Igen, így érdemes színházat csinálni; meggyőződéssel állítom ezt még akkor is, ha az öt és fél órás tour de force közben, és különösen a vége felé többször úgy éreztem, hogy elviselhetetlen és tűrhetetlen, amit látok és érzek. És akkor arról, hogy a színészek mindezt hogyan működtetik és viselik el, még egy szót sem szóltam. Tomi Janežič 2025-ig tartó projektjének nyitó darabját láttam Temesváron.

Fotók: Beliczay László

Evidencia, mégis azt kell leszögezni először, hogy egy ilyen előadást nem lehet bárhol, bárkikkel elkészíteni. Ahhoz, hogy értsük, miért itt és miért most, muszáj beszélni arról, hol járunk. Az, hogy a negyedmilliós lakosságú, háromnyelvű romániai városban, Temesváron a Csiky Gergely Állami Magyar Színház nemrég ünnepelte fennállásának hetvenedik évfordulóját, örömteli hír, de önmagában csupán egy adat. Ha viszont hozzáteszem, hogy a 2007 óta tartó, Balázs Attila igazgató nevével fémjelzett korszakban olyan, a formai-tartalmi kísérletezést a színház lényegének valló rendezők készítettek előadásokat a tartósan jó színvonalon teljesítő társulattal, mint például Andrei Șerban, Bojan Jablanovec, Kokan Mladenović, Radu Afrim, Schilling Árpád, Silviu Purcărete vagy Urbán András, akkor máris érthetőbb a mostani vállalás súlya és értéke.

A képből nem lehet kihagyni a régió meghatározó, a színház által szervezett fesztiválját: a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, vagyis a TESZT, ahogy mindenki ismeri, 2008-as alapítása óta főleg Európa déli és keleti részének rangos rendezőit és előadásait csábította ide. A TESZT így lett tesztfelület is: a fesztiválon sikert aratott produkciók rendezői közül többen meghívást kaptak a temesvári színházban önálló előadás elkészítésére is. A hiányos névsor is beszédes, és világosan jelzi, hogy az intézmény korántsem csupán a város fogyatkozó magyar nyelvű lakosságához beszél, hanem európai keretekben mer és tud gondolkodni.

Miért olyan lényeges mindez, amikor az 1978 című előadásról írok? Az egyszerű választ a tények adják: a TESZT-en a szlovén Tomi Janežič rendezései közül látható volt már a Sirály (2013), az Ivan Iljics halála (2015), illetve legutóbb a no title yet (2022). Ennél érdekesebb, hogy egyrészt a temesvári, illetve a fesztiválra a régióból ide látogató nézők mostanra ismerik Janežič színházi nyelvét, de óvatosan fogalmazva is sejtik legalább, hogy ha az ő színházába váltanak jegyet, akkor nem egy másfél órás habkönnyű komédiát fognak látni. Másrészt, és nekem most ez számít igazán, az előzmények ismeretében a temesvári színészek sem biztonsági háló nélkül ugranak a semmibe.

A látszat ellenére eddig is az előadásról beszéltem: ahhoz, hogy ez a kelet-európai szinten kivételes léptékű, színházépületen kívül, mostoha körülmények között, sok közreműködő kreatív energiájából létrejött produkció egyáltalán megszülethessen 2023-ban, amikor Temesvár Európa egyik kulturális fővárosa volt, a csillagok kivételes együttállása volt szükséges.

A temesvári Műszaki Egyetem egykor szebb napokat látott Hidrotechnika Karához szállít minket a busz, a belvárostól jó húsz percre. Elhagyatott épület, amit történelmi perspektívából nézve néhány pillanat erejéig a színházi emberek töltenek meg most élettel – korán kapizsgáljuk, hogy persze sok-sok halállal is. Málló vakolat, koszos falak, a gazos kertben toi-toi vécé. Az épületben nincs fűtés, a meleg ruha előírás, a forró tea erősen ajánlott – csupa olyan tényező, ami a profi színházlátogatót inkább felcsigázza, semmint elrettenti. Az otthonos színházi tér magunk mögött hagyása anélkül változik időutazássá, hogy ezért az alkotók külön megdolgoztak volna: üdvözlünk mindenkit 1978-ban, Romániában. Vagy Magyarországon. Vagy bárhol Kelet-Európában.

