Az Európa házhoz megy számomra egy kirándulással kezdődött. Kellemes felvezetésnek bizonyult felkutatni a második kerületi családi ház címét, ahol ezt az estéről estére más otthonban helyet kapó előadást láthattam (ha egyáltalán a „látás” megfelelő kifejezés ebben az esetben). Egy filctollal rajzolt, sematikus Európa-térképpel borított asztal fogadott minket, ezt ültük körbe a játék során. Az már csak hazafelé derült ki, hogy a cím és az időzítés (az EU-csatlakozás évfordulójához közeli időpont) nem csak bennem ébresztett olyan elvárásokat, amelyeknek az előadás nem felelt meg. Ez kortól, nemtől, foglalkozástól függetlenül közös tapasztalat volt számunkra.

Fotók: PLACCC Fesztivál

Bevezetésképpen három helyet kellett megjelölnünk a térképen és összekötni őket. Itt rögtön felvetődött a kérdés, mi számít Európának? A csatlakozásra váró Montenegro, mely rajta volt a térképen, például annak tekinthető-e? Nem bocsátkoztunk hosszabb elmélkedésekbe, hiszen szerettük volna mielőbb belevetni magunkat a játékba. Ez a helyzet később többször megismétlődött; az időfaktor valószínűleg összefüggésben van a már említett hiányérzettel. Mindenesetre egy x-szel bejelöltem Perastot, és nemsokára (egy társunk véletlenszerű választása nyomán) alkalmam volt az itteni élményeimről mesélni.

Az előadás ritmusát és dramaturgiáját egy kézbe vehető gép irányítja, mely a régi diavetítőkre hasonlít – játékmesterünk, Luca EKG-gépnek becézte. Ezt a gépet adtuk körbe az óramutató járása szerint, amely blokk szélességű telexek formájában kommunikált velünk, ha megnyomtuk a megfelelő gombot. Öt forduló volt, a fordulók elején rövid, az EU történetéhez kapcsolódó ismertetéseket köpött ki magából a gép. A szerkezetbe egy biztonsági intézkedés is be lett építve: túl hosszú idő eltelte esetén piros villanással és hanggal jelez, tehát már az elején ki lett mondva, hogy nem szabad húzni az időt.

Végül csak egyszer tapasztaltuk meg a piros lámpa villanását és a berregést; a felvezetés talán akaratlanul is abba az irányba terelt minket, hogy pörgessük az eseményeket. Az első kör főleg az ismerkedésről szólt, kiemelt szerepet kapott a házigazdák megismerése. A második és harmadik kör feladatai, felvetései meglehetősen széles skálán mozogtak. Közben is és a feladatokat újraolvasva (dokumentációs céllal hazahoztam csaknem az összes cédulát) azt gondolom, csak nagyon áttételesen érvényesült az adott kör elején megfogalmazott EU-s mérföldkövekhez való kapcsolódás. Viszont maguk a kérdések bőségesen alkalmat adtak volna az elmélkedésre, dialógusra, csakhogy a dramaturgia ezt nem engedte. Ugyan nem voltunk siettetve, de a koreográfiába nem volt beépítve az eszmecsere. Természetesen senki nem tiltotta meg, hogy az esemény után együtt maradjunk és csevegjünk. De nem akartunk visszaélni a házigazdák türelmével a kissé hosszúra nyúlt este után, illetve abban a pillanatban lett volna érdekes beszélni ezekről, amikor a véleménykülönbség, eltérő értelmezések még ott voltak a levegőben. A sok felmerülő majd tovatűnő meg nem beszélt dolog közül talán nehéz is lett volna melyikhez kapni a végén.

Ízelítőül álljon itt néhány kérdés, feladat. Európa mitologikus történetét vagy Churchill háború utáni beszédét hallgassuk-e meg? Nálunk Európa történetére esett a választás, mely ezúttal sokkal részletesebben hangzott el (és ezen a ponton a gép sem berregett, valószínűleg tudta az algoritmus, hogy ez egy hosszabb rész). Egytől ötig terjedő skálán eldöntendő kérdések (bármiféle indoklás, kifejtés nélkül): mennyire vagyok szolidáris? mekkora a demokráciába vetett bizalmam? Érdekképviselethez való viszonyunk: ki volt vagy jelenleg tagja valamelyik pártnak? Ki volt diákönkormányzati képviselő? Élettörténethez kapcsolódó kérdések: válasszunk valakit, aki elmondja, hogyan ismerkedtek meg a nagyszülei; egy valaki mesélje el az általa gyalog megtett legnagyobb utat; egy kiválasztott személy mesélje el, hol és hogyan képzeli a temetését; két városhoz kapcsolódó történet az elején bejelöltek közül. Az EU-n belüli szabad mozgásra való reflektálás: dolgoztok-e rendszeresen külföldön? Mindenki hívjon fel valakit, aki elmondja, mit/kit lát – ki telefonált a legmesszebbre? Melyik határt törölnétek el?

