„Még egy román–magyar előadás…” – sóhajt fel egyik Kolozsváron élő (romániai magyar) barátnőm, amikor elmondom neki, jegyet vettem a Reactor Wonders of Transylvania című előadására. Reakciója érthető: az együttélés kihívásai az utóbbi hat éveben nem maradtak teljesen kibeszéletlenül. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy dúskálunk a hasonló előadásokban (a Kolozsvári Nemzeti Színház vagy a Kolozsvári Állami Magyar Színház repertoárján kevés sikerrel keressük őket), az viszont mindenképpen megemlítendő, hogy a Reactor de creație și experiment független színházi műhely több ízben is foglalkozott a témával.

Fotó: Mihai Păcurar

A mai Románia megalakulásának centenáriumi évfordulóján született meg az azóta Halász Péter-díjjal jutalmazott 99,6%; 2023-ban pedig a (szintén független) Váróterem Projekttel közösen indították el a Fágáș: multikulturális perspektívák elnevezésű programsorozatot. Ez utóbbi célja az etnikai alapon szegregálódó közönségek egyesítése. A program része a már meglévő előadások egymás közti cseréje (a másik székhelyén való játszása), illetve két új, a kétnyelvű közösségek mindennapjait tematizáló előadás létrehozása: Dincolo de ora de aur / Az aranyórán túl (r. Ovidiu Caița) és a Wonders of Transylvania (r. Boross Martin). A legemblematikusabb, román és magyar alkotók közreműködésével a témában készült alkotás pedig a Yorick Stúdió 2009-es 20/20-a (r. Gianina Cărbunariu), ami dokumentarista módszerekkel dolgozza fel a marosvásárhelyi Fekete március történéseit.

A Wonders tehát ebbe a sorba illeszkedik, és rögtön egy sor izgalmas kérdést vet fel. Milyen perspektívából közelíti meg az együttélés problémáját? Hogyan küszöböli ki a nyelvi akadályokat? Kihez szól? És ami az (erdélyi) néző számára talán a legfontosabb: mi újat tud felmutatni a témában? Ha Boross Martin rendezését ez utóbbi kérdés felől akarnám megítélni, a véleményem aligha lehetne elsöprően pozitív. Az előadás ugyanis tematikus szinten végig a román–magyar kapcsolatok felszínét kapargatja. A Wonders egy körülbelül két hónapon át tartó színházi alkotófolyamat története: egy független erdélyi társulat egy magyarországi rendezővel, Andreával (Pál Emőke) kiegészülve készül a Wonders of Transylvania című performanszra (természetesen az együttélés témájában). Az egyes jelenetek egy-egy próba köré épülnek, amelyek során Andrea a színészek provokálásával igyekszik kiugrasztani a nyulat (vagyis az általa elképzelt, mély traumákat) a bokorból.

Konfliktusból nincs hiány, a kiugrasztott vadállatok/helyzetek azonban aligha számítanak meglepetésnek Kolozsváron. A gyergyói Eszter (Kolcza Rebeka) nem beszél jól románul, emiatt visszahúzódó és frusztrált. Attila (Gáspár-Barra Szilárd) és az egyik színésznő, Andreea (Oana Mardare) egymásba szeretnek, a fiú azonban nem akarja bemutatni a családjának a román lányt. Egyik improvizációs gyakorlat alatt a „ki volt itt előbb” kérdéskör kerül terítéke, egy másik alatt a „milyen nemzetiségű a gulyás” dilemma. A székelyek a mű fikciós világában is az autonómiáért küzdenek. A magyarok a románok lopáshajlamával viccelődnek, a románok a magyarok nyelvtudásával. A nyelvi korlát, az interetnikus szerelem, az autonómia mind olyan témák, amelyek az erdélyiek életében unalomig ismételtek. Ezen a ponton fontos feltennünk a kérdést: voltaképpen milyen közönségnek készült az előadás? Hiszen egy külföldi néző számára mindez az újdonság erejével bírhat, sőt, érzékletes helyzetjelentést adhat Erdélyről. Kolozsvári szemmel azonban a Wonders inkább ismerős, a téma kapcsán rendre felmerülő párbeszédek gyűjteménye; úgy is mondhatnánk, a vele egyetértőkhez szól, az ő realitásuk visszatükrözése.

Fotó: Váczi Roland

Ha tehát csupán az alapján akarnám megítélni az előadást, hogy képes-e kimozdítani a már meglévő sémáimból, itt pontot is tehetnék a kritika végére. A helyzet azonban úgy áll, hogy a Wonders okos alkotás: nem az én előzetes kérdéseimet igyekszik kielégíteni, hanem rendre felteszi és nekem szegezi a sajátjait. Milyen (színházi) eszközeink vannak arra, hogy elindítsunk egy interetnikus párbeszédet? Milyen motiváció és cél áll a művészi munka hátterében? Kell-e bármi újat mondanunk (és tudunk-e egyáltalán)? A kérdések mindenekelőtt a mockumentary műfajnak és a jó érzékkel használt öniróniának köszönhetően merülnek fel.

