a szerkesztő vagy maga a szerző küldi el a lapot, amelyből őt majd csak a róla szóló rész érdekli, mert ebből éppen az hiányzik, hogy ne csak beírjuk a pályázatba, hogy írtak rólunk – lehetőleg jót – pipa, hanem legyen kölcsönös, szakmai gondolkodás, párbeszéd, szellemi izgalmat okozó közös valami). Nyilván sok oka van ennek, hiszen ez nemcsak egyes embereket jellemez, hanem egy egész közeget, viszont muszáj rajta változtatni, és nem a mi érdekünkben, hanem a kortárs színház érdekében. Nehéz cáfolni, hogy jelentős alkotókká valahogy mindig azok tudtak válni, akik megpróbáltak írni, vitatkozni és többféle irányban reflektáltan gondolkozni.

Nálunk tehát voltak és vannak szuverén szerkesztői elvek, amelyeket teljesíteni aztán hol jobban, hol rosszabbul sikerül. De ezért érdemes csinálni. És itt jutottunk el a függetlenség kérdésig, mert azt például sosem vállalnám be, ami jelenleg a szűkülő nyilvánosság maradék szaksajtóját egyre inkább jellemzi, és már gyakorlatilag norma, hogy lapok egy-egy színház megbízásából közölnek kritikát (azaz a honoráriumot ilyen-olyan formában a színház állja) anélkül, hogy jeleznék: ez fizetett tartalom. Ez nem csak azért problémás, mert én nem hiszek abban, hogy ez nem hat vissza a közölt véleményre, és nem teszi lekötelezetté a kritikust. De azért is, mert elveszi a lapszerkesztő dolgát, gyakorlatilag fizetett kritika tölti meg a lapot, és a hirdető szerkeszti azt. A sajtó függetlenségének, mint azt Esther Slevogt, a nachtkritik alapító szerkesztője írja, a tartalom szabad megválasztása is elidegeníthetetlen része: „A független újságírás a tárgy független megválasztását is megkívánja.”^[2] Enélkül szerintem nincs értelme csinálni. Nálunk ez még megvan.

R. A.: Számomra a plurális műfajok megjelenése adta vissza a hitet ahhoz, hogy kritikusként létezhessek. Akkor már évek óta beszéltünk arról, hogy a kritikus ítéletének megfellebbezhetetlenségéről alkotott mítosz kezd erodálódni, s bennem ilyenkor mindig az forrongott, hogy akkor miért nem társulnak ehhez a folyamathoz új műfajok. Mi efelé tettünk lépéseket – és biztos lehettünk volna még radikálisabbak… Ilyen szempontból a lap és a net koncepciója is tisztázódott, elvált egymástól: a neten jelentek meg a kritikák, esetleg a gyors reakciók, reflexiók bizonyos történésekre. A nyomtatott lap tűnt a legmegfelelőbb formátumnak a tematikus blokkokhoz. De az is igaz, hogy azok a szerzők, alkotók, szakemberek, akik a mi felkérésünk nyomán kerültek párbeszédhelyzetbe, elég gyakran párhuzamos monológokban „kommunikáltak” egymással – mintha ez az egész szemlélet szokatlan lenne Magyarországon, és az utóbbi évtized biztosan nem segített.

H. N.: Igen, a párbeszéd akadozott, de én is fontosnak tartom, hogy folytassuk a gondolkozást abban az irányban, hogy a műfajok változása hogy tudja lekövetni a kritika megváltozott szerepét. Ebből a szempontból nekem még az utópia-sorozatunk volt fontos. Az első ilyen, azt hiszem, az volt, amikor te elemezted, Andi, az Újszínház vezetésére érkezett és elutasított, vesztes pályázatokat mint valamiféle (a jelen helyzetben mindenképpen) színházi utópiákat.^[3] Más kérdés, hogy nem mindig lehetett rávenni akár alkotókat arra, hogy olyan kérdésekre válaszoljanak, amelyek jelen körülmények között Magyarországon utópisztikusak. Ilyen volt a körkérdés is arról, milyen lehetne a városi színház a 21. században.^[4] Miközben egy színházi vagy bármilyen szakmai lap szerepét ma abban látom, hogy fenntartsa a gondolkodás és a fantáziálás lehetőségét akkor, amikor a gyakorlat limitáltsága elcsökevényesíti már a képzeletet is. A NER egyik legkárosabb hatása (nem csak) a színházra, hogy a képzeletünket is korlátozza. De ha nem beszélgetünk a jelenlegi szabadságunkon túlmutató kérdésekről, akkor ha egyszer vége lesz ennek a rendszernek, nem lesznek saját válaszaink. Jó lenne legalább képzeletben szabadnak lenni. A színház mint művészeti forma éppenséggel pont a képzelet terepe, és akkor idetenném ezt a könyvet mindenféle színházi utópiákról, amelyek egyelőre csak papíron léteznek, de ott igenis léteznek.^[5]

