Március végén a Jurányi Házban tartották a 6. Tantermi Színházi Szemlét, amelyen két napon keresztül együtt „tanult” diák, tanár és minden szakmabeli. Az egykori iskola épületében traumák, tabuk és izgalmas történeteken keresztül keresték a választ arra, hogyan és mit érdemes elmondani, eljátszani vagy éppen megbeszélni a „mai fiatalokkal”.

Hétpróbás Társulat: SzexEd. Fotó: Gulyás Dóra

Fancsali Kinga: Az alkalmazott színházat leginkább a művészszínházzal összefüggésben lehet megfogni. Bár van a két terület között szembenállás, nem művészet és nem-művészet ellentétéről van szó, nem valamiféle esztétikai minőségről, ami az egyikben szükségszerűen megvan, a másikban pedig nincs, hiszen a művészszínház fogalma nem von ki más színházi formákat az esztétikai megítélhetőség alól, nem sajátítja ki az esztétikumot, mindössze bizonyos színházi konvenciók kapcsolódnak hozzá, így vele szemben az abból való kivonulásra tett kísérletek állnak.^[1] Az alkalmazott színház egy ernyőfogalom, amely rendkívül sok egymástól különböző gyakorlatot foglal magában, és ezekben a fő közös jellemző, hogy kiszakítják a résztvevőket (a közönséget) a konvencionális színház intézményes keretéből, teréből és formanyelvéből. A 6. Tantermi Szemlén játszott előadások nyílt pedagógiai szándékkal készültek, kísérletet tesznek a színházi beavatkozás olyan formában való létrehozására, amivel társadalmi változást kívánnak elérni. Így ezen előadások megítélésekor, elemzésekor a néző bevonásának módja, a részvételiség és a pedagógiai szándék éppolyan fontos, mint az esztétikai minőség.

Gubán Mária: A Szemle előadásai alkalmazott színházi minőségükben kikényszerítik az alkotókat a frontalitás biztonságából, és a formából adódóan azt a kihívást állítják eléjük, hogy valamilyen, a mindennapi életbe is implementálható hozzáadott értékkel bocsássák útjukra a nézőket. Ez a misszió viszont nem csak abból a szempontból akadályoztatott, hogy a hagyományos formákhoz szokott, többnyire szégyenlős közönség mentális falait lebontva interakcióra bírja őket. A nézők itt ugyanis a társadalom azon rétegébe tartoznak, amelyet a magyarországi aktuálpolitika minden egyes oldaláról a legkülönfélébb „támadások” érnek, miközben mindenkinek arról is megvan a – teljesen eltérő – véleménye, hogyan is kéne őket megvédeni ezektől.

Tizennyolc év alatti fiataloknak alkotni, velük bármiféle művészi vagy társadalmi célú kommunikációt kezdeményezni izgalmas, bár inkább szinte lehetetlen helyzetbe hozza azokat, akik bármilyen üzenetet akarnak átadni nekik. Nem elég figyelembe venni az életkornak megfelelő tartalmakat, leküzdeni a forma adta bizonytalanságokat, megtalálni azt a pont optimálisan stimuláló előadásmódot, ami fenntarthatja azok figyelmét, akiknek a(z-alsó hangon) hatórás képernyőideje ezernyi színes, hangos és meghökkentő kurta videóból áll. Ráadásul a 6. Tantermi Színházi Szemle alkotóinak a 2022. február 1. óta hatályos „gyermekvédelmi törvények” adta kereteken belül kellett gondolkodniuk, még ha nem is expliciten kapva az ukázt, és ez valószínűleg rengeteg öncenzúrával járt a részükről. Felmerül a kérdés, mit lehet tanítani a konzervatív értékek mentén meghatározott komfortzónán belül, ha csak óvatoskodva szabad érinteni olyan témákat, amelyekről valójában nagyon is beszélnünk kéne.

