Prózaiszínész-szakra jelentkezett, végül bábszínészként végzett, de prózai előadásokban is szerepel, továbbá rendez, táncol és koreografál. Felnőtt- és gyerekelőadásokban egyaránt részt vesz. Különös színpadi figura és különleges alkotó: saját darabjaiban a tánc és a bábművészet azonos súllyal van jelen, ahol bábos és báb szinte egyetlen lény, különválaszthatatlan egymástól. Színpadi projektjeiben többször megjelennek ökológiai szempontok, és még gyakrabban merülnek fel genderkérdések. Ahogy ő maga is megfogalmazza: eddigi munkáinak egy része fóliapozitív.

Fiatal korod ellenére kifejezetten sok produkciót tudhatsz magad mögött. Ez esetleg azt is jelenti, hogy megélsz a művészetedből?

Képzeld el, eddig meg tudtam belőle élni – ha nem is fényűzően, de a munkáim stabil egzisztenciát biztosítottak. Nem is értettem, de nagyon büszke voltam rá, mert tudom, hogy ez egyáltalán nem alap. Még a pandémia alatt is folyamatosan volt munkám. Most állt elő először az a helyzet, hogy nincs. A hiúságomat dédelgetve ezt a jelenlegi költségvetési elvonásokkal magyarázom, amik a függetleneket különösen érzékenyen érintik: az utóbbi időben például itthon már pályázatok sem igazán voltak. Vagyis jelenleg kicsit parkolópályán vagyok.

Kovács Domokos. Fotó: Dömölky Dániel

Akkor hogyan tovább? Főként annak tükrében, hogy a kulturális vezetés megnyilvánulásai alapján szinte borítékolható, hogy a független szféra költségvetési helyzete belátható időn belül nem fog javulni, sőt.

Pont azt az időszakot sikerült elcsípned, amikor igyekszem kitalálni az életemet. Közben pedig próbálom elodázni a döntéseket. Abban is szerencsém volt, hogy kisebb munkák még most is be-beesnek, amivel az univerzum ad nekem egy kis egérutat. Azt viszont már meg tudtam magamnak fogalmazni, hogy hosszú távon itt sem a szabadúszóknak, sem a pályakezdőknek nincsen perspektíva. Sorra tűnnek el a lehetőségek, ráadásul eddig sem itt voltak a legjobb esélyek Európában. De legalább voltak. Ezenkívül a politikai helyzet rányomja a bélyegét az életem legprivátabb területeire is. Ha minden így megy tovább, nem fogok tudni itt működni, miközben itt élek, ez az otthonom, itt vannak a szociális kapcsolataim és azok az alkotók is, akikkel szeretnék dolgozni. Itt érvényesek az engem foglalkoztató megélések és gondolatok.

Vannak külföldi munkatapasztalataid?

Nagyon gyakran dolgozom külföldön, amiből sokat tanulhattam, és különböző munkakapcsolatokat is ki tudtam építeni.

Ezek szerint, ha mégis úgy döntesz, hogy nem itthon folytatod, nem a semmibe mész.

Akárhová megy is az ember, az mindig a semmibe történik. Még akkor is, ha olyan országba megyek, ahol van valamilyen személyes kapcsolatom. Merthogy sehol nem könnyű, bevándorlóként pedig még kevésbé az. Személyes tapasztalatom, hogy a független előadók a környező, akár nyugati országokban is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint amikkel mi is viaskodtunk – két évvel ezelőtt. Mindaz, ami nálunk történt ez idő alatt, másfél lépéssel hátrébb lökött minket. A másik élményem: ahogy egy független alkotó nálunk például a Jurányiban mutatja be a darabját, és ha szerencséje van, legközelebb egy év múlva valamelyik fesztiválon tudja játszani, egy ismertebb független koreográfus Bécsben szintén egyetlen lehetőséget kap, és neki is csak egy év múlva lesz még egy sansza egy fesztiválon. Viszont az ő premierje mondjuk, a Halle G-ben van, és az adott fesztivál is egy jelentősebb rendezvény. A lépték más, de a problémák nagyon hasonlóak.

A „fizikai bábszínházi előadásaid” – ahogy nevezed őket – és néhány szereped alapján az volt rólad a benyomásom, hogy egy belső ellentmondások között őrlődő és folyamatosan robbanásközeli állapotban lévő, önmarcangoló ember vagy, ami átsüt a rezzenéstelen tekinteteden is. Tényleg így van, vagy nagyon mellé lőttem?

