Amerikai–magyar együttműködésben megvalósuló projektünk II. évadában továbbra is azt vizsgáljuk, hogyan közelíthető meg a PC (political correctness, politikai korrektség) kérdése az előadó-művészetek területén. Mit jelent a diverzitás, és hogyan jelenik meg? Kik ma az előadók, az írók, a rendezők? Hogyan egyeztethető össze a művészeti szabadság a sokféleség etikai követelményével? Fontos és aktuális témák ezek, amelyeket Upor László amerikai alkotókkal, kurátorokkal, a művészeti felsőoktatás tanáraival feszeget a Színház folytatódó interjúsorozatában.

Mindhárman az ázsiai-amerikai előadóművészek láthatóságának erősítésére létrejött AAPAC (Asian American Performers Action Coalition (kb.: Ázsiai-amerikai Előadóművészek Akciószövetsége) nevű szervezet képviselői vagytok, melynek célja, hogy növekedjék a New York-i színpadokon való megjelenés és arányos reprezentáció esélye (az AAPAC honlapjáról). Nemrég láttam a legutóbbi, igen alapos és sokatmondó AAPAC-jelentést. Az AAPAC a 2022-es évben Tony-díjat is nyert, az amerikai színházi körökben egyre elismertebb. Mi a titka?

Christine Toy Johnson: Igen, nagy haladást értünk el az elmúlt… hány évben is?

Nandita Shenoy: Tizenegy-tizenkettő?

Pun Bandhu: 2011-ben kezdtük, szóval ez a tizenharmadik év.

Christine Toy Johnson. Fotó: Bruce Alan Johnson

Kíváncsi volnék az eredettörténetre.

CTJ: Pun írt egy Facebook-bejegyzést, ez a szikra beindított egy párbeszédet, abból pedig megszületett az, amiről azt hittük, egy közös pizzázás és pár nagy beszélgetés után kifulladhat. És most tessék, itt tartunk ennyi év után.

PB: Hát igen, kitettem egy posztot, de előtte a végtelenségig hezitáltam, mert nem akartam hálátlannak tűnni, vagy hogy azt higgyék, primadonnáskodom. Annyit mondtam, hogy meg vagyok lepve. Hogy nagyon izgalmas dolog történt velem: életemben először behívtak szereplőválogatásra a New York-i Playwrights Horizons készülő produkciójához, és milyen meglepő, hogy addig tíz év alatt soha, semmilyen szerepre nem hívtak. Erre aztán átszakadtak a gátak. Egy csomó ázsiai hátterű színész írta meg, hogy igen, engem sem hívtak még oda, vagy soha nem hívott a Lincoln Center, soha nem hívott a Roundabout. Az igazán jónevű, fontos színházak, amelyek rendes lökést tudnak adni az ember pályájának. És ezek a kommentek olyan általam nagyra tartott, Obie-díjas színészektől jöttek, akik már harminc vagy még több éve gályáztak az off-off Broadway peremvidékein. Egyértelmű volt, hogy le kell ülnünk, meg kell beszélnünk ezeket a dolgokat. Így aztán összejöttünk, és annak a bizonyos első pizzapartinak a végére egyértelművé vált, hogy ez nem egyedi eset. Ennek felismerése pedig felnyitotta a szemünket és erőt adott. Addig a pillanatig azt hiszem, sok ázsiai-amerikai művész azt gondolta, nem szólalhat meg, mi egyszerűen alulreprezentált csoport vagyunk és kész. És nem arról van szó, hogy mondjuk nem a megfelelő iskolába jártam, vagy nem dolgoztam elég keményen, esetleg nem végeztem el, amit kellett volna. Az esetek rendszerré álltak össze, és ezt mindannyian tapasztaltuk. De arra is ráébredtünk, hogy nincs a kezünkben elég adat, ami alátámasztaná közös érzésünket, miszerint láthatatlanok vagyunk. Így aztán nekiálltunk bepótolni a házi feladatot: feldolgoztuk az előző öt év New York-i szezonját szereposztási szempontból. És rögtön kiviláglik, hogy okkal nem hívott addig a Playwrights Horizons. Ugyanis nem igen mutattak be darabokat ázsiai hátterű szerzőktől. Ebben a konkrét esetben is egy fehérbőrű író művéről volt szó, amelyben történetesen megjelenik egy ázsiai hátterű figura. Ezért kellett valahonnan előkotorniuk olyan művészeket, aki mindaddig az ő köreiken kívül estek. Valahogy így indult útjára az AAPAC. Később aztán publikáltuk is a statisztikáinkat.

