A Common Ground Dialogues projekt lényege egy depolarizáló művészi történetmesélési gyakorlat kialakítása. A különböző országokban megvalósuló workshopokban a játék fokról fokra vezet a valóságból a fikcióba. A résztvevők a két játékvezető irányításával, egy több részből álló folyamat során alkotják meg a saját történetüket. A módszertan kitalálóját, Ardai Petrát Gócza Anita kérdezte.

Ardai Petra. Fotó: Anna van Kooij

Hogyan segíti a játék és a fikció azt, hogy másképp tudjunk rálátni a hétköznapi valóságunkra?

A játék könnyedséget ad, és én hiszek abban, hogy a legjobb tanulási forma. Ráadásul az emberek általában szeretnek játszani. A valóság és a fikció közti határ meglehetősen képlékeny, hiszen például egy emlék az tulajdonképpen interpretáció, nincs olyan, hogy szilárd vagy egyértelmű valóság. Fikció alatt azt értem, ami a képzelet szüleménye, és végül is minden az. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen mesét mondunk magunknak meg másoknak.

Térjünk rá magára a foglalkozásra, ahol általában két játékvezető van. Mennyire fontos, hogy ők részletesen ismerjék a helyi problémákat, illetve a közeget?

A játékvezető külső szeme sokat segíthet, adott esetben megkérdezhet olyan dolgokat, amiket azok, akik részei a közösségnek, nem mernek. Ez egy művészeti játék, ahol a játékvezetőknek van egy furcsa szabadságuk.

A módszer végső formája most születik. Általában egy adott témára, egy bizonyos probléma feltérképezésének segítésére hívnak bennünket, Hollandiában az intézményes rasszizmussal foglalkoztunk például. A magyarországi Pilisre úgy kerültünk, hogy egy trénerképző foglalkozás után arra kért a Bizsu Közösségi Tér vezetője, hogy segítsük oldani a roma és nem roma csoportok közötti feszültségeket a településen. Mivel a holland trénertársam nem tud magyarul, és túl kevés információja van a roma-magyar kapcsolatról, Balogh Rodrigó lett a másik játékvezető. Vele és Nagy Pankával, a Bizsu vezetőjével együtt találtuk ki, hogyan lehetne ezt a módszert a pilisi helyzetre adaptálni.

A workshop első része a bemelegítés, ami egy bambuszrudakkal történő mozgásos játék. Ez mindig ugyanúgy zajlik, vagy nincs akkora jelentősége, hogy pontosan mi történik bemelegítés gyanánt?

Minden eleme fontos a dolognak, sokáig kísérleteztünk számos mozgásformával, míg eljutottunk ehhez a verzióhoz. A résztvevők mindkét kezükben egy bambuszrúd végét fogják, és ezáltal összekapcsolódnak egy lánccá, amelynek – ez a feladat – állandóan mozgásban kell lennie. A bambuszt nem szabad elengedni, de egyik kézből át lehet venni a másikba. Nem kell egymáshoz érniük, mégis egy organizmusként tudnak mozogni zenére pár percig a térben. Ez a folyamat energetizálja az embereket, megváltozik a tér, rögtön mosolyog mindenki. Létrejön egy rendszer, csapattá válnak a résztvevők. Az emberek alig táncolnak, mozognak szabadon, csapatban meg különösen ritkán. Mindez segít megérkezni, jelen lenni, ugyanakkor nyitottabbá is teszi őket.

Ezután következik az „emléktérkép” felrajzolása, amikor is a résztvevők felidézik azt az útvonalat, amelyen mindennap végighaladtak az iskolába menet.

Először mindenki lejárja a térben ezt az utat – kívülről úgy néz ki az egész, mint egy Pina Bausch-balett –, utána lerajzolja egy papírra, és csak ezt követően rögzítik a résztvevők a padlóra a saját útvonalukat ragasztócsíkok segítségével. Így a teremben szinte egy egész település megképződik, ahol ezek az útvonalak keresztül-kasul átmennek egymáson, megszűnnek a határok: Pilis, Budapest, Florida… egyik gyerekkor át a másikon.

Storytelling Circle » Trainer to Trainer, SPACE, Jurányi Ház (2024). Fotó: Hanna Skultéty

Miért pont ez az útvonal lett az „emléktérkép”? Lehetne mondjuk az a feladat, hogy az emberek az otthonukat rajzolják le a padlóra…

Valami olyasmit akartam, amire biztosan emlékszik mindenki, de nem túl megrázó, nem traumatikus semmilyen szempontból, valami semleges dolog.