Szeretek élni, és nem úgy kelek, hogy azonnal szedem is szét magam darabokra. Persze néha bele tudok süppedni egy-egy problémába, ami lehúz, de alapvetően optimistának tartom magam, és a megoldásokra törekszem. A szólóim, főleg a H.A.N. valóban mintha ennek az ellenkezőjéről tanúskodna. Ez azért érdekes, mert az a leghumorosabb, és saját magam számára a legfájóbb és leginkább húsbavágó előadásom. Ami egyébként egy vizsgadarab volt, a tanáraimnak készült, és engem lepett meg a legjobban, hogy amikor első körben az osztálytársaim, később külsős nézők elé került, kiderült, milyen sok embert megérint. Való igaz, hogy a szólóimnak negatív az alaphangulata, de azt érzem, ezeknek a témáknak van olyan súlya, amivel megéri foglalkozni. Ezzel nem állítom, hogy mindenkinek csak érfelvágós előadásokat érdemes csinálnia. Ez nálam azzal függ össze, hogyha elkezdek valamivel foglalkozni, abban nagyon sokszor a fájdalmat látom meg, és ahhoz tudok kapcsolódni. De ez akkor is így van, ha mások előadását nézem.

H.A.N. Fotó: Buday Dániel

Sok gyerekelőadásban vettél részt alkotóként és színészként egyaránt. Ott is hasonló a helyzet?

Alapvetően igen, noha azoknak nyilván egészen más a hangulata. Ezeknél az előadásoknál ugyanis sok esetben még inkább törékenynek érzem a helyzeteket, hiszen a legtöbb problémánk gyerekkori traumákból jön, és ebben a korban vagyunk a legsérülékenyebbek. Jó esetben a gyerekelőadások éppen ezekkel a nehézségekkel foglalkoznak, márpedig ezekhez felnőttként is tudunk kapcsolódni. Engem legalábbis mély érzelmi szinten érintenek meg. Ez a fajta zsigeri kapcsolódás nálam a felnőtt prózai előadásokhoz kevésbé van meg, ahol viszont még nagyon erős: az a tánc.

Még egy kérdés, mielőtt rátérnénk a táncra: miért nem lettél klarinétművész? Jártál zeneiskolába, és hat éven keresztül játszottál a Budakeszi Fúvószenekarban is.

Ha ezen az úton indultam volna el gyerekkoromban, akár lehetnék is, de ehhez olyan szorgosnak kellett volna lennem a klarinéttal, mint a színházi tanulmányaimmal voltam. De mivel nem voltam, ez már sosem derül ki. Két nővéremmel és három unokanővéremmel nevelkedtünk együtt, és úgy alakult, hogy hatból öten zeneiskolába jártunk. Eredetileg hárfázni akartam, de azt ott nem lehetett, a klarinét pedig úgy jött, hogy egy ismerősöm az egyik vizsgáján az Ózból az Over the Rainbow-t klarinétozta el, én pedig a musicalt és a dalt is nagyon kedveltem, így el is dőlt a dolog. Játszani szerettem, de gyakorolni nem. Van még néhány előadás, amiben klarinétozom, de amúgy már nem szoktam.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem prózaiszínész-szakára jelentkeztél, ahol azt javasolták, próbáld meg inkább az ugyanott ugyanabban az évben induló bábszínészképzést. Oda aztán fel is vettek. Meddig fájt neked ez az eltanácsolás-átirányítás, és mikor jött el az a pont, amikor rájöttél, hogy ez talán mégiscsak jó ötlet?

Most nagyon őszinte leszek. Engem igazán már akkor is a tánc érdekelt: gyerekkoromban néptáncoltam, később pedig tajcsiztam, ami a mozgásminőségem és -nyelvezetem alapját képezi, de soha nem tanultam klasszikus tánctechnikákat, így nem volt semmiféle komoly alapom ahhoz, hogy felnőttként táncot tanuljak. Aztán kiderült, hogy lett volna olyan iskola, ahová így is jelentkezhettem volna, azonban akkor nem tudtam erről, és nem is bíztam magamban eléggé. De nem bánom, hogy nem így alakult, mivel később megtaláltam magamnak a táncot.