NS: Tartottunk egy nagy fórumot. A legelső fórumra még csak ázsiai-amerikai színészeket hívtunk, összedugtuk a fejünket, mit lehetne csinálni, és ez is sok erőt adott. A második fórumra már ugyanilyen hátterű drámaírókat és rendezőket is invitáltunk, aztán úgy döntöttünk, kitágítjuk a kört a teljes színházi területre: jöjjenek ügynökök, producerek, szereposztók, hogy bemutathassuk a statisztikákat.

Ez megjelent a médiában is?

CTJ: Fantasztikus sajtónk volt, és azonnal elindult a párbeszéd az okokról. És nagyon érdekes volt, mert a számok ugye nem hazudnak. Úgyhogy pár szereposztó egyszer csak azt mondta: „Hű, eddig azt hittem, elég sokszínűen válogatok szereplőt, de úgy látszik, sokkal jobban kell igyekeznem.” Mások elkezdtek egymásra mutogatni. A szerzők azt mondták: „Ó, tudjátok, a rendezői vízió”, a rendezők közben arra hivatkoztak, hogy „Ó, hát a szerző így írta meg”. Az ügynökök meg hogy „Ó, én újra és újra küldöm az ügyfeleimet, de a szereposztók soha nem hívják őket ilyen válogatásra”. És nyilvánvaló volt, hogy egyszerűen nem voltak hajlandók vagy képesek más szemmel nézni a dolgokat. Mindenkiben megvolt a jószándék, de nagyon sokan megrekedtek bizonyos öntudatlan elfogultságoknál. Ha például egy szövetségi szenátor szerepére keresel színészt, az első kép, ami az agyadba villan – az a kép, amit a filmeken és a tévében állandóan látsz – egy hatvan- vagy hetvenvalahány éves fehér férfié. Pedig a helyzet az, hogy Amerika megváltozott. Ha végignézel a kongresszusi küldötteken, nem mind idősödő fehér férfi. Arról kezdtünk beszélgetni, hogy milyen szerepeket kik játsszanak. Ráadásul színházról van szó, a képzelet birodalmáról. Miért ne képzelhetnénk el, hogy a színház ne is csak azt reprezentálja, amit itt, New Yorkban, a magunk életében látunk; mi volna, ha azon túllépve elképzelnénk azt is, ami ma még nem létezik? Így indult és lett (el)ismert az AAPAC a szakmán belül.

PB: Ez ráadásul egybeesett azzal, hogy egyre szélesebb körben ébredtek rá, milyen nagy szükség van arra, hogy az amerikai színház kulturálisan sokszínűbbé váljon. Országszerte elindult a párbeszéd erről. A mi adataink pedig – noha csak New Yorkra fókuszáltunk – ország- sőt világszerte hivatkozási ponttá váltak az erről folyó vitában. Aztán volt egy eset. A La Jolla Playhouse tartott egy workshopot. A fülemüle című Andersen-mese adaptációja készült Broadway-re. A történet Kínában játszódik, a produkció létrehozói pedig úgy döntöttek, hogy multikulturális szereplőgárdát válogatnak. Ez egy nyugati tündérmese, ezért azt gondolták, benépesítik feketebőrű, latino, ázsiai és fehér színészekkel. A probléma az volt, hogy a tizenkét szereplő között összesen két ázsiai akadt, a legfontosabb szerepeket pedig – a császárt is ideértve – fehér színészre osztották. Ez pedig sarkalatos pont lett. Tiltakozást szerveztünk, sok színész ment el Los Angelesből San Diegóba, ahol a workshopot tartották – és elég nagy lármát sikerült csapni, mert arra hivatkoztunk, hogy ez egy Kínában játszódó darab. A kreatívok erre azzal feleltek, hogy igen, egy mesebeli Kínában. Mi meg erre, hogy Kína nem a mesékben létezik. Ha mondjuk Martin Luther Kingről írnánk egy történetet, a színpadot biztosan nem akarnád benépesíteni mással, csakis fekete színészekkel, de lám, ha ázsiai történetről van szó, ugyanaz a lakmusz, ami egy Martin Luther King-történetnél valószínűleg jelezne, ennél a történetnél nem jelez. Mi úgy érveltünk, hogy amint Martin Luther Kinget nem játszhatja el akárki, ugyanígy a kínai császárt se játszhassa el akárki.