Molnár Zsófia. Fotó: Szarka Zoltán

A másik, ami alapvető, hogy pótoljuk a szerkesztőségben bekövetkezett létszámhiányt. Kellenének az új nézőpontok, főleg a fiatal felnőtteké. Ez messzire vezet, hogy mennyire tud a kritikusi-szerkesztői lét ma perspektívát adni egy pályakezdő számára. Csak valami „mellett” lehet ezt csinálni, amit eleve nehéz összeegyeztetni a slow-mozgalmak kortárs elvárásával. De éppen ha többen vagyunk, akkor hárul egy emberre kevesebb. A másik az, hogy a szerkesztőség műhely is, közösség. Kritikusként az ember folyton „önálló” véleményt alkot, figyel az autonómiájára, és pont ezért elengedhetetlen, hogy legyenek közösségei, amelyekkel ütközteti a véleményét, új nézőpontokat és nem mellesleg támogatást kap tőlük. Amikor szakmai szempontból borzalmas állapotban vannak a közösségek, nekem irdatlanul fontos ez a szerkesztőség, ahogy a volt szerkesztőséghez tartozó emberek is azok. El se tudnám képzelni a saját, akár kritikusi, esszéíró vagy bármilyen szellemi munkámat ezek nélkül az emberek és közösségek nélkül, és szerintem ez az, amit a fiatal felnőttek számára is kínálhat egy magunkfajta szerkesztőség. Meglátjuk, hogy a mentorprogram tehetséges résztvevői közül kivel találjuk meg a kölcsönös érdeklődést. Szerintem lesz ilyen ember, de az biztos, hogy nem lesz annyi – és ez is egy érv a nyomtatott lap megszűnése mellett, mert most nemcsak szerkesztőkre, de szerzőkre is gondolok –, akikkel egy naprakész netes felület és egy nyomtatott lap párhuzamosan színvonalasan megtölthető. Ma kevesebb ember tud egzisztenciálisan megmaradni ezen a területen, egyfajta privilégium ez, hobbi. Ahogy egész Magyarországon újraalakul a kasztrendszer, úgy az is illúziónak bizonyult, hogy legyen például egy roma fiatal is a mentorprogramunkban. Kevesebb szerzőben gondolkodhatunk az új modell kitalálásában, akkor is, ha továbbra is fontos behívnunk más területek szakértőit és alkotókat.

K. Cs.: Más téma. Ha megvizsgáljuk a Színház folyóirat finanszírozását, azt látjuk, hogy 2015 ősze óta, tehát bő hét éve, amióta mi csináljuk a lapot, az egyetlen értékelhető támogatás, amit a folyóirat-kiadásra egy összegben kaptunk, az a Petőfi Irodalmi Ügynökség (PIÜ) 2021-es pályázatának 18,5 millió forintja volt. Ez szűken egy teljes év lapkiadását fedezte. Se előtte, se utána nem volt ilyen. (2022-ben már ki sem írták a PIÜ-s pályázatot, egyszeri alkalom lehetett, bár nem így harangozták be.) A többi: innen-onnan összegereblyézett milliók, lecsorgó aprópénzek, amiknek igen-igen sok helyről kellett összegereblyéződniük és lecsorogniuk ahhoz, hogy évről évre előálljon az az alapjáraton is jócskán 20 millió forint feletti keretösszeg, amiből a print és a net nem nagyúri módon, de többé-kevésbé biztonságosan működtethető. Nem is mindig sikerült, hiszen emlékezzünk, 2016 nyarán egyszer már elbúcsúztattuk a nyomtatott lapot, de láss csodát, akkor épp a Tarlós-féle Fővárosi Önkormányzat segített ki bennünket azzal, hogy finanszírozta három őszi lapszámunkat. De írd és mondd, ha nem lett volna – szinte a kezdetektől – egy önzetlen és elkötelezett külföldi támogatónk (ezért kellett a civil törvény elkaszálásáig feltüntetni a lapban, hogy külföldről támogatott civil szervezet vagyunk), aki mindig is szívén viselte a magyar színház ügyét és vele a mi hányatott sorsunkat is, a nyomtatott Színháznak már réges-rég befellegzett volna. Ez is milyen: egyszerre felemelő és kiábrándító, hogy részben Nyugatról érkező apanázs – nem Soros, de örülnénk neki is! – tartja fenn a magyar színházi szaksajtót.