Egyébként korábban még az is megfordult a fejemben, hogy eleve a bábszínész-szakra jelentkezzek anélkül, hogy bármit is tudtam volna a bábszínházról, vagy akár rendszeresen jártam volna oda. Egyszerűen érdekesnek és izgalmasnak találtam. Azért döntöttem végül a próza mellett, mert azt gondoltam, hogy a tánc kevésbé van jelen a báb műfajában, mint a prózai színházban. Az első rosta jól ment, de a másodikon már nem éreztem irányomba ugyanazokat a pozitív energiákat. Tudtam, hogy a továbbjutás itt már kétséges lesz, ezért szurkoltam, hogy hívjanak át a báb szakra, amire másoknál korábban is volt már példa. Miután ez megtörtént, felszálltam a metróra az Astorián, és mire elértem a Moszkva térre, fejben már megvolt két etűdöm a háromból a bábos felvételire. Aztán persze volt egy hetem, hogy elgondolkodjam azon, hogy így soha nem fogom eljátszani Hamletet. Közben meg miért ne?! – jutott eszembe. Bármi történhet velem bábszínészként is!

Úgy tűnik, elég hamar feldolgoztad.

Visszatekintve tudom, hogy így sokkal jobban jártam. Bármennyire is kedvelem a velünk párhuzamos színész osztályt, akikkel nemcsak évfolyamtársak voltunk, de bejártam a mozgásóráikra, és többükkel együtt is játszottam rendezői vizsgaelőadásokon, a bábszínészközegben sokkal felszabadultabban léteztem és működtem, és nagyobb biztonságban éreztem magam, mint ahogy velük tudtam volna. Ráadásul így jobb szakmai lehetőségeim is nyíltak, és sokkal inkább meg tudom élni a sokszínűséget, ami érdekel és frissen tart. Az is idetartozik: később megtudtam, hogy azért nem mentem át a prózais második rostán, mert noha tetszett felvételiztetőknek, amit vittem, az egyik tanár szerint nem tudták rólam eldönteni, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Látod, ez az indok viszont nagyon sokáig fájt.

Te mit olvasol ki ebből? Személyes viszolygást vagy azt a színházszakmai szempontot, hogy sem a klasszikus, sem a kortárs drámairodalom nemigen enged más lehetőségeket a női és férfiszerepeken kívül, és a nézők egy része is idegenkedik a szokványostól elütő nemi jellegtől a színpadon.

Nem tudom, mi áll a döntés hátterében, és megértem ezt a színházi szempontot is, de nagyon avítt gondolatnak tartom. Jobb esetben ma már máshol tart a színház, kár, hogy mi nem nyitunk és megújulunk, hanem a múltszázadi esztétikai gondolatinkat rögzítjük. A kérdésedben mintha az is benne lenne, hogy azt is szem előtt tarthatták, mennyire lesz munkám az iskola elvégzése után. Erről az jut eszembe: ha mondjuk francia szakon tanultam volna, senkit nem érdekelne, hogy ezután tudok-e például tolmács lenni. Lehet, hogy az ott megszerzett tudást más területen tudom felhasználni. Az ugyanis már az én dolgom, hogy a tanultakkal mit kezdek, mibe fordítom át.

Ami pedig a személyes viszolygást illeti, és most már túl ezen a konkrét helyzeten, félig látatlanban, félig a személyes tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy amikor valakinek erős ellenérzése van akár szexuális, akár nemi identitáshoz kapcsolódó dolgokkal szemben, ott valami nincsen benne feldolgozva, például bizonytalan a saját férfiasságában. Amikor valaki megkérdőjelezi a fixen betanult, heteronormatív rendszert, számára az olyan lehet, mintha kihúznák a talajt a lába alól.

reburn a cathedral. Fotó: Ofner Gergely

Az általad említett biztonságérzeten és felszabadultságon túl mi a leginkább meghatározó emléked az egyetemi éveidből?

Mindamellett, hogy kifejezetten jó élmények kötnek oda: többek között egy nagyon erős baráti közösség és egy megtartó közeg alakult ki az osztálytársaimmal és néhány tanárral, kinyílt számomra a világ, és a helyemre kerültem. Egy másik fontos élményem, hogy ott hazudtak nekem a legtöbbet.

Kik hazudtak és miben?

Mielőtt erről beszélnék, véletlenül sem szeretném, ha mindezt úgy lehetne értelmezni, hogy az bármi módon is alátámasztaná vagy hitelesítené azt a narratívát, amire hivatkozva a modellváltáskor szerintem tönkretették az SZFE-n folyó munkát.