CTJ: Sok év óta sokféle szervezetben küzdök a sokszínűségért, az arányos megjelenésért és a befogadásért; a század elején az erről szóló párbeszéd lényegében kétpólusú volt. Olyankor is, ha mondjuk a szakszervezetünk képviseletében vezetőként jelentem meg olyan megbeszélésen, ahol az volt a téma, hogyan válhatna a Broadway, illetve az amerikai színház befogadóbbá, a párbeszéd mindig a fehérbőrű, illetve fekete színészekről szólt. Egyszer még az is előfordult, hogy a tárgyalóbizottságban ült egy ázsiai-amerikai művész, de amikor ez a téma került terítékre, az egyik producer azt mondta: „Látjátok, még a saját csapatotokban sincs egyetlen színesbőrű sem”, mire az ázsiai kolléga megszólalt, hogy helló, bocsánat! Azt hiszem, ezeknek a dolgoknak az együttállása segített abban, hogy mi, ázsiai hátterűek is a párbeszéd részévé váljunk.

NS: Bár kifejezetten az ázsiai-amerikai színészek arányos részvételére fókuszálunk, minden más etnikai csoportról is gyűjtünk statisztikai adatot, emiatt kerülünk még inkább a figyelem középpontjába. A számsoraink sokak adatait mutatják, akik szeretnének az arányos reprezentáció témájához hozzászólni, ezért sokan is nézik meg a jelentéseinket, én pedig büszke vagyok arra, hogy mindent nyomon követünk. Azzal együtt, hogy továbbra is a saját közösségünket szeretnénk fölemelni.

Vajon létezik a diszkrimináción belül is hierarchia, azaz érzékelhetők az elfogultságnak különböző szintjei? Az iméntiekből úgy tűnik, a társadalom bizonyos rétegei jobb tárgyalási pozícióban vannak. Vagy lehet, hogy a domináns fehérbőrű népességnek a gyarmati múlt és a rabszolgaság miatt a feketékkel szemben erősebb a bűntudata, mint más népcsoportokkal szemben?

CTJ: Mindenkinek, aki a történelem során kirekesztett volt Amerikában, megvan a maga története és a rémes tapasztalata a diszkriminációval. Hadd idézzem egy nagyon okos rendezőbarátomat: „Ne akarjunk elnyomatás-olimpiát rendezni!”. Egyikünknek sem használ, ha rangsorolni kell, kinek nehezebb. Azt hiszem, ezért is van, hogy – noha a saját közösségünk felemelésére összpontosítunk – a tágabb kontextussal kitágítjuk a panorámát, hogy megfogalmazhassuk: figyelem, nincs egyenlőség az amerikai színházban. Tudom, hogy a drámaírás terén elindult a változás: több női szerzőt mutatnak be, mint akár öt évvel ezelőtt is, épp ezért azt gondolom, ezek a közös erőfeszítések nem hiábavalók, és ebben szenvedélyesen hiszek.

PB: És, igen, az amerikai polgárháború története velünk él, a feketék és fehérek konfliktusa hatalmas betűkkel virít az országépítés históriáskönyvének lapjain. De csatlakozva ahhoz, amit Christine mondott: annyiféle embert ért elnyomás olyan hosszú időn át. Legelsőként is az amerikai őslakosokat. Márpedig az őslakosok történeteit nemigen látni, igaz? De az ázsiai hátterű amerikaiak elnyomása, a velük szembeni erőszak is évszázadokon át létezett, mégsem kapott szerepet a nagy közös történetmesélésben, hogy kicsoda-micsoda is Amerika. Többet kell tenni azért, hogy sokféle hang megszólaljon, mert hosszú időn át szisztematikus kirekesztés zajlott a „fehér felsőbbrendűség” nevében. Ha megnézzük például a New York-i színházvezetők statisztikáját: most épp kezd megváltozni a kép, de szinte száz százalékban fehérbőrűek és legnagyobbrészt férfiak. Látszik benne a rendszer.