FK: Ilyen szempontból a Hétpróbás Társulat SzexEd: Kabaré című előadása a legfelforgatóbb, hiszen a szexuális felvilágosítást teszi meg témájának. És valóban vannak kifejezetten edukatív részei, kabarénak is egészen kiváló – hol nagyon nevetünk, hol kínosan feszengünk, hol meg azon nevetünk, hogy kínosan feszengünk –, a gimnáziumi osztályfőnököm pedig biztosan keresztet vetne rá. Ezt az előadást nem mondanám az öncenzúra táptalajának sem, Lestyán Attila és Szabó Veronika ugyanis nemi szerveket ábrázoló jelmezben visznek minket végig a kabaréműsoron. Azonban az általad említett konzervatív értékek komfortzónáján kívülre helyezném nemcsak a témát, hanem az előadás főbb kérdéseit is. Nagy hangsúlyt kap a pornó és az intimitás, a pedagógiai rész is ehhez kapcsolódik: a diákoknak két kis csoportban különböző állításokat kell a valós szexhez vagy a pornóhoz társítani. A felnőtt közönség kezébe szintén adnak egy köteg laminált lapot, szóval ebben mi is részt veszünk. (Amúgy az egész Szemlén ez volt az egyetlen előadás, ahol minket, felnőtt nézőket is bevontak.) Ezután egy pornófilm forgatásáról látunk illúzióromboló jeleneteket, itt az előadók különösen ötletesen használják a jelmezeket, hogy bemutassák a műfaj (és a hozzá kapcsolódó ipar) erőszakosságát, természetellenességét, munkaetikáját.

A diákok interakcióra késztetése egyébként valóban kemény dió, előadásról előadásra más módszereket látunk erre. Nehéz dolog ez egyrészt amiatt, mert az iskola nem arra szocializálja őket, hogy megszólaljanak, párbeszédbe lépjenek, együtt gondolkodjanak, másrészt azért is, mert a konvencionális színházi élmények sem ehhez járulnak hozzá.

GM: A SzexEd tényleg a Szemle legexplicitebb előadása. Emellett tökéletesen veszi a közönség életkori sajátosságaiból fakadó akadályokat. A jelmezek hibátlanok, mert bár sokkolóak, mégis ötletesen és realisztikusan modellezik a szimbolizálni kívánt testrészeket, és ezzel eleve megragadják a diákok figyelmét. Viszont azzal is tisztában vannak az alkotók, hogy ezért a figyelemért a továbbiakban is harcolni kell. Ezt válogatott és kreatív módokon teszik, kicsit tényleg úgy, mint egy TikTok-videóban: táncolnak, catwalk jelenetekkel törik meg az információátadás monotonitását, majd a bevonódást segítendő személyes történeket osztanak meg. A csoportos beszélgetéseken kívül még ebben a formában is megjelenik az interaktivitás. Az előadás egyik szálában a randizgató és első együttlétére készülő Erzsi és Edi a nézőkhöz fordul párkapcsolati tanácsokért. Így kapnak a diákok még nagyobb kontrollt a történések felett.

Azt viszont kicsit kontraproduktívnak éreztem, hogy a SzexEd sok ellentétes üzenetet magyarázat nélkül hagy. „A szex baromi egyszerű” – hangzik el, majd ezernyi bizonyítékot hoznak arra, hogy miért is nem az. Továbbá stigmatizálónak találom azt a mindvégig sugallt axiómát, hogy a szex egyenlő a szeretettel, és a szüzesség, bár az alkotók szerint csak egy mítosz, mégis azzal a személlyel elveszítendő, aki igazán értékeli. Egyéb aránytalanságokat is érzékeltem, például a női nemi szerv kvázifeminista felmagasztalásánál, ami ellen természetesen semmi kifogásom, valahogy mégis úgy éreztem, hogy ha a „lányoknak” ez jár, akkor ki fogja a „fiúkat” megnyugtatni arról, hogy bárhogy is néznek ki odalent, az szép és jó és csodás és gyönyörű. Az ide-oda dobált információk dömpingjében persze fel-felmerül egy-két olyan állítás, amely a férfiasságmítosz megcáfolására irányul, de ezek egyértelműen súlytalannak tűnnek abban a fun fact-tudományos tény-tanács kakofóniában, amely egyébként tényleg tökéletesen leképezi egy Reels- vagy videóbindzselés kiégető aktusát. Ez nyilván szándékos, és afelé orientál, hogy kezdjünk el ezekről a dolgokról beszélni.

FK: Nekem a SzexEd jelenetező játéka különösen tetszett, az információdömping sem zavart, és az sem, hogy elhangzottak ellentétes állítások, számomra pont emiatt nem vált dogmatikussá a pedagógiai tartalom, mindenki találhatott benne olyat, ami számára fontos. Illetve az egyenlőtlenséget sem éreztem a férfi és női stigmák lebontásában (például a szőrtelenítés kérdésében csak a fiúk esetében hangzott el, hogy teljesen mindegy). Azt éreztem, hogy az előadás terében sok minden egyensúlyba billen a fallocentrikus valósághoz képest.