Mikor oda jártam, a legnagyobb problémám az volt, hogy sok olyan, egyébként kiváló rendező, alkotóművész tanított, akik egyáltalán nem pedagógusok, miközben azt gondolták magukról, hogy azok, és így helyzetbe is voltak hozva. Márpedig ez egy veszélyes dolog, aminek rövid- és hosszútávon is romboló hatása lehet. Alapból gyerekhelyzetbe voltunk tolva, de mi is csüngtünk ezeknek a mestereknek minden szaván, és feltétel nélkül meg akartunk felelni nekik. Ők pedig erősen kontrolláltak minket, és olyan dolgokba is beleszóltak, ami nem az ő hatáskörük: gyakran nem csupán a munkánkról, hanem az egyéniségünkről is véleményt mondtak, amit ha fenntartás nélkül elhittünk, komoly elakadásokhoz és személyiségbeli deformációkhoz vezethettek és vezettek is. Persze ezek egyike sem feloldhatatlan, de ahhoz sokkal nagyobb tudatosság és figyelem kell, mint amit a tanáraim közül sokan tanúsítottak. Ez egy ingoványos talaj, mert egy olyan területen tanulunk, ahol a szakmánk és a személyiségünk szorosan összefügg egymással, azonban ezek szétválasztása és a helyén kezelése egyáltalán nem lehetetlen: kellő érzékenység és pedagógiai-pszichológiai tapasztalat kell hozzá. Szerencsére több olyan tanárral is találkoztam, akik egyszerre voltak kiváló alkotók és remek pedagógusok.

Mondanál példát az utóbbiakra?

A jó pedagógusok közül elsőnek Gál Eszter jut eszembe, illetve Szent-Iványi Kinga és Fejes Kitty, akiknek rengeteget köszönhetek, mert nagyon jól megtalálták hozzám a kulcsot. Grecsó Zoltán rövid ideig tanított, de őt is egy nagyon bölcs és érzékeny embernek tartom, és ide tartozik Kolozsi Angéla és Tatai Zsolt, akik pedig bábtechnikát tanítottak. Sok olyan tanárral is találkoztam, akik szakmailag nagyon jók voltak, és emberileg is sokra tartom őket, többükkel azóta jó barátok is lettünk, de tisztában vagyok azokkal a hibákkal, amiket pedagógusként vétettek. Vagyis akik kimaradtak ebből a felsorolásból, nem jelenti, hogy őket sátánnak gondolom. Sőt, van olyan, akit remek tanárnak tartok, de azt érzem, a pedagógiai érzéke fejlesztésre szorult volna.

Ahhoz képest, hogy korábban arról beszéltél, azért döntöttél a prózai színházi irány mellett, mert szerinted ott nagyobb hangsúlyt kap a mozgás, a most felsorolt hat emberből négyen táncot tanítanak.

Közben ugyanis kiderült, hogy sokkal nagyobb szerepe van a mozgásnak és a testnek a bábszínházban, mint a prózai színházban. Másrészt mivel engem a mozgás érdekel, velük könnyebben találtam kapcsolatot. Közben pedig azt is megtapasztaltam, hogy akiknek aktív kapcsolatuk van a testükkel, azok a megszokottnál érzékenyebb és bölcsebb emberek. És itt nem feltétlenül csak táncosokra és koreográfusokra gondolok, lehetnek ők mozgásterapeuták, fejlesztőpedagógusok vagy éppen masszőrök is.

A prózaiszínész-szakon a kiscsoportos közös munkák során óhatatlanul kiderül, kik azok, akiket nem csupán a színjátszás érdekel: így a legtöbb színész évfolyam „ki is termel” egy-egy képességes rendezőt. Hasonló módon derült ki számodra is, hogy a bábszínészeten túl az alkotómunkához is van affinitásod?

Számomra az adott támogatást és szolgált megerősítésként, hogy a bábrendező osztállyal közösek voltak a gyakorlati óráink, így abból, amiket nekik tanítottak, mi is szereztünk tapasztalatot és tudást. Csató Kata, a rendezők osztályfőnöke első félév végén azt mondta Valentyik Annának, Pájer Almának és nekem, hogy érzékeli rajtunk az érdeklődést a rendezés felé, és szerinte a képességünk is megvan hozzá, ezért ha úgy gondoljuk, innentől fogva nekünk is ad rendezői feladatokat.

