Boris Vian világát színpadon eddig Fehér Balázs Benő rendezéseiben volt szerencsém látni. A Tajtékos napok és a Pekingi ősz című előadásokban tapasztalt harsány, ízlésesen eltúlzott látványú színpadi világok után azonban meghökkentően egyszerű és letisztult a még egyetemi hallgató Gardenö Klaudia rendezése a Vianhoz méltóan „elborult” és ötletes Tábornokok uzsonnájából. Nincs más, csak a drámaszöveg, a helyzetkomikum és a Pozsonyi Színművészeti Egyetem hallgatóinak színvonalas játéka.

Fotók: Dömötör Ede / Komáromi Jókai Színház

Hosszú asztal tölti ki a Komáromi Jókai Színház kissé levegőtlen stúdió színpadát, mögötte francia szalont ábrázoló paravánszerűség. Gadus Erika díszlete praktikus, jelmezei egyszerűek, a kiegészítők frappánsak. A víg katonai tragédia magyar nyelvterületen és Szlovákiában egyaránt először debütál, pezseg a vagányságtól, a fiatalos energiáktól és a pimasz odamondásoktól, hogy a másfél óra alatt a fülledtség és az oxigénhiány ellenére is nemhogy lecsukodna a szem, inkább egyre éberebbé válik.

A Finta Viktória dramaturg által alaposan megdolgozott Vian-szöveg erőssége, hogy napjaink egyik legnyomasztóbb témáját, a háborút, a haditerv elkészítésének folyamatát és a haditanács működési mechanizmusát karikírozza ki. Teszi mindezt úgy, hogy a szürreális helyzetek és párbeszédek, a groteszk háborús megoldások nem is tűnnek annyira elképzelhetetlennek. Nehéz eldönteni, hogy a közönség nevetéshullámai a felszabadultságból (kinevetheti azt a szorongást, amiben egy ideje létezik); az abszurd megoldások és politikai indokok valószerűtlenségéből (a legtöbb háború mögött elsősorban gazdasági és világpolitikai érdekek, mintsem személyes konfliktusok húzódnak meg); vagy a színészi jelenlétből fakadó humorból erednek.

A történet szerint a francia miniszterelnök felszólítja egyik legjobb tábornokát, Audubont, hogy indítson háborút a francia vezérkarral, mert akkor elszegényedik a nép és utána újra jöhet a kormány, amely megmenti és újra felvirágoztatja az országot. Hogy a két hatalom egy és ugyanaz lesz, arra az istenadta (francia) nép úgysem jön rá. Az utasítás után a háború előkészületeit és a harcok hátterét kísérhetjük végig. Hogyan gondolkodnak el a francia hadsereg tábornokai, kit is kéne megtámadni, meg egyáltalán hogyan is kell egy ilyen háborúsdit elindítani, hát olyan régen volt legutóbb? Melyik vidék az, melynek megtámadását minden nagyhatalom támogatni tudja elvben és fegyverekkel is? Hogyan üssék el az időt a főhadiszállás pincéjében, amíg kint fegyverek zajonganak? És legfőképpen: hova helyezzék el a Tour de France-t, ha Franciaország háborút vív?

A kérdésekben rejlő abszurditáson akkor lehet igazán nevetni, ha a jelenetekben a szereplők vérkomolyan tárgyalnak róluk. Azonban a pozsonyi színművészeti egyetem hallgatói játékában van egy olyan csavar, ami engem időnként szintén nevetésre késztet: komolyan veszik, de közben észrevétlenül ki is kacsintanak. Így partnernek tekintik ebben a szürreális játékban a közönséget. Nem kötelességből nevetünk, tudván valahol legmélyen, hogy ezt nem gondolhatják komolyan, hanem olykor-olykor megérezzük, hogy ez így is van. Rétegzettebbé válik az előadás.