DanteCasino: Szentmihályi Hajnalka leszámolja önmagát. Fotó: Gulyás Dóra

GM: A Szemle többi előadásában a szexualitás sokkal kisebb szerepet kap. Ha van vonzalom, az a jó, törvénytisztelő heteroszexualitás határain belül mozog. Az üzenetek sokkal letisztultabbak és egyértelműbbek. Felmerül rengeteg olyan téma, ami nagyon könnyen rezonál a tinédzserkoruk közepén, végén járó nézőkkel. A Szentmihályi Hajnalka leszámolja önmagát című DanteCasino-darabban például a főszereplő öndefiníciós nehézségei elevenednek meg egy tabudöntögető és kifejezetten szórakoztató Esti Kornél-hommage-ban. Az Utolsó nyarunk (szintén DanteCasino-produkció) zenés-elmélkedős óda a végzős évhez, és a tinédzserkori kapcsolatok átalakulását mutatja be a vágyott jövő függvényében. A Kimondva-kimondatlanul (KB35 Színházi Nevelési Társulat) a célzott korosztályhoz kicsit idegen módon a munkahelyi abúzusok különböző árnyalatait ismerteti.

FK: Az ugráló jelenetezés az Utolsó nyarunkra is jellemző, bár a cselekmény valamennyire lineárisan halad, de mivel egy egész nyarat ölel fel, kiemel különböző eseményeket, és csak azokat mutatja meg nagyobb időbeli kihagyásokkal. Az ugrálás a térben is megjelenik, innen lehet tudni, hogy időben elmozdultunk: a terem különböző pontjain, asztalon, széken, ablakpárkányon ülnek, autóznak, moziznak a szereplők, vagy egyszerűen beszélgetnek, monologizálnak elmúlásról, egyetemről, felnőtté válásról. A történet, a dialógusok és a színészi játék is színvonalas, illetve az előadás utáni interaktív foglalkozás is kreatív, az Utolsó nyarunk mégsem jut ugyanolyan mélyre, mint a DanteCasino másik előadása, a Szentmihályi Hajnalka leszámolja önmagát. A pedagógiai cél ugyan hasonló, hiszen mindkettő emberi kérdéseket vet fel, ám ezek a Szentmihályi Hajnalkában jobban azonosíthatók, sokkal erősebbek. Hajnalka, bátyja után ráragadt becenevén Misu, fiús lány, olyannyira, hogy karakterét Ács Petra és Georgita Máté Dezső együtt alakítják: Hajni és Misu egyszerre van jelen a színpadon. Ez a kettős játék szórakoztató, és megteremti a karakter mélységét is: azt látjuk, hogy a tinédzser lány, Hajni nincs rendben önmagával, gyűlöli a becenevét és a „misus” énjét, aki folyton bajba keveri, csúnyán beszél, haverként viselkedik Dáviddal, akibe Hajni szerelmes. Az előadásban megjelenített belső küzdelem Misu és Hajni között az önértékelési probléma, amellyel a tinédzser lány küzd. Azt gondolja, ha megszabadul Misutól, vagyis ha megszabadul személyisége egy részétől, akkor szerethetőbb, nőiesebb lesz, ez mégsem így történik.

GM: Az Utolsó nyarunk valóban nem vet fel komolynak tűnő társadalmi vagy egzisztenciális kérdéseket, ami persze nem jelenti azt, hogy ne jelennének meg benne nagyon fontos, korosztályspecifikus témák. De valószínűleg pont azáltal vonja be a didaktikus hangnemre különben is eléggé érzékeny nézőket sokkal nagyobb mértékben, hogy nem sokkolja őket azonnali döntés- és véleménykényszerrel (hiszen tinédzserekről beszélünk, akiknek folyton tanítani akarnak valamit). Számomra kicsit egy interaktív, coming-of-age Netflix-produkcióra hajaz, annak a lehetőségeit egyébként maximálisan kiaknázva úgy, hogy szinte az az érzésünk, mégiscsak van körülöttünk díszlet. Csak ezt a díszletet a szereplők mozgása, érzései és szavai útján közösen konstruáljuk. Az idősebb, szakmai közönség viszont talán kevésbé értékeli vagy veszi észre azokat a romantikus, bájos részleteket, amelyek igazán megfogják a fiatalabbakat. Az ukulelezés, a közös éneklés, az izgalmas autózás távoli tájak felé, a csinos fiúk és lányok, akik nem úgy alakítanak tiniket, hogy közben már feltűnően rég kinőttek abból a korosztályból. A nézők reakcióin is látszik, hogy ezek nagyon is számítanak.