Ilyen útvonala ráadásul mindenkinek van, és ebben a játékban azt mesél róla, amit akar. Ugyanakkor az útvonal mindig sokat elárul a mesélőről. Például az egyik franciaországi foglalkozáson egy karibi származású lány elmondta, hogy ő tulajdonképpen menekült ilyenkor otthonról: a dzsungel egy elhanyagolt helyéhez képest számára az iskola jelentette a biztonságot. Tehát egy viszonylag indifferens emléken keresztül is megjelenhetnek erős érzelmek. Sőt, talán ezen az útvonalon keresztül még jobban megjelennek, hiszen nem cenzúrázzuk az emlékképeket, hagyjuk, hogy az útvonal „magától” meséljen.

Ez a lány rögtön az elején megfogalmazta ezt így a csoport előtt?

Igen. Az ember egyébként nem nagyon gondolkozik ilyen dolgokon, nem szokta visszaidézni ezt az útvonalat, de ha ezt a feladatot kapja, akkor rögtön megjelenik egy kép. Ahogy elkezded felidézni a gyerekkorod, megjelennek érzések, szagok, illatok, hangok. Visszaemlékszel arra, ahogy akkor mentél az úton, mikor kicsi voltál, de látod magad kívülről is, ahogy most fejben újrajárod ugyanezt az útvonalat. Láthatóvá válik a fejünkben lévő „történetmesélő gép”, ahogy történetekkel konstruáljuk a valóságunkat.

Én például a Visegrádi utcában laktam és a Radnótiba jártam általános iskolába. Akárhányszor arra megyek, mindig észreveszek valamit változást. Ráadásul felnőve rengeteg új dolgot tudtam meg bizonyos helyekről: a kis park például, ami mellett mindennap elhaladtam, melegek ismert találkahelye volt akkoriban. De az is lehet, hogy aki ezt nekem mesélte, nem jól tudja. Mindenesetre ez a bizonytalan emlék is már az enyém lett, úgy mesélem el, mintha biztos igaz lenne.

Egy útvonal felidézéséről egy csomó minden eszedbe jut, olyan dolgok is, amiket esetleg csak később értettél meg. Az is megtörtént már, hogy valaki a foglalkozás után hónapokkal jött rá valamire, szóval ez az útvonal egy időutazás. Nagyon érdekes, ahogy mindez reflektál arra, ahogy felnőttél.

A játékvezető kérdései mindig arra irányulnak, hogy a résztvevők írják le a helyszínt, és ezeken a képeken keresztül kerülnek elő a történetek.

Merthogy te közben kérdésekkel irányítod/segíted az emlékezést…

Én elindítom az „idegenvezetést” az emlékekben, azután a többiek is becsatlakoznak a kérdéseikkel, párhuzamosan asszociálnak, keresgélnek a saját emlékeikben, elmesélik, hogy velük is történt hasonló, stb. Lassacskán beszélgetéssé alakul a dolog, amit az útvonal strukturál. Olyan az egész, mint egy színházi előadás, amelyben mindenki egyszerre alkotó és néző is. Ha sok időnk van, mindenki útvonalát végigjárjuk egyesével, ha kevesebb, akkor csak kisebb csoportokban.

A pilisi alkalmon a helyi iskolába járó, rossz körülmények között élő roma gyerekek szülei és az őket tanító tanárok vettek részt a workshopon.

A két közösség nem vagy alig kommunikál egymással. Bár mindennap találkoznak a városban, nincsenek igazán alkalmak, ahol jobban megismerhetnék egymást. Generációkon átívelően nem beszélnek. Vannak persze szülői értekezletek például, de a szülők nem érzik a magukénak ezeket a tereket.

Mikor kezdett csökkenni a köztük lévő távolság?

Amikor elkezdtünk mozogni, emlékeket felidézni, mesélni, mindenki fokozatosan feloldódott és beleengedte magát a játékba. A résztvevők ilyenkor átélik egymás emlékeit.

Az emberek alapvetően akarnak részévé válni ilyen élményeknek, csak nem mindig mernek, mert furcsa, hogy másokat érdekelhet, kik ők. A legtöbben szeretnek magukról beszélni, mivel ritkán kérdezik és hallgatják meg őket.