Az előadás három, hosszú fejezete legalább három világba kalauzol minket – térben és időben egyaránt. Ahogy múlnak az órák, egyre lejjebb süllyedünk, nem csak metaforikusan. Az első részhez a második emeletre baktatunk a valaha tömegek által taposott lépcsősoron, hogy egy egyetemi előadóterem díszletté transzformált valóságával szembesüljünk. A második fejezetben az első emeleten egy apró helyiségben egymáshoz szorulva, közvetlen közelről nézünk egy szellemes és okos filmbetétet, hogy aztán egy ragyogó szcenikai trükkel átlényegüljön a tér, és megint más perspektívából lássunk a falak mögött élő emberek egykori életébe. Végül leérünk a földszintre, vagy annál is mélyebbre: az első világháborús lövészárkok tűrhetetlen közelsége primer fizikai reakciót vált ki – nem csak a nézőkből…

Hogy hol járunk, az talán már körvonalazódott, a mikor már bonyolultabb ügy. Az első rész külsőségeiben erősen Alvis Hermanis ikonikus Hosszú életére (és A csend hangjaira) és Radu Afrim Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című előadásaira emlékeztetett: a működő szocializmusban inkább kényszerből, semmint önkéntes alapon összezárt ismerősök, ismeretlenek, családtagok élete plasztikus képekben kel új életre. Vissza az időhöz: látszólag mérnöki precizitással meghatározott időpontot járunk körbe kimerítő alapossággal, egy réges-régi csütörtököt, 1978. január 26-át, méghozzá úgy délután 4 körül.

Ha a negyvenöt évvel ezelőtti Romániában lennénk, már mindenki kórusban mondaná: Nicolae Ceaușescu hatvanadik születésnapja ez. Ha nem tudnánk az alkotóktól, akkor is világos lenne, hogy Janežič a színészekkel közösen hozta létre az örvényszerűen forrongó szöveget. Közhelyesen hangzik, mégis így van: ebben ott van minden színész (és mindig és állandóan Janežič maga) nyakig, testestül-lelkestül, a személyesen megélt vagy szülőktől, nagyszülőktől hallott múlttal. A sajátos alkotói módszer nem kívánt mellékhatásaival a bemutató nézője szembesül: nem minden színész képes arra, hogy tartalommal, mélységgel, jelentéssel töltse meg a játék közösen lefektetett szabályok mentén megrajzolt varázsterét – és ez nem életkoron vagy tapasztalaton múlik, inkább emberi és színészi hozzáálláson.

Az előadás arról is beszél, hogy nem lehet, mert nem kell kilépni a történelemből, ami nekünk adatott. A Janežič előadása mögötti előfeltevés, a monstre színházi kísérlet tétje halálosan komoly: hogyan tükröződik egyetlen időpillanatban a múlt, a jelen, és attól tartok, hogy ebből következően a jövő? A lehetetlen kísértése Tomi Janežič színházában alapvető adottság: ahogy sok más, hasonló léptékben fogalmazó rendezőnél, itt is elsődleges a színész és a néző testének, érzékelésének, gondolkodásának extrém igénybevétele. A színház életté válik, az élet meg színházzá, a köztük elmosódó határvonal felvillanyoz és felzaklat.

Szóval 1978. január 26-a, délután 4 óra. Az első másfél óra mesteri esettanulmány az életről, az emlékezésről, a történelemről. Pedig csupa jelentéktelen apróságról esik szó, még csak nem is a diktátor rémtetteiről. Ez így nem igaz: a tantermi neon alatt a mosolygós arcokon azért megcsillannak a kék-zöld foltok. Valahogy úgy képzeljük ezt el, hogy az impresszionisztikus szöveg mondatainak első felében feltűnik a Gyökerek című tévésorozat, egy felrobbant kávéfőző, egy iskolai fogalmazás, egy kólásdoboz, egy Rolling Stones-os póló, a mondatok második részében meg a rendőrségi kihallgatás, a verés, a szökési kísérletek, a csempészés. A két rész nem mond ellent egymásnak, hanem kiegészíti egymást: a teljességhez így közeledünk.