Hadd játsszam az ördög ügyvédjét! Mi olyan nagy szám a sokszínűségben? Miért olyan fontos? Nem elégedhetnénk meg azzal, hogy csak fehérek által rendezett és játszott Shakespeare-darabokat nézünk a végtelenségig ugyanúgy előadva újra és újra?

CTJ: Nem nagyon jól adod az ördög ügyvédjét. Mert ez rémes forgatókönyv. Kapásból két dolog jut eszembe. Nemcsak az egyenlő foglalkoztatási esélyekről van szó, de a színháznak az idők kezdetétől fogva megvolt az az ereje, hogy tükröt tartson a társadalomnak. Megvilágosítson, gondolkodásra serkentsen, szórakoztasson, minden ilyesmi – és ha már tükröt tartunk a társadalomnak, tartsunk tükröt a teljes társadalomnak. Mindannyian jobban járunk, ha mindenkinek a történetét megismerjük, nem csak egyetlen szempontot. Ty Defoe, jó barátom és nagyszerű kollégám, amerikai indián művész – és az amerikai indiánok ügyének szószólója –, ő használja az igazságos narratíva (narrative justice) fogalmát, és ez nekem nagyon tetszik, mert szerintem sokatmondó kifejezés. Nem tudom, ugyanígy van-e világszerte, de az a gyanúm, hogy nem csak Amerikára jellemző: elindult a történelem eltörlésének folyamata. Kitörlik azokat a történeteket, amelyektől egyesek fenyegetve érzik magukat – akkor is, ha azok történelmi tényeken alapulnak. Így aztán történetmesélők lévén részben az a dolgunk, hogy megteremtsük a narratíva igazságosságát, szószólók lévén pedig, hogy felerősítsük ezt az igazságosságot.

És mi a helyzet a nézőtéren? Mi mind a sokszínűségért és az egyenrangú reprezentációért küzdünk – én persze nem harcolhatom meg azt a harcot, többezer kilométerről csak egyetérteni és drukkolni tudok, de alapvetően az egyenrangú, arányos színpadi megjelenésért küzdünk –, de vajon érzékelhető-e változás a nézőtéren is? 

Nandita Shenoy. Fotó: nanditashenoy.com

NS: A színházak próbálkoznak, de azt hiszem, ez afféle tyúk vagy tojás kérdés, hogy vajon a közönség a húzóerő, vagy a színház programja. Abban reménykedünk, hogy a műsorpolitika tud odahatni, hogy sokszínűbbé váljon a közönség. Ennek a sokszínűsödésnek sok akadálya van, legelsősorban is a nagyon magas jegyárak, de szerintem bizonyos színházak keményen dolgoznak azon, hogy többféle közösség képviselőit vonzzák be a nézőtérre. Azt hiszem, ez nagyon-nagyon lassú folyamat lesz. Ha színházba megyek, mindig körülnézek, hogy megszámoljam, rajtam kívül hányan vannak színesbőrűek. És általában a két kezemen meg tudom számolni, de ez is változik, és előfordult már, hogy elájultam: azta, milyen sokféle néző, és ez milyen jó!

A korlátok nemcsak kulturálisak, hanem anyagiak is. Nagyon sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy színházba menjenek.

NS: Ráadásul miért adnál ki ilyen rengeteg pénzt azért, hogy olyan helyre menj, ahol nem érzed otthonosan magad? Nemrég néztem az Alvin Ailey táncegyüttest a City Centerben (Alvin Ailey feketebőrű táncos-koreográfus 1958-ban alapította együttesét. Az afro-amerikai kultúra és a modern tánc különleges ötvözetével nagy szakmai és közönségsikert aratott – az Alvin Ailey American Dance Theater azóta is fogalom – UL). Nagyon drága a belépő, de kifejezetten sokszínű volt a közönség. Az ár kétségtelenül szempont, semmiképp nem akarom kisebbíteni a jelentőségét, de az is igaz, hogy az emberek meggondolják, hogyan költsék el olyan helyen a pénzüket, ahol megéri és ahol otthonosan érzik magukat.