Közben pedig, ha megnézed, azóta az osztályunkból majdnem mindenkinek volt rendezése vagy olyan projektje, amiben alkotóként vett részt. Ez pedig nagyrészt a műfajból következik, hiszen a bábok mozgatásánál eleve kívülről is nézzük, amit csinálunk, továbbá ahhoz, hogy előadóként jó ajánlatokat tudjunk tenni a rendezőnek, és jól tudjunk benne működni, értenünk kell az egész előadás stilizációs nyelvét, és át kell látnunk a precízen átgondolt rendszerét. Emellett vizsgafeladatként két alkalommal is önállóan kellett létrehoznunk egy felnőtt és egy gyerek szólóprodukciót: nekem az egyik a H.A.N., a másik a Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól című gyerekelőadás volt.

Valóban, talán egyikőtök sem a tipikus színészi pályát futotta be, hogy az iskola után leszerződik valamelyik bábszínházhoz, és onnantól kezdve előadóként dolgozik. A te pályád különösképpen nem szokványos. Eleve szabadúszóként vágtál bele. Ez tudatos döntés volt, vagy nem hívtak sehová?

Az osztály felével együtt én is leszerződhettem volna a Vaskakas Bábszínházba, ahol akkoriban egy szuper csapat jött létre remek lehetőségekkel. De úgy éreztem, hogy szükségem van arra a fajta sokszínűségre, amit csak szabadúszóként tapasztalhatok meg: a sokféle találkozásra, és arra, hogy sok mindenben kipróbáljam magam. Nem a semmibe ugrottam fejest, mivel voltak projektek, amelyekben akkor már számítottak rám. Ez tehát abszolút tudatos döntés volt, és az egyik legjobb döntés is.

Azoknak a gyerekelőadásoknak a témái sem szokványosak, amelyekben akár alkotóként, akár szereplőként részt veszel. Mert noha a legismertebb meséinkben is benne vannak mindazok a kétségek, szorongások és belső konfliktusok, amelyekkel egy gyerek együtt él, itt mindezek ki vannak emelve, és sokkal direktebben kerülnek bemutatásra. Ez azért van, mert éppen ilyen előadásokba hívtak, vagy a tündérmeséknek ez a fajta „lecsupaszítása” ennek a fiatalabb bábszínházi alkotógenerációnak a sajátja?

Ebben mindkettő benne van, és részemről az is, hogy nem feltétlenül egy-egy báb- vagy gyerekelőadáshoz választunk egy szándékosan „nem szokványos” témát, hanem épp ezek foglalkoztatnak, amiket aztán bábos vagy az én esetemben bábos és táncos nyelven fogalmazok meg. Hogy milyen előadásokba kerülök bele, abban egyébként biztos az is benne van, hogy fura embernek tartanak, ezért fura projektekbe hívnak.

Szerinted is fura ember vagy?

Biztosan. De amilyen vagyok, számomra az az alapvető viszonyítási pont. Abból tudom, hogy fura vagyok, hogy ezt kívülről jelzik nekem.

Dancing on a Grinder. Fotó: Sin Olivér

A Dancing on a Grinder című legújabb szólódban a báb és te egészen különös egységet képeztek. Ez mennyiben függ össze azzal, hogy báb és bábos viszonya nagyon sokat változott az utóbbi évtizedekben?

Hogy ennyire egyként gondolkodom élő testről és élettelen tárgyról, az szerintem nem a generációm stílusjegye, hanem az én kattanásom. A korosztályom általános jellemzője inkább az, hogy a mozgató nem csupán kiszolgálja, hanem egyenrangú partner a bábbal. Hogy ők nem csupán partnerek, hanem egyetlen entitás, az már az én személyes érdeklődési köröm.

Ez azt is jelenti, hogy vannak további elképzeléseid is ezen a vonalon?

Nagyon sok projekttervem van, április óta futószalagon gyártok és heti rendszerességgel adok be pályázatokat. Annyira lesújtó, hogy itthon nincsenek ilyen lehetőségek, ezért folyamatosan ugrok minden külföldi pályázatra, amibe beleférek. Most éppen egy olyan bábos-táncos előadáson gondolkodom, ami az empátiát vizsgálja, illetve hogy milyen a tradicionális férfiképünk, és ehhez képest mit jelent ténylegesen férfiként létezni. Ennek az előképe az erdőtüzek és a forradalmak által inspirálódott reburn a cathedral című előadásom, ahol úgy alakult, hogy kizárólag női alkotókkal dolgoztam együtt, és megindító élmény volt megtapasztalni, hogy ők öten milyen érzékenységgel és odafigyeléssel voltak együtt. Azóta érdekel, ugyanez hogyan működik férfiközegben.