Audubonon kívül mindenki több figurát jelenít meg a színpadon. Úgy érzem, itt helyénvaló a „megjelenít” kifejezés, ugyanis nem mély átéléssel, hanem típusok és hozzáállások, emberi és nemzeti panelek felmutatásával érzékeltetik az emberi gyarlóságból fakadó tragikumot. Audubonként Heringes William szinte az első pillanattól fogva hozza a kisfiút, aki a felnőttek között játssza a hősködni vágyó férfit, miközben a nyakkendőjét is csak anyja segítségével tudja bekötni. A tábornoki uzsonna részeként dugipiával menőzik az általa vezetett francia vezérkarban, de arra azért szépen megkéri tiszttársait, hogy az anyukája erről ne tudjon. Heringes mozgásában, mimikájában és ideges röhögcsélésében is érződik a döntésképtelen, a pozíciójának megfelelni vágyó fiúcska, aki kis dolgokban hepciáskodik, a nagy dolgokban viszont akaratgyenge és befolyásolható. Heringes alakítása annyira emberi, hogy inkább szánalmasan vicces, mint idegesítő.

Anyját a zongora- és citeratudását is megmutató Kantár Máté formálja meg (mellette többek között a miniszterelnököt és püspököt is). Kantár higgadtsága és fegyelmezettsége jelenti a legfőbb humorforrást ebben az őrült valóságban. Egyik szerepében sem változtatja meg hangszínét, annál többet játszik a mozgásával és a testtartásával. Fejét felszegő, merev tartású édesanyaként ellentmondás nem tűrő tekintélyt sugároz. Izgő-mozgó, gyorsan beszélő és a kezével állandóan babráló miniszterelnökként maga a tenni akarás, a tervezgetés és a kiskapuk állandó keresése. Püspökként lassú járásában, ide-oda járó atyáskodó pillantásában az egyház méltósága, szavaiban azonban a pletykaéhes, iszákos, gyarló ember mintaképe jelenik meg. Ráadásul Kantár a hangszereket is éppen az adott karakter jelenlétében szólaltatja meg: máshogyan szól a kezében politikusként a citera és másképpen üti keményen a zongora billentyűit Audubon anyjaként.

A többi francia tábornokot és a nagyhatalmak képviselőit Balla Barnabás, Mezőszállási Márk és a koreográfiát is jegyző Béhr László István alakítja. Külön és tipikus (katonai) karakterjegyekkel rendelkezik mindegyik francia tiszt, így Balla lesz a nagyotmondó Jullet, Mezőszállási a finoman homoerotikus, főként a vízszerelők iránt vonzódó Dupont és Béhr a konkrétumokra vágyó és kereketeket kijelölni akaró Laveste. Ők is felnőttet játszó gyerekek. És a szellemes kiegészítőkön túl ugyanez jellemzi őket amerikai, orosz és kínai tábornokként, kezdve ott, hogy a Marseillaise-t mindegyik a saját figurájának nyelvén énekli el.  A kínai és az orosz változat kifejezetten hátborzongató.

De a hosszú asztal körül tanúi leszünk egy óvodásan lejátszott orosz rulettnek, egy kizsákmányoló kártyajátéknak és egy játékmalacokkal telerakott térkép tanulmányozásának is, stratégiai megbeszélés címszó alatt. Aztán annak rendje és módja szerint senki nem nyer, mindenki meghal, majd véres szájjal feltámad és tovább énekel: jól összegző befejezés ennek az elfuserált történetnek. Ami azért mégsem elfuserált, hiszen el lehet képzelni, hogy a nagyívű politikai beszédek mögött éppen így zajlanak az események, gyerekes arroganciával és a „nekem van igazam” attitűddel. Csak lehet, ott játékmalac helyett medvék jelzik térképen a katonai egységeket, Marseillaise helyett az orosz vagy az ukrán himnusz csendül fel, dugi italok helyett fegyverek kerülnek elő az asztal alól és a püspök nem pletykákra, hanem politikára éhes. A lényeg ugyanaz.

Mi? Boris Vian: Tábornokok uzsonnája
Hol? Komáromi Jókai Színház
Kik? Heringes William e.h., Kantár Máté e.h., Béhr László István e.h., Balla Barnabás e.h., Mezőszállási Márk e.h. Jelmez-díszlet: Gadus Erika m.v. Zenei vezető: Pálinkás Andrássy Zsuzsanna. Koreográfus: Béhr László István. Dramaturg: Finta Viktória e.h. A rendező asszisztense: Balázsy László. Rendező: Gardenö Klaudia e.h.