A Szemle előadásai közül egyébként szerintem a DanteCasino darabjai szólították meg leginkább a diákokat. Az élőbeszédet jobban leképező nyelv, a közvetlen játékmód, a díszlet hiányának kompenzálása helyett a tér ötletes használata együtt valahogy könnyed és természetes közeget teremtenek, ami a közösen gondolkodó és közösen teremtő részeknek is remekül megágyaz. Az Utolsó nyarunkban ez a katartikus végkifejletnél igazán szembetűnő. A majdnem kétórás előadás legutolsó percében is izgatottan és konstruktívan vettek részt a fiatal nézők, akik kisebb csoportokban a saját háttérzenéjükre alkothatták meg az általuk kitalált szereplő személyiségét, és találhattak ki alternatív befejezéseket számára. Talán nincs is kortársibb és „tinisebb”, mint bluetooth hangszórón lejátszani egy közösen összerakott Spotify-listát. Úgy gondolom, bármilyen pedagógiai célja van is az adott művésznek, tanárnak, ez már elég hatékony tárgyalási alap.

FK: A DanteCasino előadásai szerintem is kiemelkedtek a programból. A Szentmihályi Hajnalka… esetében nemcsak a generációs szorongásnak, a tinédzserkori félelmeknek, a személyiség bizonytalanságának a megjelenítése izgalmas a történetben és a színpadon egyaránt, hanem a kapcsolódó feldolgozó foglalkozás is. Ezt az alkotók a diákokkal közösen megfogalmazott értékek köré építették fel: gyűjtés után a diákok kis csoportokban licitáltak az értékekre aszerint, milyen fontossági sorrendet határoztak meg az adott csoport tagjai. Az értékekért való pörgős, mozgalmas, játékos „küzdelem” jó kiindulást jelentett a feldolgozó beszélgetéshez is.

Független Színház: Hét krajcár. Fotó: Balogh Hanna

GM: A közös hang megtalálása és az interakció katalizálása persze nem mindig ennyire sikeres, ahogy a Szemlén például a Független Színház Hét krajcár – Mi lehet a szegény ember gazdagsága? című Móricz-novella feldolgozásában sem volt az. A darab célja a cím kötőjel utáni részének taglalása. (A válasz, természetesen: a szeretet.) Azonban nem minden aktuális, ami „örökérvényű” – itt inkább közhelyes, sőt, egy ponton kifejezetten károsba fordul, a szegénység indokolatlan romantizálásává válik, a „megbeszélős” rész pedig egyfajta tanult tehetetlenségre kondicionál. És ez nem puszta paranoia, egyértelmű abból is, ahogy az alkotók az „interakciót” vezénylik: kérdeznek, de aztán válaszolnak is. És szükség is van erre, mert maga az előadás hagyományosan színházi és frontális, ami feltűnő kontrasztot képez az elvárással, hogy a nézők a feszült figyelés után bemelegedjenek, csakhogy végül mégsem tudnak teljesen belerázódni ebbe az új szituációba. Így nem marad más az alkotóknak: instruálnak. Ami viszont az egészet igazán kellemetlenné teszi, hogy kijavítják az elhangzó véleményeket, és fáradhatatlanul az általuk determinált tanulság felé terelik a beszélgetés résztvevőit. Ez a tanulság pedig minden kontextus, fogalmi definíció nélkül a következő, kicsit már-már propagandisztikus dogma: nem, a pénz egyáltalán nem fontos.

FK: Ez volt a Szemlén a legkonvencionálisabb színházi formákkal és nyelvvel dolgozó előadás. Ahogy említetted, ez az interaktívnak szánt foglalkozásban is megmutatkozott, illetve talán emiatt is volt nehezebb a diákokat részvételre, bevonódásra bírni. Bár játék közben a főszereplő, Zsiga (Nagy Henrik Richárd) kétszer is kiszól a közönséghez, pontosabban kérdést intéz felénk, párbeszéd nem lesz belőle, senki sem válaszol, de nem is számít az előadás szempontjából, hogy valaki válaszol-e, vagy sem, mindössze dramaturgiai elem itt a kiszólás. A megvalósítás helyenként mégis ötletes, főként a díszlet használata. A darabon végigvonuló játék és játékosság központi szerepet kap, az e mögül felsejlő kegyetlen valóság pedig mellbe vág. A színészi játék a másik erőssége a Hét krajcárnak: Nagy Henrik Richárd hitelesen alakít gyereket, Balogh Orsolya pedig ügyesen mozog az energikus anya és a beteg, fáradt nő figurája között.