Korábban utaltál rá, hogy számodra a tánc nem csupán oldalágon csúszott be a rendkívül színes alkotói és előadói pályádba, azóta pedig túl azon, hogy a szólóid kifejezetten mozgásalapúak, táncoltál kortárstánc-előadásokban is, és több alkalommal koreografáltál. Azt gondolnánk, hogy az ilyesmihez szükség van komolyabb táncos-táncalkotói végzettségre. 

Teljesen jogosan gondoljátok így. Amikor ez eszembe jut, igyekszem magam azokkal a táncos-koreográfusokkal nyugtatni, akik szintén úgy dolgoznak, hogy semmit nem végeztek. Nekem nyilván nincsen olyan technikai tudásom sem előadóként, sem koreográfusként, mint egy képzett táncművésznek, ezért is tartom magam szerencsésnek, hogy kipróbálhatom magam olyan helyzetekben, ahol nem elvárás a klasszikus technikákban való jártasság.

Nem kötekedésből kérdezem, de a kortárs technikákban megvan a jártasságod?

Nem veszem kötekedésnek. Van olyan technika, amiből van, és olyan is, amiből nincsen tudásom, de mindent összevetve úgy gondolom, beszélem ezt a nyelvet. Legalábbis van egy alapszókincsem, és úgy tekintek rá, hogy projektről projektre folyamatosan képzem magam. Közben pedig hogy ennyi mindennel foglalkozom, azzal is jár, hogy sehol nem vagyok igazán otthon: a bábosok között táncos, a táncosok közt bábszínész, a dramatikus színházban egy fura performer vagyok. Mindig egy másik kasztba tartozom.

Ezt az adott „kaszt” jelzi vissza vagy inkább csak te érzed így?

Ez valamiféle rezgésként van jelen, amit pontosan érzékelek, és ami egyébként nem feltétlenül negatív. Az is igaz, hogy amikor pozitív, abban is benne van ez a sajátos felhang: például amikor azt mondják egy táncelőadásnál, lám, annak ellenére, hogy bábszínész vagyok, milyen jó dolgokat hozok, és milyen jól megy.

Ez zavar téged?

Nincsenek miatta gátjaim, de az bennem van, hogy milyen jó lenne mindazt, ami érdekel, mesterfokon gyakorolni.

Ha már előbb „beszóltam”, egy megerősítő megjegyzést is teszek: kifejezetten üdítő tud lenni, amikor a megszokott iskolázottsághoz képest egészen máshonnan érkező mozgásformák és minőségek jelennek meg egy táncelőadásban. 

Biztosan azért is hívnak ilyen előadásokba, mert arra van szükség, amit én tudok. Ezt a reburn a cathedralben a másik oldalról is megtapasztaltam: ahogy a táncosok nyúltak a bábokhoz, egészen új impulzusokat hozott az előadásba. Lőrinc Katalin, Nagy Csilla és Egyed Bea noha első alkalommal dolgoztak bábokkal, iszonyatosan nyitottak és kíváncsiak voltak, ami már jó kiindulópont ahhoz, hogy élethűen mozdítsanak meg bábokat. Külön tréningre nem is volt szükség, az alapokat átbeszéltük egy gyorstalpalón, és onnantól kezdve nekem már csak egy-egy instrukcióval kellett finomhangolnom a dolgot, ők pedig mindent meg tudtak csinálni.

Ezek után fura is bárkit kiemelni, de Egyed Bea szólója például minden alkalommal megrendít: nemcsak az, ahogyan létezik benne, és amiket megmutat magából, vagy amiről a jelenet szól, hanem az az érzékenység is, amivel a bábhoz mint partneréhez nyúl. Az is nagy élmény nekem, mennyire más az ő bábtechnikai mozdulatainak a minősége és szemlélete, mintha ugyanezt egy bábszínész csinálná meg, miközben pedig ha csupán ezt a szólóját látnám, nem mondanám meg róla, hogy nem képzett bábszínész. Ezért is gondolom, hogy talán abban is hasonlít a bábművészet és a tánc, hogy itt is vannak technikai alapok, amiket meg kell és meg is lehet tanulni, de az igazi alapja valami többé-kevésbé megfoghatatlan dolog: egyfajta érzékenység és szemlélet, ami ha működik, már csak gyakorlás kérdése, hogy azt bármilyen bábra át tudja ültetni az ember.

Ha megnézzük az első saját szólódat, a H.A.N.-t, ami a nemi identitás összetettségének kérdéskörét járja körül, és az említett reburn a cathedralt vagy a Jegesmedvék etetése tilos című rendezésedet, határozott hangsúlyeltolódást érzek az individuum felől a társadalmi léptékű jelenségekig. Valóban megtörtént ez a léptékváltás?