Nagyon magunkra vagyunk utalva. A rendszer, amelyben élünk, arra épül, hogy mindenki egyedül haladjon előre, ne keresse a kapcsolatot, a közös pontot a másikkal.

A folyamatra visszatérve, ahogy végigjárjuk az útvonalakat, a térkép „benépesül” egy rakás történettel, különböző helyszínekkel. Ezután kezdünk el nem emberi lényeket keresni az emlékeinkben: állatokat, növényeket, tárgyakat, természeti jelenségeket.

Storytelling Circle / Institutional Racism, BIZSU közösségi tér, Pilis (2024). Fotó: Hanna Skultéty

Merthogy ők lesznek majd a mese szereplői…

Igen, és azért is jó ez, mert amikor mondjuk először végigmentem gondolatban a Visegrádi utcán, nem jutottak eszembe a halak, de ha valaki azt mondja nekem, hogy „keressek” egy állatot az emlékeimben, rögtön beugrik, hogy mindennap a kisállatkereskedő boltja előtt mentem el, ahol kukacokat vettem a halaimnak. Felidéződik annak az akváriumnak az emléke, amit karácsonykor kaptam, és nagyon nem örültem neki, és az üzlet savanykás-poshadt szaga is. Erről meg valaki másnak a holtág ugrik be, hogy állt az út szélén egy fűzfa, ami az állandó búvóhelyükké vált.

Egyre mélyebbre kerülünk így az emlékeinkben?

Mélységei és magasságai, színei lesznek ezeknek az emlékeknek. És így fokozatosan megtöltjük a teret hangokkal, ízekkel, szagokkal, érzékszervi emlékekkel. Ezek a különálló történetek egymásra rakódnak.

Szép lassan felépül egy sajátos univerzum, ami mintegy megágyaz a mesének…

Abszolút. Ezen a ponton szoktunk az adott témával kapcsolatos emlékeket is keresni. Pilisen például azt néztük, hogy hol vannak a térképen olyan helyek, ahol sok erő van jelen, ahol döntéshozó helyzetben voltak a résztvevők.

Ez azért egy elég nehezen megválaszolható kérdésnek tűnik így elsőre. Erre is születtek válaszok?

Igen, bármilyen meglepő, de tudtak hozzá kapcsolódni. Volt olyan, aki nem mondott semmit, csak odaállt a térképen egy pontra. Nem mindennek kell kimondódnia ahhoz, hogy megtörténjen. A másik sztoriját viszont szinte mindenki kommentálta. És arra is születtek szép történetek, hogy melyek az erőtlenség, az együttérzés helyei.

Pedig ezek elég absztrakt dolgok. Ha most belegondolok, nem tudom, mit mondanék…

Főleg az segít, hogy addigra már rengeteg különböző emléket hallottak, amelyek mindig újabb és újabb történeteket idéztek fel bennük. Kinyílik ilyenkor egy hatalmas zsák a gyerekkoroddal. És persze mindenki saját magáról gondolkozik, miközben egy másik ember emlékeit hallgatja. Ugyanakkor ezeken az emlékeken keresztül egy teljesen más szinten ismerjük meg a másik embert.

Ezen a ponton megint jön egy mozgásos rész…

A bambuszt már ismerik az elejéről, visszahozzuk építési anyagként, és adunk mellé még ragasztószalagot. Pilisen menedéket építettünk, van, amikor emlékművet állítanak a résztvevők. Nem tudsz sablonokat használni, bambuszból lehetetlen leképezni valamilyen valós dolgot, egy váz jön létre, amibe mindenfélét bele lehet képzelni.

Építés közben nem lehet beszélni, ennek nyilván van jelentősége.

Ez a helyzet egy másfajta kommunikációra ösztönöz, a szokásostól eltérő egyezkedésre a térről. Egyedül csak elkezdeni tudod, később nem boldogulsz mások segítsége nélkül, előbb-utóbb valakinek meg kell fogni, amit addig összeragasztottál, és hozzá kell illesztened ahhoz, amit a többiek csináltak. Nagyon tanulságos, hogyan viselkedik az ember egy ilyen szituációban, mennyire akarja rákényszeríteni például a társaira a saját koncepcióját. Szavak nélkül néha könnyebb együttműködni.