Számomra meglepő volt viszont, hogy a KB35 Színházi Nevelési Társulat Kimondva-kimondatlanul című előadása mennyire megszólította a gyerekeket annak ellenére, hogy tematikusan nagyrészt a felnőttek világából merít. A komplex színházi nevelési előadás pedagógiai célja a prevenció a zaklatás és a bullying ellen. Munkahelyi környezetet látunk, pontosabban egy online szerkesztőséget, ahol egyvalaki, Szilárd (Boda Tibor) bántalmazó, a többiek áldozati vagy semleges szerepben jelennek meg. Itt az erőszak különböző formáit mutatják meg a diákoknak, de nemcsak a nyílt formáit, mint a fizikai zaklatás, hanem a bújtatott erőszakra is felhívják a figyelmet, például a kommunikációban megnyilvánuló bántalmazásra. Az előadás kérdése az is, hogyan lehet mindez ellen fellépni, hogyan lehet konfrontálódni a zaklatóval. A színészek szélsőségesen, karikatúrába hajlón játszanak, de a karakterek a történet szintjén sincsenek alaposan kibontva. Ez abból is jól látszik, hogy amikor a diákoknak egy „erőszakskálán” kell elhelyezniük a szereplőket, kisebb vita után szinte mindenkit a skála két végére tesznek (nagyon erőszakos vagy egyáltalán nem erőszakos), egy szereplő billeg csak középen. Ezután a diákok kis csoportokban beszélhetnek egy-egy olyan szereplővel, Fannival (Fodor Éva) és Norbival (Szivák-Tóth Viktor), akiket a leginkább érint Szilárd viselkedése. Az előadás második felében a színészek a megbeszélteket próbálják beépíteni a történetbe, majd a szereplők hirtelen arra kérik a diákokat, hogy Fanni helyett szembesítsék ők a bántalmazó Szilárdot. Ez nyílt és feszült helyzetet teremt, a diákok azonban belépnek az előadás terébe, és meglepően nagy bevonódással vesznek részt a feladatban.

KB35 Színházi Nevelési Társulat: Kimondva-kimondatlanul. Fotó: juranyihaz.hu

GM: A megfelelően instruált interaktív részek pedagógiailag jól felkészült alkotókat sejtetnek a Kimondva-kimondatlanul mögött. Ez lehet az egyik oka a sikernek. A másik pedig az, hogy maga a téma nem kényelmetlenül közeli, maximum felnőtt hozzátartozóktól (már ha beszélnek egyáltalán ilyenekről) vagy a médiából ismerős helyzetet fest le.

A sztereotip karakterek valahogy mégsem életszerűtlenek, bár valóban túlságosan konzisztensek és „tiszták”. Parabolaként nézve a Kimondva-kimondatlanul viszont hasznos oktatási anyag. A szereplők közötti dinamikákban pedig megbújik annyi árnyalat, amitől mégiscsak van min vitatkozni. Bár a karakterek talán egyszerűnek tűnnek, a közöttük lévő hierarchia többnyire van annyira fluid, hogy megfelelően szemléltesse, nem minden esetben vannak abszolút áldozatok és ragadozók, hanem a szerepek között van átjárás akár egyazon interakción belül is.

Az „üzenet” átadásának technikai részleteit tekintve és az arról való gondolkodás minőségét és szervezettségét vizsgálva hasonlóan magas minőséget képvisel az Anyám Suzukija. Az alkotók ötletesen váltogatnak a különféle feldolgozási módszerek között. Infografikák készítése, élőkép, hagyományos kérdezz-felelek – nem hagyják a hallgatóságot belefáradni egy konkrét eszköz monotonitásába.

FK: A feldolgozó foglalkozás célja itt viszont inkább a beavatás, esetleg a készségfejlesztés, nem a társadalmi probléma kibeszélése. A SPOT csoport produkciója mélységében ugyanakkor a DanteCasino előadásaival rokonítható, a nemi erőszak témakörét hozza be, illetve egy anya és fia közötti konfliktust tárgyal, ami Tankó Erika és Pálóczi Bence játékának köszönhetően nagyon elemi szinten hat.