PB: Azt mondtad, László, ez nem a te harcod, de valójában így vagy úgy mindannyiunk harca. És engem lelkesít, hogy néha a mögöttem ülő fiatal fehér nézőktől olyat hallok, hogy hol vannak a színesbőrűek, miért mindenki fehér ebben a szereplőgárdában? Nagyon sokat számít, ha a domináns társadalmi réteg tagjai felemelik a szavukat – ezzel felgyorsul a változás. Sok fehér színházlátogató nem érzi úgy, hogy megszólalhat, vagy hogy ez az ő ügye, márpedig nem becsülhetjük le a fehér nézők szerepét: ők is szeretnének a sajátjuktól eltérő történeteket látni.

Ezt a harcot nem lehet megnyerni az eddig domináns és a régóta elnyomott rétegek együttműködése nélkül. Hogyan lehet bevonni azokat, akiknek az volna a feladata, hogy feladják az előjogaikat? Vagy el kell veszíteniük ezeket a privilégiumokat, vagy önként lemondani róluk. Az utóbbi nyilván kívánatosabb. Hogyan lehet tehát szövetségeseket találni?

CTJ: A legkomolyabb első lépés az emberekkel megértetni, hogy kiváltságos helyzetben vannak, és hogy ez miként befolyásolja a szemléletüket. Láttuk, milyen az, amikor emberek ráébrednek a kiváltságos helyzetükre, és hogy az valamiféle tudattalan elfogultságot szül. Ez az első lépés, de sokan azt mondják: jó, de nekem is van épp elég bajom – nem is értem, milyen privilégiumokról beszélsz. Talán csak nem vagy elég jó. Talán csak nem dolgozol keményen. Talán nem is létezel. Rengetegszer hallottunk már ilyeneket. Vagyis azt hiszem, ez a legelső lépés.

Az is nehéz lehet, amikor valaki megérti, hogy kiváltságos csoporthoz tartozik, de önmagát nem érzi kiváltságosnak, és azt kérdi magától: „Mi volna a teendőm? Hogy harcolhatok az egyenlőségért úgy, hogy az ne legyen leereszkedő?” Mi volna a helyes megközelítés, mit tanácsolnátok azoknak, akik a kiváltságosok közé tartoznak, de szeretnék lebontani a rendszert?

NS: Hadd fogalmazzam át a kérdést! Ahelyett, hogy azt kérnénk az emberektől, mondjanak le a kiváltságaikról, azt hiszem, inkább arról van szó, hogy osszuk meg, ami van. Amikor ebben a témában fölvetünk egy problémát vagy kérdést, nagyon gyakran az a válasz, hogy van egy ekkora vagy akkora torta, és ha ezektől elveszem ezt a darabot, hogy nektek adjam, akkor amazoknak semmi nem jut. Mi pedig azt reméljük, hogy van elég torta mindenkinek – főleg a kreativitás birodalmában. Olyan sok nagyszerű mű születik. Miért ne kürtölhetnénk világgá és ünnepelnénk ebből annyit, amennyit csak bírunk, ahelyett, hogy az egész tortát magunknak akarnánk megtartani? És sütni egy nagyobb tortát, és eldönteni, vajon muszáj-e, hogy egyetlen csoportnak jusson az összes. Nekem az erről szóló párbeszédben ez a különös. Hadd hozzak ide két dolgot a jelentésünkből, amit különösen érdekesnek találtam. Ha a tortát a szereposztás szempontjából nézed, a statisztika azt mutatja, hogy még ha az egyik csoport jobb helyzetbe kerül is, a színesbőrűeknek jutó tortaszelet összességében nem változik – ezen belül van változás, hogy ki mennyit kap, de maga a tortaszelet megmarad a 25-30%-os tartományban, és nem nő.

PB: Legalábbis az utóbbi tíz évben ugyanakkora maradt.

NS: A másik nagyon érdekes dolog: amikor elkezdődött a párbeszéd arról, hogy több színesbőrű szerzőt kellene játszani, a színházak alapvetően jól reagáltak, de a leggyakrabban ezeket a szerzőket a legapróbb színházteremben tűzték műsorra, aminek szintén lett egy diszkriminatív hatása, mivel az összes színész, a szerző, a teljes alkotógárda jóval kevesebbet keresett, mint a nagyobb terekben dolgozó kollégáik. Vagyis számtalan módon tudnak felbukkanni a kiváltságok még akkor is, ha megvan a jószándék, és igyekszel változást elérni. A mentalitásnak kellene gyökeresen megváltoznia.

