Jólesik látni a megtett utat – e dantei idézet adta a 70. születésnap alkalmából létrejött kiállítás címét, melynek középpontjában a „tér spirituális nyelvének” kérdése állt. Évtizedek óta ez izgatja, ez egyik kurzusa címe, és ezt összegezte a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia székfoglaló előadásában is. A megtett útról, színházi munkáiról, tanításról Csanádi Judit díszlettervezőt Marton Éva faggatta.

Csanádi Judit. Fotó: Fazekas István

Gyerekkorodban építettél várost, csináltál színházat?

Nincs olyan gyerek, aki ne tette volna ezt. Nem lehettem még iskolás, amikor a bátyámmal – a lakás összes terét felhasználva, a cselédszobától az erkélyig – könyvekből egy nyolc-kilenc méteres lejtős kifutópályát építettünk. Különböző kis gurulós járműveket futtatunk rajta.

Mindannyiunkban ott van ez a gyermekkori építésöröm, még aki elfelejti, abban is ösztön szinten ott marad. A mi „valóságunk”, az a képességünk, amiről, bár fogalmilag nem tudunk, de észrevesszük, megérezzük. Ez az ősi ösztönös valóság dolgozik akkor, amikor gyerekként építünk, alkotunk.

Színházrendező szakra jelentkeztél, de nem vettek fel. Maradt benned keserűség, későbbi hiány?

Miután végeztem az Építész Karon, 1977-ben jelentkeztem a Színművészeti rendező szakára, s bár bejutottam az utolsó fordulóba, Ádám Ottó ott akarta személyesen elmondani, hogy Magyarországon e pályán a nők elfogadása annyira elmaradott, hogy képtelenség lenne megmaradnom. Javasolta, hogy építészként foglalkozzam a díszlettervezéssel.

Kaposvár, az ottani hatások jelentették számodra azt, ami miatt makacsul kitartottál, hogy mindenképpen színházban dolgozzál? Mit adott neked az akkori kaposvári „aranykor”?

Már egyetemista koromban rengeteg ponton kapcsolódtam a színházhoz, játszottam a Szkénében, mellette a Pinceszínházban is dolgoztam, későbbi színházi generációk nőttek fel

Keleti Pista bácsi keze alatt Számomra az az időszak, Keleti István szellemisége máig meghatározó. Elképesztő műveltségű, nagy pedagógus volt, akinek a színház csak ürügy volt arra, hogy fiatalokkal foglalkozzon, hogy olyan dolgokban mélyedjünk el, amit akkor sehol máshol nem lehetett. Általa, a szellemiségétől lettünk azok, akik vagyunk. De mindenkire máshogy hatott, mindenki mást épített be belőle önmagába. Hogy mit adott át nekünk? Az antropozófiáról van szó, ami számomra, aki nem vagyok vallásos, de mélyen hívő vagyok, a szellemi elmélyülést, az ego és az igazi, alkotó „én” megismerését jelenti. Az azzal való küzdelmet, hogy hogyan találjam meg, valójában ki vagyok, ami hosszú, élethosszon át tartó küzdelem.

Diplomával a zsebedben a VÁTI-ban, egy másik szellemi központban dolgozol ekkor – mennyire volt tudatos a két területet, a színház és az építészet összekapcsolása?

Várostervező diplomámmal a VÁTI (Várostervező és Tudományos Intézet) Kaposvár és Középfokú Körzete vizsgálati munkafázisába kapcsolódtam be, és fél évet töltöttem a városban, nappal várostervezőként, délutántól reggelig színházi népként.