Az áldokumentarista forma több szinten is alakítja a látottakat. Egyrészt explicit módon jelen van a cselekményben: a magyarországi Andrea arra kéri a színészeket, hogy videón rögzítsék a próbák utáni benyomásaikat, ezeket a videókat pedig vetítőn látjuk. Másrészt impliciten egy izgalmas játékot hoz létre, egymásba tükrözve a fikcióban megjelenített és a valóságban (feltételezhetően) lejátszódó próbafolyamatot. A két szféra közt vannak áthallások: mindkét esetben román és magyar színészek készülnek előadásra, mindkét esetben magyarországi rendező irányításával, a cím változatlanul a Wonders of Transylvania, a helyszín Kolozsvár, a társulatok neve pedig igen hasonló (az előadáson belül Reductor). Félreértés ne essék, az előadásnak nem célja, hogy elbizonytalanítson, a valóságot nézzük-e vagy mindez a kitaláció műve. A cselekmény fikciós, a színészek nem saját nevükön játszanak, hanem karaktereket alakítanak. Az átfedések nem a valóság-kitaláció határ teljes eltörlését szolgálják, hanem lehetővé teszik, hogy a művön belül megfogalmazódó kérdéseket közvetve, mintegy metagesztusként a színházi alkotófolyamatok egészére is kiterjesszük.

Az előadás humorát is ez a tükörjáték adja meg, hiszen az ironikus megnyilvánulások rögtön önironikusakká is válnak. Silviát (Alexandra Caras) a casting során megkérdezik, hányadik román–magyar előadása lesz ez, mi újat remél a mostani produkciótól (utalva a Reactornál eddig is létrejövő darabokra); a projekthez fűzött elvárásokat a Reductor főnökét játszó Doru Taloș fogalmazza meg (aki a valóságban is a Reactor társigazgatója). A magyarországi Andrea világmegváltó gondolatokkal érkezik, mély traumákat próbál kiprovokálni, a nézők teljes szemléletváltását sürgeti, végül azonban megbetegszik (hallucinálni kezd, vámpíroktól retteg), és még az általa rendezett előadás premierjén sem vesz részt. A színészek a próbák alatt különböző kutatásokat végeznek el, témákra improvizálnak – mégsem jutnak tovább közhelyeknél. Rögtön az első próbára házifeladattal érkeznek, arra keresik a választ, mit jelent számukra Erdély. A megoldásaik közt szerepel az interetnikus szerelem, a patakcsobogás és hegyilevegő, a nagymama recepteskönyve, a jövő generációját képviselő gyerekek.

Fotó: Váczi Roland

Tudunk pátosz nélkül beszélni a román–magyar kérdésről? Tudunk újat mondani? Ha a cselekmény és az említett tükörjáték alapján akarunk felelni, a válasz nemleges. Egy párbeszédben, egy alkotás létrehozásakor nemcsak saját történeteinket és nézeteinket hozzuk játékba, de azt a sok sztereotípiát és közhelyet is, amelyek az idők során a témára rakódtak. Az Andrea által rendezett Wonders performanszsorozat kudarcot vall (a díszletet lerombolják a nacionalisták, a színészek összevesznek) – felsejlenek a színházi alkotófolyamat határai. Pont ezek felmutatása teszi izgalmassá (és a fikciós előadáspártól különbözővé) Boross Martin Wondersét. Nem is kell újat mondanunk – állítja a színésznő Andreea karakter. A fontos az, hogy nem felejtünk el beszélni a problémákról, életben tartjuk a kommunikációt, és ha nem is érünk el olyanokat, akik tőlünk teljesen eltérő véleményen vannak (azaz a gyűlölködő beszédmód hívei), legalább képesek vagyunk a meglévő közönséget közösségé összefogni.

A „még egy román–magyar előadás” reakciót izgalmas lenne egy tágabb, a Wonders of Transylvaniától független kontextusban is tárgyalni. Egy ilyen előadás megszületését kétségtelenül indokolja a téma aktualitása (főleg a választások idején, amikor olyan nacionalista pártok plakátjaival van tele a város, mint az AUR); de nem lehet elhanyagolható ok a kiírt európai és romániai pályázatok kritériumrendszere sem. Ezek gyakran olyan előadások létrehozását támogatják, amelyek szociális problémákkal foglalkoznak (kisebbségek, halmozottan hátrányos helyzetűek, interetnikus kapcsolatok stb.). Így a független színházi szférában a kíváncsiság és a társadalmi szerepvállalás igénye mellett a támogatottság kérdése is közrejátszhat egy román–magyar előadás létrehozásában. A közösséget érintő problémák ezáltal többnyire nem az állami intézményekben, hanem a (jóval kiszolgáltatottabb) függetleneknél kerülnek terítékre. Kivételek természetesen vannak: ilyen a szintén román–magyar témában született, 2014-es Double Bind (r. Alina Nelega, Kincses Réka) a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház két társulatának (Liviu Rebreanu és Tompa Miklós) koprodukciója.

Mi? Wonders of Transylvania
Hol? REACTOR de creație și experiment / ZIZ – Art and Social Area, Kolozsvár
Kik? A Reactor de creație și experiment és a Váróterem Projekt koprodukciója a STEREO AKT-tal együttműködésben. Rendező: Boross Martin. Dramaturg: Alexa Băcanu & Boross Martin. Díszlet- és videó-desing: Mihai Păcurar. Jelmez: Gábor Zsófi. Zene, hang-design: Bartha Márk. Technikus: Cătălin Filip. Rendező asszisztens: Turós Ágnes, Ștefana Olar. Szereplők: Alexandra Caras, Gáspár-Barra Szilárd, Kolcza Rebeka, Oana Mardare, Pál Emőke, Tavi Voina. Videón közreműködnek: Andrada Balea, Doru Mihai Taloș, Cătălin Filip, Alina Mișoc.