PB: Tökéletesen egyetértek. Ezzel együtt előfordulnak olyan helyzetek, amilyet leírsz, László, amikor valaki úgy érzi, elveszítem egy részét annak, amit eddig csinálhattam, és ezzel ezt az úgymond kiváltságot. Szó volt Shakespeare-ről. De Shakespeare nem csak fehérbőrű figurákat írt, és az a fehér színész, aki eddig játszhatta Othellót, talán most kénytelen lesz végiggondolni, miért is lehetett így. Az például olyan figura, akinek a történetét egy feketebőrű ember autentikusabban tudja átadni, és teljesebb lesz a történet. Ugyanakkor beindult a fehér színészek körében egy ellenreakció. A New York Times tavaly közölt egy véleménycikket: „Mi volna, ha a színészek egyszerűen csak játszhatnának?”. Sok olyan Oscar-díjat érő szerep volt a múltban, hogy ép színész eljátszhatott egy sérültet, vagy egy cisz, hetero férfiszínész kaphatott Oscart egy transznemű figura alakításáért, miközben van rengeteg fantasztikus transz színész a pályán. Azt hiszem, létezik egy olyan felfogás, miszerint szűkül azoknak a szerepeknek a köre, amelyeket fehér színészként eljátszhatom, és mindenkinek muszáj látnia, milyen krízist okoz, amikor a kiváltságosok megértik, vagy kénytelenek elfogadni, hogy épp az a kiváltság, hogy eddig ezeket eljátszhatták. Az, hogy terítékre kerül a kérdés, vajon melyik történetet ki mesélheti el hitelesen, megváltoztatja az összképet. De Nanditához kapcsolódva: még mindig rengeteg szerep marad fehér színészeknek. A fehér színészeket nem fenyegeti az a veszély, hogy elveszítik a lehetőségeket. És erre a mentalitásváltásra van szükség, meg kell érteniük, hogy igen, lehet, hogy nem játszhatom el azokat a szerepeket, amiket eddig el tudtam játszani, de ez nem jelenti azt, hogy a fehérek történeteit többé nem meséljük.

Ez mind nagyon igaz, teljesen egyetértek, ugyanakkor kicsit bonyolódik is a dolog, mert ha azt mondod, hogy Othellót mindenképpen fekete színésznek kell játszania, akkor más mondhatja, hogy eszerint Antoniót pedig egyáltalán nem játszhatja feketebőrű ember, ami tökéletes baromság. Vagy hogy Romeót nem játszhatja meleg férfi. És ahogy Christine mondta korábban, a színház a képzelet birodalma. Márpedig, ha mindent szó szerint értelmezünk, azzal behatároljuk a képzeletünket. Tökéletesen egyetértek: minél autentikusabb, annál jobb. Ugyanakkor kicsit rugalmasabban értelmezném ezeket a határokat, és azt mondom, játszhassanak melegek Romeót és az Angyalok Amerikában szereposztásában is lehessen hetero színész.

CTJ: Azt hiszem, ebből a párbeszédből az a mozaikkocka hiányzik, hogy van olyan, amikor a történet csakis egy bizonyos kulturális specifikum alapján mesélhető el.

NS: Van egy kis fenntartásom az emlegetett képzelet-ügyben, hadd szúrjam be ide. Mind színházművészek vagyunk. Mind imádjuk a képzelőerőt. De az az érdekes, hogy a képzelőerő általában csak egy irányban működik.

CTJ: Jól mondod.

Jogos. Ha most az inkluzivitásról és arányos reprezentációról beszélünk, milyen forgatókönyvet tartanátok ideálisnak? Minden egyes intézményben valósuljon meg a teljes kiegyensúlyozottság, vagy nagy átlagban? Legyen egy ázsiai-amerikai, egy afro-amerikai, egy ír intézmény – és így tovább –, és ez összességében adja ki a társadalom különböző részeinek igazságosan kiegyensúlyozott képét, vagy épüljön fel egy olyan rendszer, ahol minden intézményben többé-kevésbé azonosan megvannak a megfelelő arányok?