Kaposvárból a zsongás maradt meg bennem. Estétől hajnalig egyfolytában szellemi tevékenység zajlott, aminek a konkrét célja a belső valóságok kifejezése volt. Hatalmas hely volt a világ végén, oda véletlenül senki nem keveredett. Gyűjtőhelye az ellenzékiségnek, a friss szellemiségnek. Emlékeim szerint nagyon nehezen tudtam szétválasztani a tudatos és ösztönös részemet, ilyen értelemben nem nőttem fel sosem. É. Kiss Piroska, a volt évfolyamtársam a színház szcenikusa volt akkor, mellette kapcsolódtam be az éppen zajló produkcióba. Neki köszönhettem, hogy megtudtam, a Bábszínház szcenikust keres.

Ahogy Kaposvár, a Bábszínház is gyűjtőhelye, talán menekítőhelye is volt sok művésznek.

Ország Lili, Koós Iván, fantasztikus művészek és emberek, mellettük indult a színházi pályám, de amikor az ember benne van a munkában, nincs meg a későbbi „rátekintés”. Szenvedély volt, meg szenvedés is, inkább a hangulatára emlékszem. Ország Lilit tartom máig a mesteremnek, elsősorban alkotói gondolkodása, mindent magába foglaló koncentráltsága, a szavakon messze felülemelkedő      gondolkodása miatt. Meghatározó számomra a művészete, mely teljesen egyedülálló.

1978-ban a Bábszínházból jelentkeztem Josef Svoboda prágai posztgraduális díszlettervező képzésére, ami akkor egy adminisztratív gikszer miatt nem sikerült. Svoboda a 20. század második felének legfontosabb, forradalmian új díszlettervezője volt, szakmai mesteremnek tekintem. Majd 1980-ban kalandosan jutottam hozzá végül, hogy Prága helyett a kanadai  Banff School of Fine Arts színházi tanszékén tanulhassak nála. Onnan hazatérve „Ünnep” néven gyerekszínházat indítottam óvodásoknak, ez lett a magva a későbbi Rogers Iskolának, amit Gádor Anna pszichológussal indítottunk el 1989-ben. Kanada után annyira felszabadult voltam, a lét szabadságát ott tapasztaltam meg. Így kezdtem el a gyerekekkel való foglalkozást, a színházat, ami valóban iskolateremtő lett. És eközben, ahova hívtak, ott díszletet csináltam, de őriztem a függetlenségemet. Ugyanezt a szabadságot éltem meg, amikor tíz évvel később, akkor már családostól, a kilencvenes évek politikai szorításában elmentünk Magyarországról. Egyértelmű volt, hogy Kanadába menjünk, ott kerestem szcenográfusi munkalehetőséget. Montreálban éveken át tanítottam díszlettervezést a Concordia Universityn és a National Theatre Schoolban, a két oktatási munka megadta a minimális megélhetést, s mellette alkalmanként díszleteket terveztem. Ott fogalmazódott meg bennem a Tér szakrális nyelve című kurzusom témája. Később, ’93-ban hazajöttünk, de még huszonkét évig vendégtanárként visszajártam. 2002-ben vettem át a Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékének vezetését, azóta tanítom a kurzust itthon is.

Részlet Csanádi Judit NEM-kiállításából

Már korábban, Montreál előtt megfogalmazódott a rád nagyon jellemző – tér, díszlet, szcenika, látvány – kézjegy, ami a kilencvenes évektől annyira „csanádis”?

Hogy mi a rám jellemző, nem tudom. Erre igazából nem látok rá, még soha nem láttam egyben a munkáimat, fogalmam sem volt arról, hogy látni lehet azt, hogy én csináltam. Azt, hogy ott van a „kézjegyem”. Mindig csak egy képet látok egy előadásból, amikor dolgozom, teljesen abba merülök bele. Nincs mellettem dunsztos üvegnyi „kézjegy” adagolás céljából.

Arra gondolok, hogy kívülállóként nagyon egységesnek látom mindazt, amit csinálsz: látvány- és díszlettervezés, a kanadai időszak, az itthoni kurzusaid, a tanítás. Tavaly a FUGA-ban nyílt, a SZIMA akadémiai székfoglalódhoz kapcsolódó, a pályádon végigtekintő kiállításod címe: „Jólesik látni a megtett utat” – nekem erről is szól.

