„2029-ben járunk. Somló Dávid különleges, a kortárs előadó-művészet formanyelvét megújító munkásságának elismeréseként 2,5 millió eurós (!) svájci alkotói ösztöndíjat kapott. A hatalmas összegből egy rövid, de óriási apparátust megmozgató, a valóság és az absztrakció határán táncoló tömegkoreográfiát készített. A 452 nemzetközi táncost és 38 segédkoreográfust felvonultató gigantikus munka a Széll Kálmán téren volt látható. A film során e letaglózó erejű produkció elkészítését fogja bemutatni és narrálni az alkotó.”  

Ha valaki a fenti sorokat elolvassa, leginkább kétféle reakció lehetséges. Az illető a hasát fogja a nevetéstől, hogy majdnem palira vették, vagy simán, gondolkodás nélkül bekajálja és lenyeli a benne foglaltakat, mint kacsa a nokedlit. Elég csak átsiklani a kezdő mondaton, és nem különösebben hitetlenkedni az ösztöndíj összegén meg a táncosok, segédkoreográfusok számán. (Nem a levegőbe beszélek, megtörtént, nemcsak civil olvasókkal és nézőkkel, de kritikussal is, még cikk is született belőle.) Mindenesetre Somló Dávid táncfilmjének – amelynek nyilvános vetítései már voltak, online premierje pedig most van – eleddig valószínűleg kifejezetten jót tett a nagyotmondó felkonfja körüli homály és bizonytalanság. Ennek dacára a szerző külön kérésére és (a további) félreértések elkerülése végett ezennel ünnepélyesen és visszavonhatatlan lerántjuk róla a leplet, hogy az a felkonf bizony hoax. Nem kell tehát tovább irigykedni Somlóra a 2,5 millió eurós svájci ösztöndíj miatt, vagy őrült túlzásnak tartani a koreográfiában szereplők számát, mindez szemenszedett hazugság, sőt, nézés közben az alábbi szerzői utasítást sem árt eléggé tudatosítani magunkban: „a filmben megjelenő szereplők kitalált személyek, valóságos személyekkel való mindennemű hasonlóságuk pusztán a véletlen műve”.

A világ egyik legnagyobb koreográfiájával – ó, mekkora füllentés már a cím is! – a zenélés, zeneszerzés felől a tánc, a koreográfia világába belecsöppent, és ott tartósan meg is ragadt Somló immáron sokadjára készített olyan köztéri munkát, amely a helyszínspecifikus előadások hosszú sorában is újszerűen játszik a nem hagyományos színházi terek és az abba való művészeti beavatkozás szerves, koherens, építő hatású közösségi/részvételi gyakorlatával. Somló munkái általában végtelenül egyszerűek, ugyanakkor rendkívül rafináltak is. Nem külsőségeikben azok, mert gyakran „észrevehetetlenek”, feltűnésmentesek, jól rejtőzködők – gondoljunk csak a Drift átlagos kinézetű, zsebükben apró hangszórókkal sétafikáló magányos vándoraira a Széll Kálmán téren –, ahogy azonban ebből a jócskán a hangos „felszín alatt” zajló finom játék(osság)ból egy szenzibilis, mi több katartikus összhatás kikerekedik, na, az a rafinált. Apropó Széll Kálmán tér (nekem csak Moszkva). Vannak közterek, amelyek megérettek az újrahonfoglalásra. Hősök tere, Blaha, és a Széll Kálmán tér is ilyen, de névtelenebb közterek, közparkok is ilyenek lehetnének bátran. Egyszerűen kínálják magukat arra, hogy nyughatatlan lelkű művészek vagy mi magunk így vagy úgy, de újra és újra visszahódítsuk őket magunknak némi civil kurázsival. Hogy megtanuljon sok ezer szálon, nem csak a szürke, hivatalos, hétköznapi oldaláról hozzánk kötődni, belénk kapaszkodni a város. És mi belé. Nyáron a Placcc Fesztivál rakparton zajló eseményeiről hazafelé tartva a Vigadó téren mentem keresztül. Az impozáns klasszicista épület előtti tér és a szökőkút környéke telis-tele volt – és mint kiderült, minden hétvégén tele van – táncoló párokkal, akik különböző stílusokban hosszú órákon keresztül a maguk örömére társastáncolnak. Nem hittem a szememnek. Meg kellett csípni magam, hogy ez igaz. A Vigadó tér innentől már nekem ezt (is) jelenti, ezt az önfeledt táncos zsongást-zsibongást, ezt a szabad, színes, nyitott és befogadó kavalkádot, ami vonzóbbá és élhetőbbé tesz egy várost.

De garantáltan másképp fog tekinteni a Széll Kálmán térre az is, aki megnézi A világ egyik legnagyobb koreográfiáját. Merthogy Somló ezt a már-már általa is bejáratott helyszínt szemelte ki arra, hogy pimasz mód színpadként, egy óriásnál is óriásibb, egészen pontosan egy Széll Kálmán tér méretű színpadként tekintsen a köztérre, és kisajátítsa a valóság egy szeletét. Annyi kellett ehhez csupán, hogy leszúrjon egy kamerát a tér egy magaslatibb pontján, és rögzítse a szeme előtt zajló történéseket. Aminek okán viszont mi is azonnal színpadként, sőt rendezésként és koreográfiaként kezdjük szemlélni a látottakat, ez az a bizonyos rafinéria, amiről már szóltam. Somló ugyanis végignarrálja a tizennyolc perces filmet, figurákat, karaktereket, történeket csempész a vágás nélkül felvett szimpla nagytotál mögé, és ezzel a fikciós körítéssel végső soron még felül is írja az általa önkényesen kimetszett valóságot. Nem árulok el többet a filmről, tessék rákattintani a kezdés gombra. Tizennyolc perc nem a világ. Pontosabban de, a világ, a világunk, ahogy Somló Dávid látja azt új szerepkörében: mint mesélő.

Koncepció, koreográfia: Somló Dávid

Video: Ofner Gergely

Kamera: Szász Éva