A szemünk előtt zajlott le a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) mélyrepülése, és talán ez érintett a legérzékenyebben nemcsak bennünket, hanem szinte az egész magyar kulturális életet, minden ágát-bogát. Egy (elvileg) független állami kulturális pénzosztó szervezet, amely a politika játékszerévé válik, és miközben leamortizálódik, látványosan kitalicskázzák belőle a pénzt. Az elején az MMA-t és a PIM-et morális megfontolásból még nagy ívben elkerültük, majd amikor Dörner Györgyök és Oberfrank Pálok ültek be az NKA színházi kollégiumába, már tök mindegy volt, hova pályázunk, vagy hova nem pályázunk. Ez is, az is az adófizetők pénze, mondtuk, és kész. Egyébként felfoghatatlan ez a párhuzamosság (fejetlenség? pozícióharc?) akár a folyóirat-támogatásban is az NKA, az MMA és a PIM között, hisz mindhárom szervezetnek voltak és vannak ilyen tematikájú kiírásai. Most hova pályázzunk? Ezt a kérdést gyakran tettük fel magunknak, hogy ne essünk három szék között a pad alá, de ne is zárjuk ki magunkat a pályázók köréből, ha egyszerre több lehetőség nyílik, mert ez soha nem volt tiszta.

Az NKA-nál egy korábbi elnök, L. Simon László volt a legcselesebb, aki meghirdette az online-ra való átállás programját, hogy oda csoportosítják át a támogatási pénzeket, aztán a valóság teljesen más lett: a print lapok szubvencióját ugyan keményen visszavágták, az online felületeké azonban közel sem nőtt olyan dinamikusan, mint amire számítani lehetett, sőt, ma már az is elenyésző egy jól üzemelő netes orgánum éves büdzséjéhez képest. De mondok konkrét adatokat. Koltai Tamás főszerkesztésének utolsó éveiben a nyomtatott Színház éves NKA-támogatása masszívan 16 és 17 millió forint között volt az akkor még igencsak gyerekcipőben járó szinhaz.net félmillió körüli dotációja mellett. Tompa Andrea alatt ez az összeg azonnal visszaesett (két kiegészítő támogatással) 9,8 millióra, az online kiadásé viszont (ugyancsak két kiegészítő támogatással) 3,6 millióra tornázta fel magát. Aztán volt, hogy a print támogatása majdnem elérte a 11 milliót (2018 és 2019), onnantól azonban rohamosan csökkent (2020 és 2021: 5, illetve 4 millió). Ma, 2023-ban pedig, az NKA szerint kiszámíthatóságot jelentő 3 éves folyóirat-támogatási rendszer középső évében 3 (!) millió forint a nyomtatott Színház NKA-támogatása, miközben a szinhaz.net ugyanebben a szisztémában 2,5 milliót kap a színházi és tánckollégiumtól összesen. Jelentkezzen bátran, aki ebből az összegből lapot csinál! Sokszor ott motoszkál az emberekben az is, hogy biztos nagy lábon élnek a szerkesztők. Ezt ezek a számok eleve lehetetlenné teszik, de öntsünk tiszta vizet a pohárba, és nyugodtan mondjuk ki – ami miatt, azt hiszem, nem nekünk kell szégyenkeznünk –, hogy nálunk 50 és 160 ezer forint között mozognak per hó a szerkesztői honorok. Tessék, egy coming out.