A tudatfolyamszerűen működő, nyugtalan elbeszélés főszereplője Zsolt. A színész Mátyás Zsolt hangját halljuk, de őt nem látjuk, miközben ő hallja, amit a többiek vagy Janežič mond neki, kér tőle. Sokáig kitart a misztikum – a játékidő sokadik órájában már biztos vagyok benne, hogy a színész csak az utolsó pár percben jelenik meg, hogy testi jelenlétével be- és lezárja ezt a kivételes kalandot. Sajnos nem ez történik, és bosszantó, hogy nincs igazam: a sok sebből vérző harmadik felvonás elején belép Mátyás Zsolt a nyílt színi apokalipszis felé sodródó miniuniverzumba. És hirtelen az a súly enyészik a semmibe, ami addig pusztán a színész hangja révén tökéletesen jelen volt.

Az első részt a felvillanó, valójában konstans szörnyűségek ellenére inkább a kedélyes nosztalgia hatja át: ahhoz, hogy az autoriter rendszer skizofrén kétarcúságát a maga teljességében megértse az ember, alighanem Közép-Kelet-Európában kellett élnie a hetvenes-nyolcvanas években. A második rész mélyebbre hatol a Zsolt és családja köré fonódó, hol életet adó, hol fojtogató gyökerekben – az előadás az addig is emlegetett idősíkokat az eddiginél nagyvonalúbban mixeli. Hangsúlyosan lép be a történetbe Ferenc József és az első világháború, előtte Sissi királyné és Rudolf trónörökös halála. Minden mozdulatlan, miközben minden mozgásban van: határok és országok tűnnek a semmibe, ezalatt pedig százezrek reszketnek a lövészárkokban, rettegnek a tömbházakban, menekülési terveket szövögetnek – igen, az idősíkok, a helyszínek magától értődően csúsznak egybe, kibogozhatatlan egységet alkotva.

Ha hinnék a felelősök megnevezésének szükségességében, mondhatnám, hogy a harmadik részben az alkotók elengedik a kezemet, de inkább úgy helyes, hogy én az ő kezüket – akárhogy is, sötétben tapogatózom a látottakkal kapcsolatban. A lerobbant épület tágas földszinti termében vagyunk: az egyik fal mentén sparheltben ropog a tűz, előttem a mennyezetről csöpög, majd ömlik a víz a kiszolgált színházi függönyre, amott hatalmas földtúrás, előtte (balesetveszélyes, mély) gödör. Tomi Janežič szó szerinti, fizikai jelenléte az eddigi etapokban megnyugtató volt, sok mindent igazolt és megerősített, itt – nekem legalábbis – tolakodó: kézi füstgéppel ködösíti, művérrel locsolja a hidegtől remegő testeket. Mindaz, ami addig minden tudatos szétszórtsága ellenére határozottan egy irányba tartott, de legalábbis egy pontba mutatott, itt mintha ezer, össze nem illő darabra törne. Mi pedig ott ülünk a vizes, sáros, véres földhányás tövében, és a történelem színházi eszközökkel előállított zajaira összerezzenve próbáljuk összeilleszteni a darabkákat…

Kritikusnak illik elfogultnak és/vagy megbocsátónak lennie? Nem tudom, valószínűleg nem, én most nagyvonalúan mégis túllépek az elnyújtott, engem az egész projekttől meglehetősen távolra lökő finálén. Az 1978 jelentős, komoly, embert próbáló, Istent kísértő vállalás, aminek ha átengedjük magunkat, csupa olyasmit tudhatunk és érthetünk meg önmagunkról, szüleinkről, nagyszüleinkről, amit elfelejtettünk, vagy legalábbis valakik nagyon azt akarják, hogy végképp elfelejtsük. De hát a múltat nem lehet eltörölni, és hogy ez egészen biztosan így legyen, azt garantálja a folytatás. 2025-ben Nova Goriza lesz Európa kulturális fővárosa, ahol tizenkét előadásból álló sorozat részeként mutatkozik majd meg az 1978: időutazók, előre!

A cikk eredetileg angolul jelent meg a www.seestage.org felkérésére.

Mi? Simona Semenič – Tomi Janežič: 1978
Hol? Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
Kik? Balázs Attila, Borbély B. Emilia, Czüvek Loránd, Jancsó Előd, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Mátyás Zsolt Imre, Simó Emese, Szőllősi Eszter, Vajda Boróka. Díszlettervező: Branko Hojnik, Jelmez: Marina Sremac. Rendezte: Tomi Janežič.