Kifejezetten igényeltem volna, hogy egy szám ujjunkkal történő felmutatása helyett részletesebben is megbeszéljük, hogy a szabadpiacból származó hasznunk értékelését munkavállalóként vagy fogyasztóként értjük, milyen azonosságok/különbségek vannak a kettő között, illetve ki hogyan ítéli meg a helyzetet. Szívesen beszéltem volna a résztvevőkkel arról is, hogy mit értünk munka, jövedelem és megélhetés alatt. A többség azt válaszolta, nem él meg a jövedelméből, de paradox módon erről egy olyan eseményen beszélünk, amelyre 4900 forint plusz kényelmi díj a belépő ára.

A negyedik és ötödik körben kicsit változott a dramaturgia. Két fős csoportokba osztottak minket, és egy-egy telefont kaptunk, a telefonokon futó applikáció segítségével egyrészt az adott kérdésekre válaszolhattunk, másrészt folyamatosan tájékoztatott minket a verseny aktuális állásáról, pontszámaink alakulásáról. Itt tehát a játék a névtelen versengésre lett kihegyezve (ami ezúttal kifejezetten rímelt a menekültkérelmek elbírásához kapcsolódó Dublini Egyezményről és az eurózónához való csatlakozás gazdasági feltételeit rögzítő Maastrichti Szerződésről szóló ismertetőre). Az aktuális hangulat, a kissé kaotikus rendszer miatt nem volt tétje vagy izgalma a játéknak, pedig fontos kérdések körül forgott: akarunk-e együttműködni más csoportokkal, vagy mindenki mindenki ellen harcol; akarunk-e szolidárisak lenni a lemaradókkal, és támogatni őket bónusz pontokkal, vagy hagyjuk, hogy egyre jobban lemaradjanak. Néhol önkényesen lehetett pontokat osztogatni vagy levonni a többiektől, úgy, hogy nem lehetett tudni, ki és miért von le pontot tőlünk – ennek kapcsán egy ponton aztán arról kellett dönteni, meg akarjuk-e büntetni azt, akitől addig a legtöbb büntetést kaptuk anonim módban. Egy ábra ugyanis megmutatta, ki volt a legkevésbé szolidáris velünk. Itt semmiféle lehetőség nem volt az élmény megbeszélésére, pörögtek a kérdések, pontok jöttek-mentek, közben nagyokat változott a pozíciónk, míg egyszer csak azon kaptam magamat, hogy holtversenyben az élen végeztünk.

Mindeközben a háttérben egy mindenmentes torta készült és bizonyos pontokon ehhez kapcsolódtak a feladatok (pl. a sütő felmelegítése). A gép utolsó üzenete az elért eredmények függvényében a torta arányos felosztásra tett javaslatot.

A játék végén erős hiányérzetem támadt. A belváros felé vezető út hosszúsága lehetőséget adott rá, hogy néhány nézőtársaimmal beszéljek is erről – szakmabeliekkel és nem szakmabeliekkel, korombeliekkel és fiatalabbakkal. Arra jutottunk, hogy mivel nincsen lecsengése a feldobott válaszoknak, sztoriknak és az eltérő interpretációs lehetőségeknek, nem tudtunk elkezdeni beszélgetni, hogy aztán meggyőzzük egymást és új belátásra tegyünk szert egy-egy kérdés kapcsán – pedig ez lett volna az igazán izgalmas. Ahogy az egyik egyetemista nézőtársam fogalmazott: a cím és az időzítés nyomán azt várta, hogy körbejárjuk a kérdést, hogyan kapcsolódhat a magyar identitás az európai identitáshoz. A sok feladat, a valamennyire kötött ritmus kevés alkalmat adott a személyes történetek elmesélésére, pedig mint kiderült, többek számára éppen ezek voltak a legérdekesebb részek, és kifejezetten szívesen hallgattuk volna hosszabban is egymást, arról, hogy milyen élményeket szereztek Európában turistaként, cserediákként, látógatóba érkezett rokonként, netán vendégmunkásként. A produkció egy komoly ziccert hagy ki: az évforduló, a Brüsszel-ellenes kormányzati szólamok és az EU-s pénzek felhasználása közötti ambivalencia, a nemzetközi trendként is megfigyelhető euroszkepticizmus kontextusában fontos lett volna Európáról mint lehetséges identitásteremtő közösségről gondolkoznunk.

Mi? Rimini Protokoll: Európa házhoz megy – BTF – A Placcc Fesztivál együttműködésével a Goethe Intézet és a Szendvicsbár közösségi tér támogatásával
Hol? Budapesti magánlakásokon
Kik? Az este aktuális résztvevői. Koncepció / forgatókönyv / rendezés: Helgard Haug, Stefan Kaegi, Daniel Wetzel. Dramaturgia: Katja Hagedorn. Interakciótervezés: Grit Schuster, Hans Leser, Mirko Dietrich. Interakciótervezés asszisztens: Philipp Arnold. Díszlet és látvány: Belle Santos, Lena Mody. Díszlet és látvány asszisztens: Ran Chai Bar-zvi. Produkciós manager: Anna Florin, Juliane Männel. Produkciós manager turné: Louise Stölting. Műszaki vezetés: Sven Nichterlein. Master of Ceremony Tour: Anton Rose. Technikus turné: Claes Schwennen, Hans Leser, Sven Nichterlein. Játékmesterek: Borsos Luca, Magasi Dalma. Front of House: Bíró Dorottya. Technikai közreműködő: Mohácsi Julia. Fordító: Dohy Balázs, Mayer Dániel.