Nagyon élveztem megtervezni ennek a „nem kiállításnak” az installációját. Mert pont ez a fontos, a csinálása közben tisztult le, hogy miért nem kiállítás. Nem műtárgyakat tettem ki, hiszen ezek nem azok, hanem élő munkaeszközök, dolgok. Itt a FUGA-ban, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia székfoglalója alkalmából láttam először így együtt évtizedek munkáját. Azt, hogy látszik, én csináltam. Az a valaki, aki én igazában vagyok, minden más cél nélkül, minden kifelé-sikerre törekvő szándék nélkül, az a valóság most megtestesült. Földbe gyökereztem, olyan élményként ért, mert fogalmam sem volt, hogy az Amalfi és az Emil és a detektívek – két látszólag távoli munka összekapcsolódhat.

Azaz külön is élnek a te alkotásaid, nem csak a megtervezett térben? Hogy bárhol, akármelyik rendezővel is dolgozol, a munkáid mindig párbeszédben vannak?

Az biztos, hogy rá lehet jönni, ez abból a valamiből jön, ami igaz bennem. Nem mindig minden szokott igaz lenni bennem. A FUGA-ban tizennyolc színházi díszletet és három installációt állítottunk ki, ez mindössze az öt százaléka a munkáimnak.

Többen, a generációd díszlettervezői közül hozzád hasonlóan építészként kerültek a színházba. Az a fajta térszemlélet, amit ti képviseltek, mennyiben közös, hogyan újította meg a színházi látást? 

Tíz évig, 1968-78 között nem volt Magyarországon díszlettervezőképzés. Az általad mondott generációból induló díszlettervezők, Ambrus Mari, Antal Csaba, É. Kiss Piroska, a Khell testvérek meg én. A hetvenes évek színházára a legnagyobb hatást a látvány szempontjából Josef Svoboda gyakorolta. Antal Csaba, aki eggyel járt felettem az Építész Karon, nála tanult Prágában. A színpadi tér és a dráma együttese – ez a mi palettánk, ezt a nyelvet beszélik az említettek, és magam is. Az építészet egy határtalanul összetett kifejezési tárház – olyan elvont kifejezés, ami nem csak fogalmi, érzéki is. Minden előadás, amiben részt vettem, azzal kezdődött, hogy hol vagyunk, mi a szándéka az előadásnak. Ez azt is meghatározza, milyen viszonyban legyenek a nézők az előadással. Ahogy Brook vagy Grotowski fogalmazza, a térrel való bánásmód egyenlő a nézővel való bánással. És amit Grotowski erre ráépített, a színjátszásnak az iskolája, technikája, a teljes testtel való kifejezés – hogy a test és tér elválaszthatatlan egymástól. Ez akkor tud működni, ha a tervező és a rendező az egojukat félretéve együtt képesek gondolkodni.

Részlet a kiállításból

Győr, a budapesti Bárka, Eger, ennek a három színháznak egyes korszakai meghatározó részei a pályádnak. Ezekben adatott meg együtt mindaz, amiről beszélsz? Mit tudott Korcsmáros és Kiss Csaba Győrje, a Bárka Színház, Csizmadia egri korszaka?