Ardai Petra a Hol rejtőzik az emberiség? Where is Humanity Hiding? című beszélgetésen, a Jurányi Házban. Fotó: Maja Kamilla Menyhárt

A következő fontos fázis a mese karaktereinek felépítése. Annak mi az oka, hogy nem emberi karakterekkel dolgoztok?

Ha emberi karakterek lennének, akkor könnyen beleeshetnénk abba a csapdába, hogy olyan dolgokról kezdünk el beszélni, amiről nem tudunk eleget, vagy amihez nincs jogunk. Fájdalmakat okozhatnánk egymásnak. Viszont ha az első hó a karakter, vagy egy hegy, egy szódásüveg, egy vadliba, akkor eleve meg se próbál senki azzá válni.

Minimum három, maximum öt karakter van a mesében, a résztvevőket csoportokra osztjuk, minden csoport megkapja a saját karakterét – kizárólag az elhangzott emlékekből –, és elkezdik kidolgozni. Ehhez kapnak kérdéseket, amik segítik a beszélgetést: mi kell a létezéséhez, kik a szövetségesei, hol a vakfoltja, milyen szuperereje van, stb.

Ezután következik a közös mesealkotás. A csoportok körbeülik a menedéket, és a játékvezetők felvezetik a történetet: A jövőben vagyunk, az ember már majdnem kihalt, mert nem tudott együttműködni, hagyta, hogy gyűlölet legyen.

Elmondjuk a játékszabályokat is, hogy ez egy kooperatív játék, tehát nem szabad a másikat vagy saját magadat ellehetetleníteni. Ha ez mégis megtörténik, vége a mesének.

Először belakjuk a teret azzal, hogy minden karakter elmondja, neki mire van szüksége az élethez. Itt rögtön jönnek a konfliktusok, mert mondjuk a mangófának esőre van szüksége, de a villamos berozsdásodik a csapadéktól. Tehát a résztvevőknek muszáj „érdekegyeztetni”, be kell rendezniük a teret, a karakterek világát úgy, hogy az mindegyiknek megfelelő legyen. Volt olyan csoport, ahol már ez is nagyon hosszú időt vett igénybe, mert egyszerűen nem tudtak egyezségre jutni.

Ha ez megvan, akkor a karaktereknek az emberekhez fűződő kapcsolatát nézzük meg. Hiányzik-e a gyíknak, a borostyánnak vagy a tehénnek az ember, mi lesz nélkülük a kukásautóval vagy az írógéppel?

Ezután egy csavarral tízezer évet ugrunk előre az időben, addigra mindegyik karakter nagy átalakuláson megy keresztül, amitől persze felborul az egyensúly. És akkor erre még ráteszünk egy lapáttal, azt mondjuk, hogy valamelyik karakter hatalomra tör, találják ki, melyik lehet az. Felelőssé tehetnek valakit a történtekért. A mese utolsó részében megpróbálunk összefogni és megoldani a konfliktust: összekeverjük a különböző karaktereket képviselő résztvevőket, és mindegyik új csoport kidolgoz egy mesét, amely megoldást nyújt az egyensúly helyreállítására. A végén pedig az egyik játékvezető, aki általában egy költő, versben összefoglalja a megszületett meséket.

A workshop lezárásaként van még egy közös visszatekintés…

Mindaz, ami eddig történt, igazából ezért történt. Egy ilyen élmény után teljesen másképp beszélgetnek egymással az emberek. Pilisen ez egy közös ebéd keretében zajlott. Evés előtt-után mindenki ki tudta beszélni, ami felgyülemlett benne. Egészen lényegtelennek tűnő problémáktól kezdve családi és történelmi traumákig sok minden előkerült. Mindenről lehetett beszélgetni, tabuk nélkül. Elmondták például, milyen fontos, hogy most már tudják egymásról, ki mit gondol, és hogy ezeket a történeteket nem szabad nem elmesélni, a gyerekeknek is ismerniük kell őket.

Itt már játékvezetőként mi csak hallgattuk, amint egymással beszélgetnek, a szülők a pedagógusokkal. Ketten is megnyíltak a vallásos hitükről, az egyikük keresztény, a másik buddhista. Szép volt, ahogy minden különbség békében megfért az asztalnál. Ne felejtsük el, hogy ezek az emberek soha vagy alig beszélgettek egymással korábban. Ezeket a pillanatokat többé már nem lehet meg nem történtté tenni.