A H.A.N.-nál az volt a feladat, hogy olyan szólót készítsünk, aminek a munkacíme a saját nevünk, így eleve nagyon intim és személyes dolog született. Én a többi munkámnál is azt élem meg, hogy bármennyire tág témákat is nyissanak, szintén az individuumról szólnak. A jegesmedvék etetése tilos például valóban hozzászól az ember és az állat kapcsolatához vagy ahhoz, hogy hogyan bánunk a Földdel, de számomra a benne inspirációs forrásként szereplő jegesmedve és a fotós ugyanúgy a kettőnk (Kovács Domokos partnere az előadásban Nagy Petra – a szerk.) vagy az én vagy egy fiktív ember lelki világának a metaforája, mint a H.A.N.-ban a virág vagy a három ókori mítosz (Hermafroditosz, Androgün és Nárcisszosz története – a szerk.).

A reburn a cathedralban pedig, noha valóban hangsúlyosan jelen vannak az emberiség és a kultúra történelmének társadalmi folyamatai, emellett azonban nagyon is személyes történetek jelennek meg: a benne szereplő öt nőé és az enyémek egyaránt. A legutóbbi szólóm, a Dancing on a Grinder pedig még annál is személyesebbre sikeredett, mint amilyennek eredetileg papíron kigondoltam. A fejemben még társadalmi folyamatok mentén való gondolkodás forgott, a végeredmény viszont a saját történetem lett. Amit persze nézőként bizonyára ki lehet tágítani.

A H.A.N.-nak nincs klasszikus lezárása: egy idő után folyamatosan ismétlődik benne az egymástól elszakított férfi és a női én szenvedéstörténete, az előadás akkor ér véget, amikor az utolsó néző elhagyja a nézőteret. Mi volt az eddigi leghosszabb „lezárás”?

Egyszer két kamaszlány három órán keresztül ott maradt.

Nem gondoltad közben, hogy ez már finoman szólva is arcátlanság?

Az járt a fejemben, nem lehetek annyira gyenge, hogy nem bírom, aztán amikor hallottam, hogy már az éjszaki buszok menetrendjét tárgyalják, leesett, hogy nem én vagyok gyenge, ez most tényleg jóval hosszabb, mint lenni szokott.

Visszatérve a saját történet tágíthatóságára: a művészet szerinted képes jó irányba változtatni a világot?

Szerintem igen, és erre a legjobb példa a Netflix, ami nagy mértékben hatott a nálam eggyel vagy kettővel fiatalabb generáció társadalmi érzékenységére. A filmjeiket, amiket egyébként gyakran nem érzek kellően kimunkáltnak, világméretű közönséggel osztják meg, így van társadalomformáló hatása annak a sokszor erőltetettnek érződő törekvésnek, hogy azokban ki mindenkit reprezentálnak, és milyen társadalmi problémákat emelnek be. Gondolok itt az LMBTQ, a színesbőrű vagy különböző, más kisebbségekhez tartozó emberek reprezentálására, de a környezetvédelmi tudatosság is gyakran megjelenik a filmjeikben. Csak nehogy emiatt letiltsák Magyarországon a Netflixet! Bár akik ezt megtehetnék, azok úgysem olvassák ezt az interjút. Mindez a színházra is igaz: ha egy előadás akár egyetlen ember számára is segítséget nyújt rálátni arra, hogyan van jelen a saját életében, az már fontos társadalmi hatás.

A jegesmedvék etetése tilos! Fotó: Kállay-Tóth Anett

Feladata szerinted a művészetnek, hogy hasson a társadalomra?

Nem feladata, de szerintem minden jó előadásnak velejárója. Úgy gondolom, a társadalmi léptékű dolgokon is csak egyéni szinten lehet változtatni. Az én munkáim egyébként azért szólnak egyénekről, mert velük kapcsolatban vannak személyes megéléseim, így egész társadalmakról nem vagyok képes hasonló biztonsággal beszélni. De ha vesszük például a Dancing on a Grindert, ahol a saját kapcsolataimról és személyes tapasztalataimról beszélek, annak óhatatlanul van társadalmi érzékenyítő funkciója, főként abban a politikai közegben, ami jelenleg Magyarországon van.

Mi a helyzet azokkal a darabokkal, amelyek sem az emberről nem akarnak közvetlenül szólni, sem fontos társadalmi kérdéseket nem feszegetnek? Gondolok itt például a tiszta táncra.