Rádai Andrea. Fotó. Szarka Zoltán

M. Zs.: Te jó ég, mennyit vívódtunk ezeken a pályázatokon, hogy beadjuk, vagy ne, de a macska rúgja meg, csináltunk a pénzből egy mentorprogramot! Amivel persze nem váltottuk meg sem a világot, de még az országot vagy magunkat sem, de hátha mellénk szegődik pár lelkes fiatal. Csak azt kell még a gyakorlatban „megtanítanunk” nekik, hogy a szerkesztőségi munka nemcsak jóleső ötletelés, vita vagy éjszakánként véget nem érő online csevegés, hanem ez időnként pepecselős meló és felelősség, mert azokat az ötleteket végig kell kísérni. Az írást felváltja mások szövegeinek és – nevezzük Pályi András után így, jó esetben – mániáinak a gondozása, és ez más. Noha ez is egyfajta mánia. Pénzkereső munka mellett, ezt se felejtsük el, mert gyakorlatilag ez a legnagyobb különbség a kezdetekhez képest: hogy nincs státusz, csak szerelem és lelkiismeret van.

K. Cs.: És ez valószínűleg már a világ végezetéig így is marad, kérdés persze, mennyire vihető ez tovább ebben a formájában a gyakorlatban. Kik lesznek azok a ma huszonéves pályakezdő kritikusok, színházelmészek közül (lesznek-e egyáltalán?), akik ezt a lehetetlen küldetést pacekra bevállalják. Hogy össze lehet-e egyeztetni hosszú távon (!) a magánéletet, a pénzkereső elfoglaltságokat, a sok lábon állást a lapkészítés szívszerelmével – ami, valljuk be, rendkívül inspiráló olykor (máskor meg nagyon nem, mert ahogy Zsófi mondja, tele van láthatatlan aprómunkával, mégis ez az aprómunka a színvonalas lapcsinálás szíve-lelke) –, de összességében totál kizsigereli az embert. Jó lenne itt a végén valami optimista hangot megütni, valami reménytelit és jövőbe látót, ami nem is olyan egyszerű, de talán a leglényegesebb mégis az, hogy se mi ne veszítsük el, se az utánunk következők ne veszítsék el soha a bizodalmukat a színház megújulásában, és legyenek aktívak és kreatívak abban, hogy a színházról való gondolkodás (írott és egyéb formái) is folyamatosan megújuljanak. Mert ha a színház változik, a színházról való gondolkodásnak is változnia kell, ez a kettő kéz a kézben jár: a tegnap elméletei a ma színházának megértéséhez már nem elégségesek. Minden kreatív lapcsinálási energia, ötlet persze erősen pénzkérdés is egyben (pl. mozgóképes tartalmak előállítása, hogy messzebb ne menjünk), de az akarat és az akarás eddig valahogy mindig átlendített bennünket a nehézségeken, a kritikus pontokon. Korai lenne még beszélni arról, meg nem is akarjuk előre lelőni a poént, hogy az új Színház-logóval debütáló új netes felületünkön milyen meglepetésekkel készülünk – de készülünk. Azt is próbáljuk ráncba szedni, hogy a nyomtatott lapból átmenekített tematikus blokkok (az online verzióban: dossziék, amelyek mappaként fogják majd egybe az azonos téma köré csoportosuló cikkeket) a megújuló napi netes tartalommal békésen megférjenek egymás mellett. Hogy legyen a honlapnak egy folyamatosan frissülő, pörgősebb és egy, az időben kimerevítettebb, elmélyültebb olvasást kínáló oldala/arculata is. Sokféle igényt, sokféle szempontot szeretnénk összeegyeztetni itt, és rajta vagyunk, hogy ez sikerüljön. Addig pedig ott a (régi) szinhaz.net minden (szakmai) földi jóval, érdemes böngészni.

^[1] Egyes becslések szerint ekkora az interneten tárolt adatok összmérete.

^[2] „Magunknak csináljuk? Külföldi színikritikusok a kortárs színikritikáról”, Színház 53, 11. sz. (2020): 14–17.

^[3] RÁDAI Andrea, „Új – színház – utópiák”, Színház 49, 11. sz. (2016): 27–29.

^[4] Lásd: „Városi színház: credók és utópiák”, Színház 54, 5. sz. (2021): 2–20.

^[5] Imagined Theatres. Writing for a Theoretical Stage, ed. by Daniel SACK, London and New York: Routledge, 2017. És a kapcsolódó oldal: https://imaginedtheatres.com.