GM: A játékmód, amit úgy jellemzel, hogy „elemi szinten hat”, számomra több aspektusra bomlik. Tankó Erikát tökéletesen hiteles fiatal anyának látom, aki élethűen sugározza magából egy olyan nő nyugodtságát, akinek túl korán kellett felnőnie, mégis megbocsátott „az ellene vétkezőknek”. Pálóczi Bence harsány stílusa, főleg az előadás legelején, a propozíciónál nem áll harmóniában annak tartalmával. Hangos, figyelemfelkeltő beszéd, lendületes mozdulatok hivatottak megidézni egy tizenhét éves fiú tesztoszteron fűtötte hiperaktivitását. Iskolai közegben ez viszont szerintem túlságosan intenzív, tekintve, hogy egy tanterem kisebb, mint egy színpad és az előtte elterülő nézőtér, ahol indokolt lehet felfokozott jelenléttel kitölteni a teret. És ha a Kimondva-kimondatlanul karaktereit sztereotipikusnak érzékeljük, akkor Pálóczi megszemélyesítésében az Anyám Suzukija Danija is kifejezetten annak tetszik.

Maga az előadás egyébként tényleg mélyre megy. Egy hatalmas traumát (nemi erőszak) követő borzalmasan nehéz döntés (az abortusz elvetése) utóéletét, az azzal való megbékélést, majd annak eredményét (a gyermek megszülése és felnevelése) mint örömforrást (az utód felé érzett feltétlen szeretet) mutatja be. Bár a tanulság levonásának folyamata szerintem túl lineáris egy pedagógiai célú darabhoz. A történet koherenciáját nem sérti, hogy nem taglalja didaktikus módon az abortusz körüli dilemmákat, hiszen főleg Dani élményein van a hangsúly. Az előadást követő beszélgetésekből viszont fájdalmasan hiányzik annak a bizonytalanságnak feloldása, hogy nem abortuszellenes propagandát látunk.

FK: Számomra az Anyám Suzukija egyáltalán nem volt propagandaszerű, bár nekem inkább szólt az előadás a nemi erőszakról és az ahhoz kötődő stigmatizációról, egy ilyen trauma megrázó jellegéről, mint az abortuszról. A történet vitt magával, O. Horváth Sári mindig nagyon erős világot és karaktereket épít, ez itt sem volt másként. A formanyelv is tetszett, hogy például a szóban forgó Suzuki egy rózsaszín, távirányítós autó. A foglalkozást pedig egyszerűen pedagógiai gyakorlatnak értelmeztem.

Freeszfe Egyesület: A valóság főpróbája. Fotó: juranyihaz.hu

A versenyprogramból egy előadásról nem esett szó még, a Freeszfe Egyesület közösségi színházi osztályának A valóság főpróbája című darabjáról. Ez nemcsak esztétikájában különbözik a versenyprogram más előadásaitól, hanem abban is, hogy Augusto Boal fórumszínházát és annak módszereit használják az alkotók. Ez mindenképpen nagy vállalás, hiszen Magyarországon a fórumszínház nem elterjedt forma, nincs körülötte színházi mozgalom, emlékezetes példa is csak kevés akad a közelmúltból. A brazil származású Augusto Boal fórumszínháza az elnyomottak színházának ernyője alá tartozik. Az elnyomottak színházának szándéka a színházi cselekvésen kívül társadalmi cselekvésre is bírni a nézőket, akik ezáltal cselekvő-nézőkké válnak (Boal szójátéka ennél sokkal kifejezőbb, ő a spect-actor terminust használja). Ez fejleszti a résztvevő csoportok tagjaiban a reflexió képességét, valamint a játékba való beavatkozás segítségével készteti őket arra, hogy saját életükben is érvényesítsék a tanultakat elnyomóikkal szemben.^[2] Boal színháza tehát határozottan politikai színház. A színházat a valós cselekvés, a forradalmi cselekvés terepének látja, ezt írja erről Az elnyomottak színháza című könyvében: „Talán a színház önmagában nem forradalmi, viszont mindenképpen főpróbája a forradalomnak.”^[3] Ez összecseng a freeszfés hallgatók előadásának címével, amely a forradalom főpróbája helyett A valóság főpróbája.