PB: Nem hiszem, hogy a kötelező kvóták bevezetése bármikor is a siker receptje lehet. Szerintem ráadásul nem is megvalósítható. Mi igazából az egyenlő esélyek kérdését feszegetjük. Sokféle történetre van szükségünk, és nem lehet, hogy az mind csak egy bizonyos csoport története legyen, egy bizonyos csoport által bemutatva. Sokféleség kell, és az kell, hogy más típusú történetek is kapjanak esélyt.

NS: Nem hinném, hogy ez vagy-vagy kérdés. Christine és én drámaíróként mindketten komoly támogatást kaptunk több ázsiai-amerikai színháztól. Utálnám, ha ezek megszűnnének. Azt hiszem, mindnek van elég hely, és hogy visszatérjek a végtelen torta elképzeléséhez, az esélyek sokszínűségére van szükség, mert nemcsak esélyekről van szó, hanem a hozzáférésről. Az ázsiai-amerikai és az egyéb identitásalapú színházak hozzáférést biztosítanak azoknak, akik enélkül talán nem jutnának színházhoz, miközben azt gondolom, hogy a fősodor színházainak is tükrözniük kell azt a társadalmat, amelyben léteznek.

CTJ: Annak, aki téged néz, tudatosan és szántszándékkal el kell fogadnia azt az alapelvet, hogy az a történet, amely nem rímel a saját tapasztalatára, illetve nem pendíti meg benne a megfelelő húrokat, ennek ellenére érdemes lehet arra, hogy az ő közönsége elé kerüljön – és ezzel a komoly témával egyre többet és többet foglalkozunk az utóbbi időben. A színház nem lehet teljesítményelvű rendszer, mert a művészet szubjektív, és a történetek más és más perspektívát tükröznek – amelyekből sok nem azért nem kap teret, mert nem elég színvonalas, hanem mert nem illeszkedik valakinek az előzetes elvárásához, hogy milyennek kellene lennie

Szerintem ez a kulcs, ez a kulcsfontosságú elem. A hozzáférés. De a színház nem lehet sokkal jobb, mint a társadalom egésze. Csak egy kicsit lehet jobb a társadalom többi részénél, csak egy kicsit tarthat előbbre. A kulcs a lehető legtágabb értelemben vett oktatás. Ahogyan az utcán, a tömegközlekedési eszközökön és a színházban is tanítjuk egymást, észben tartva, hogy a másik mit akar, mire van szüksége és mit képvisel. A ti statisztikáitok és a komplett jelentés egyszerűen elképesztő és sok mindenre derít fényt. Van-e stratégiátok, hosszú távú tervetek, hogy az AAPAC mit szeretne elérni? Mikor jön el a pillanat, mi volna a jel, amire azt mondjátok, hogy ó, ez nagyszerű, most megvalósultak a céljaink?

CTJ: Megpróbálunk arra építeni, amit az általunk prezentált adatokból leszűrünk. Különböző eszközöket próbálunk kidolgozni a színházak számára, hogy jobb közeget teremtsenek az AAPI színházművészek számára (Asian American and Pacific Islander – az Ázsiából, illetve a Csendes-óceáni szigetekről származó amerikaiakat jelölő összefoglaló név). Ez egyre csak alakul, bővül. A cél az, hogy ne kelljen ebben a szervezetben léteznünk. Nagyszerű lenne, ha nem kellene úgy éreznünk, hogy ugyanazt kell újra és újra megfogalmaznunk más és más módon.

PB: Változnak a dolgok, és bizonyos vitákat le kell folytatni, méghozzá úgy, hogy a színházi világ vezetői természetesnek érezzék, hogy ezeket a vitákat lefolytatják – a lényeg, hogy feltegyünk bizonyos kérdéseket és valóban figyelmesen hallgassuk egymást. Az teszi az embert nagy színházművésszé, ha képes a saját nézőpontjától távolabb kúszni és más gondolatokat is nyitott füllel és lélekkel hallgat meg. Az arroganciának itt nincs helye. Nem merül fel az érzékenység kontra művészi szabadság kérdése. A művészlét alapvető része az érzékenység, és az, hogy fel kell tenni ezeket a kérdéseket, én pedig nagyon optimista vagyok: szerintem épp emiatt sokkal élénkebb, sokszínűbb és gazdagabb színház lesz a végeredmény.