Győrben az ország akkori legnagyobb színpada volt egy aréna elrendezésű nézőtérrel, ami Markó Iván táncszínházának épült, és ami sok szempontból alkalmatlan komoly drámai művek bemutatására. Azzal, hogy létrehoztunk egy új helyet, a Padlásszínházat, egy egészen más színházi műfajnak adtunk teret, ami ráadásul a nagyszínpadi munkákat is befolyásolta. Nagyon szerettem Korcsmáros Györggyel dolgozni, Pista bácsi Pinceszínházából ismertük egymást, gyerekkori barátság, bizalom volt a mélyében, de az ő műfaja az opera, a musical volt. A Hegedűs a háztetőn-nél elértem, hogy az „úgy szóljon valamiről”, ahogy „mint egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát”, ez a munkánk elején megfogalmazódott. Így aztán ennek jegyében született meg a látvány, a folyó hurcolta fatönkök ideája. Ebben minden benne volt, a létfelfogás, a minden elmúlik érzete. Kiss Csabával fantasztikus munkáink voltak, elképesztő tehetségű dolgokat hozott létre, nagyon emlékezetes mindkét Hamlet előadásunk. Azt hiszem, nem lett volna szabad hatalomhoz jutnia. Nem beszélünk évek óta, de a nem-kiállításomat eljött megnézni, és nagyon jót beszélgettünk újra. Nagy kérdésem, hogy lehetne az árkokat betemetni, mert nagyon nehéz átnyúlni rajtuk. A Bárka Színházban a győri munkáimmal egyidőben, 2000-ben kezdtem dolgozni Tim Carroll-lal, a Globe Színház akkori főrendezőjével. Vele szerettem a legjobban együttműködni: A Versekkel kártyázó szép hölgyek, az Amalfi hercegnő és a Hamlet szakmai életem legnagyobb élményei mindmáig. Csizmadia Tiborral már a kilencvenes évek elejétől sokat dolgoztunk együtt, 2001-ben vette át az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatását. Két évvel később ide szerződött Máté Gábornak „az a bizonyos” osztálya. Az ottani, addigra megfáradt társulatba valami egészen újat hoztak a fiatalságukkal, invenciójukkal, akarásukkal, energiáikkal. Fantasztikusan simította össze Csizmadia a társulatot. Szinte az összes előadás elemien újat hozott mondandóban és formában egyaránt, máshogy viszonyultunk a nézőkhöz. Színre vitte Márton László A nagyratörő című darabját, az ehhez készült díszletem pályám legnagyobb sikerét hozta: a Word Stage Design négyévenkénti világverseny ezüst díját nyertem el 2009-ben Szöulban.

Harminc éve tartod a Tér spirituális nyelve kurzusod. Változott azóta a színház nyelve, változtál te is, változtak évtizedek alatt a hallgatók is. Változott, alakult a témában való jelenléted?

Az első és egzakt válaszom az, hogy nem. Ugyanakkor a kurzus teljes egészében a hallgatókra épül, csak az alappilléreit jelölöm ki. Minden évben más előadást viszek be, ennyiben kicsit mindig más, hogy mit jelent a térélmény az adott művön keresztül. De nagyon lekötöttem magam a Woyzeck-nél és Csehovnál, ez az ember két extremitása. A tanítási módszeremet, ahogy én gondolkodom, minden előadásban, minden kurzuson lehet használni, a többi a hallgatóktól függ. Keretként az építészet spiritualitás-története szolgál, ők annak a kornak a hiedelemtörténetével készülnek. Hiszek abban, hogy minden kornak a lenyomata ott van bennük, erre építek.

A már említett kiállításodon ott vannak a mostani hallgatóid munkái is. Ebben a térben zajlott az Akadémiai Székfoglaló előadásod – A tér spirituális nyelve – is. Sok minden összegződött itt belőled. Ha visszanézel, mit látsz a megtett útból?

Nem tudok semmit sem múlt időben mondani, mert minden most van. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagságom életem legnagyobb öröme, ehhez semmi érdek, korrupció nem fűződik, hatalmas boldogság. Ez adta az alkalmat arra, hogy belegondoljak abba, hogy eddig mit csináltam. Hosszú küzdelem volt. A féltékenység, az önbizalom kétségei és a hiúság nagyon összekapcsolódó dolgok, én mindig azt gondolom, hogy nem vagyok hiú, de kiderül, hogy mégis. Ezt sikerült most ezzel a nagyon klassz munkafolyamattal letennem.