Az alkotók a fórum során lekövetik Boal színházi módszereit. Kezdésként arról beszélgetnek a diákokkal, hogy szerintük mi az elnyomás, ezután képszínházi eszközöket használnak, és arra kérik a diákokat, hogy testükkel formáljanak szobrokat bizonyos állítások alapján. A fórumszínház játékszabályait azonban nem ismertetik előzetesen a drámatagozatos diákok előtt, hanem játszani kezdik az elnyomási helyzeteket bemutató történetet. A történet főszereplője Kovács Zsuzsa – később Írisz –, ő az, aki folyton az elnyomott helyzetébe kerül. Ezek a helyzetek mind a színház világa, intézményrendszere, illetve a színészi hivatás körül forognak. Az előadás végére a főszereplő helyzete annyira reménytelennek tűnik, hogy végül feladja: az utolsó jelenetben egy gyógyszeres dobozt szorongat. A drámai rész végén pedig az alkotók felteszik a kérdést: végződhetett volna-e másként a történet? Mit kellett volna tennie Írisznek, és a történet melyik pontján, hogy javuljon a helyzete? A diákok kis csoportokban beszélgetnek erről, majd elkezdik újrajátszani a jeleneteket. A játékot tapssal lehet megállítani, amikor a közönség elnyomást érez. Az első diákot, aki tapsol, meg is kérik, hogy álljon be a főszereplő helyére, ám azt előzetesen nem tisztázták, hogy aki közbeavatkozik, az nézőből spect-actor lesz. Ezután minden elnyomási helyzetet többször is újrajátszanak, mindig más ötlet alapján, mindig más áll be Írisz helyére, azonban minden próbálkozás sikertelennek látszik, az elnyomás nem dől meg a történet végére sem. A fórum egyik pontján a diákok elkezdik megfogalmazni, hogy az elnyomás megdönthetetlen, ezért kár tovább próbálkozni, a játék értelmetlen, a főszereplő ugyanolyan vagy még rosszabb helyzetben van, mint az elején. E mellett az álláspont mellett pedig ki is tartanak a játék végéig.

Kifejezetten izgalmasnak gondolom pályájuk elején álló fiatalokat a színházi szakma és intézményrendszer elnyomó szerepével szembesíteni, de ez a szembesítés nem teljesíti be azt a pedagógiai, politikai célt, amelyet a fórumszínházi forma választásával kitűznek maguk elé, mivel a résztvevők az elnyomást nem tudják megdönteni. Így az előadás nem tanítja cselekvésre a diákokat, épp ellenkezőleg, a levonható tanulság számukra az, hogy az ellenállásnak semmi értelme.

A 6. Tantermi Színházi Szemle versenyprogramját összességében szerteágazónak, sokszínűnek mondanám, noha számos érintkezési pont is van az előadások között. Nemcsak esztétikai értéket képviselnek, de pedagógiai célokat is, így nívós tantermi előadásokat láthattunk. A Szemle két napja mindkettőnket meglehetősen elfárasztott, de annak különösen örülök, hogy ebből a hét előadásból öt még több diákhoz fog eljutni Budapesten és más városokban is a Szemlén elnyert forrásoknak köszönhetően.

A 6. Tantermi Színházi Szemle részletes programja itt olvasható: https://juranyihaz.hu/hu/hir/6tantermiszinhaziszemle

^[1] KRICSFALUSI Beatrix, „Aktivitás-részvétel-interpasszivitás, avagy van-e nézője az alkalmazott színháznak?”, in A színpadon túl. Az alkalmazott színház és környéke, szerk. Görcsi Péter – P. Müller Péter – Pandur Petra – Rosner Krisztina (Pécs: Kronosz Kiadó, 2016), 18.

^[2] OBLATH Márton – TAKÁCS Gábor – PADOS Eszter, „Fórumszínház. Egy műhelymunka megtervezése: Elnyomottak színháza fiatal fogvatartottakkal”, in HORVÁTH Kata – OBLATH Márton et al., szerk., A Sajátszínház módszerei. Művészet alapú részvételi kutatás (Budapest: L’Harmattan, 2017), 137–161, 161.

^[3] Augusto BOAL, Theatre of The Oppressed, angolra ford. Charles A. és Maria-Odilia LEAL-MCBRIDE és Emily FRYER, London: Pluto Press, 2000), 98. Saját fordítás. F. K.