Mivel a létünk legintimebb részei is politikai kérdésekké válnak, a nézőkben bármilyen előadás akaratlanul is behív társadalmi léptékű összefüggéseket.

A Netflix kapcsán kicsit szatirikus éllel, bár nem minden alap nélkül hoztad fel a betiltás lehetőségét. A betiltásról nekem a fóliázás ugrik be, márpedig a fólia a te életedben több ponton is megjelenik. A jegesmedvék etetése tilosban egy hatalmas fólia az egyik kellék, néhány héttel ezelőtt pedig másodmagaddal lefóliázott könyveket csomagoltatok ki a Libriben, és a jelenlegi szabályozás alapján voltaképpen az eddigi szólóid is fóliáért kiáltanak. Közte az a gyerekdarabod is, amit még egyetemistaként készítettél és adtál elő, hiszen súlyos genderkérdéseket vet fel.

Fóliát azért nem kapna, de Dúró Dóra valószínűleg ledarálná: a Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól előadásában csak annyi történik, hogy az általánosan megszokott képpel szemben nem a férfiak küzdenek meg a nőkért, hanem a nő harcol meg a férfiért. Illetve ennek kapcsán azt járja körül a darab, milyen elvárásokat támaszt a társadalom a férfiakkal szemben. De valóban van több olyan előadásom, és játszottam is olyanokban, amelyek most fóliapozitívak lennének.

Mennyire jellemző rád ez a heves változtatni akarás civilként?

Nem vagyok aktivista, de kiállok olyan társadalmi ügyek mellett, amelyekkel egyetértek, és tiltakozom azok ellen, amelyekkel nem értek egyet. Ezzel kapcsolatban a művészit és a civilt nem is választanám ketté: minden helyzetben magamat és a gondolataimat képviselem, és ha kell, ezekért kiállok ideológiák, a kormány vagy akár a tanáraimmal szemben is.

Korábban mondtad, hogy alapvetően jól érzed magad a bőrödben Ez a jó közérzet a minket körülvevő társadalmi közegben is jellemző rád?

Ott már nem: kifejezetten frusztrál az a helyzet, amiben élünk. Szerencsére a baráti, családi és szakmai közegem egy olyan buborék, ahová többek között a könyvdarálások, a mesekönyvek befóliázása és a politikusok szájából elhangzó, szexista viccek még nem furakodtak be. Ettől még aggasztanak és nyomasztanak, de van még bennem annyi életenergia, hogy megküzdjek velük, és ne essek letargiába. Talán a H.A.N. is attól lesz fájó, hogy nem adom fel.

Többször is utaltál rá, hogy a pályádra jellemző sokszínűség érdekel igazán, és tart frissen. Konkrétan mire gondoltál?

Arra, hogy így nincs nagyon időm beleunni semmibe. Az, hogy az egymást követő munkáimban mindig különböző minőségben kell jelen lennem, különböző társaságokkal találkozom és gondolkodom együtt, mindig más oldalamat dolgoztatja meg és hívja elő. Ez hosszútávon is segít, mert amikor valamire rátalálok magamban, annak nincs ideje rutinként megszilárdulni. Azzal, hogy ennyit és ilyen sok helyen dolgozom – dolgozhattam – az is együtt jár, hogy folyamatosan úton vagyok. Például a pandémia alatt szembesültem azzal, milyen érzés hosszabb időre előre bevásárolni, mert előtte kb. két hétnél tovább nem maradtam meg egy városban sem megszakítás nélkül. Egy ideig úgy is gondoltam, az állandó utazás a boldog élet titka: mikor megérkezem valahová, mindig megörülünk egymásnak, és mielőtt megunnánk egymást, már tovább is állok, aztán mikor újra találkozunk, megint csak az öröm van.

Tulajdonképpen valahol továbbra is ezt gondolom, legalábbis az én boldog életemnek ez egy nagyon fontos tartozéka, de mostanra már nagyon tudom értékelni azt is, amikor mondjuk egy teljes hónapot tölthetek otthon, a bázisomon: programokat tervezhetek, és kicsit több időt fordíthatok a munkán kívüli életemre – szeretem azt gondolni, hogy van ilyenem. Ha nagyon akkurátusan akarnám összeállítani a boldog élet titkainak listáját, az valószínűleg egy hosszabb gyűjtés lenne, és a folyamatos utazás mellett benne lenne egy a mostaninál kedvezőbb adózási forma is.