Van két kedvenc kérdésem. Az első egy idézet. Tony Kushner Angyalok Amerikában című művében szerepel egy mondat: „Amerika olyan olvasztótégely, ahol semmi sem olvad egybe”.

Pun Bandhu. Fotó: Todd Estrin Photography

CTJ: Ez egy zseniális mondat. Mindannyian büszkék vagyunk arra, hogy az olvasztótégely a demokrácia középpontja, és bennünk él az idealizált Amerika-kép, amely szerint az őslakosok kivételével tényleg mindenki máshonnan jött. Csak ezt sokan elfelejtik. Azt hiszem, néha az idealizmusunkat sajnos beárnyékolja az emberek félelme attól, hogy nem kapják meg azt a bizonyos szeletet a tortából.

PB: Szerintem a mi példánk is azt mutatja, hogy az olvasztótégelyben igenis olvadnak a dolgok. Ázsiai-amerikaiak vagyunk, és nagyon különbözünk a szüleinktől, illetve a szüleink szüleitől, akik bevándoroltak, illetve Christina esetében száz évvel ezelőtt vándoroltak ide. De inkább amerikaiak vagyunk, mint ázsiaiak, mindazzal együtt, amit ez jelent. Ugyanakkor ez a bizonyos ázsiai identitás még mindig nagyon erős. És én szeretnék kapcsolatot tartani az ázsiai gyökereimmel. Ez tesz engem egyedivé azokkal szemben, akiknek a felmenői mondjuk írek. Mindezt meg lehet osztani egymással, és szerintem Amerika egybe is olvad, de meg is őrzi az egyes identitások ízét. Ez adja meg a ragu különleges ízeit.

NS: Nekem az ételek nagyon fontosak; azt hiszem, amikor az az emberek olvasztótégelyt emlegetnek, afféle csokoládéfondüre gondolnak, és úgy képzelik el, hogy minden homogénné és egységes valamivé áll össze, de szerintem olyasmi ez inkább, mint amit Pun ír le. Ragu. Tehát miközben a különböző ízek összeérnek és összekeverednek, mind megőrzi az eredeti lényegét, megmarad mint az az adott összetevő. Úgy érzem, hogy nagyon amerikai vagyok, úgy érzem, hogy a darabjaim amerikaiakról szólnak, akiknek a háttere ilyen is, olyan is. Indiai embernek vallom magam, az identitásom nagy részét az adja, hogy indiai háztartásban nőttem fel. Mindkét szülőm Indiából származik, és erre büszke vagyok. Drámaíróként mindig ázsiai-amerikai női drámaíróként azonosítanak, de szeretném megérni, hogy egyszer majd csak amerikai drámaíróként azonosítanának.

Az étel nekem is nagyon fontos, maradjunk ennél a képnél: hogy készülne tehát az ideális ragu? Mi az, ami a leginkább hiányzik az amerikai színházból? És ez a kettes számú kedvenc kérdésem.

NS: Úgy érted, a pénzen kívül.

A pénz természetesen, de azon kívül.

NS: Szerintem az, hogy a művészeket támogassák, ne az épületeket.

PB: Ami jelenleg hiányzik: a közönségkapcsolatok kiépítése és fejlesztése. Ez pénzkérdés és műsorpolitika kérdése. Olyan közösségeket is el kell érjünk, amelyeket hagyományosan nem szolgál a színház ereje.

CTJ: Én komoly fejlődést látok. A párbeszéd kiszélesedett. Pozitív irányba haladunk, de el kell kezdenünk beszélni arról is, hogy hol történhet színház, mert nem hiszem, hogy feltétlenül csak a hagyományos, téglából és habarcsból épült terekben; mert a közönségünket, a történeteinket, mindazt, amitől a színház nagy lehet, nem feltétlenül kell ebbe bezárni. Szeretem a reflektorokat, a függönyöket, a bársony üléseket, de úgy gondolom, hogy sokkal fantáziadúsabban kell elkezdenünk arról gondolkodni, hogy hol élhet meg a színház.

To read the interview in English, click here!