Napról napra

Az 59. Hangosítóban, az előző epizód folytatásaként, ismét a történelmi drámáról lesz szó. Ezúttal két olyan író szemüvegén keresztül, akik több fontos, történelmi témájú színpadi művet írtak. Az adás vendégei Márton László és Spiró György.

Egészen sokan komolyan vették a Budaörsi Latinovits Színház kérését: a dress code szerint a nézőket lehetőleg sárga, csíkos, zöld, kék vagy szürke ruhában és/vagy kiegészítőkkel várják a Cyranora, Pelsőczy Réka rendezésére. Vizuálisan tehát máris egység alakul a nézők és a T-alakú színpadon járkáló, díszletet igazító színészek közt, utóbbiak többször reagálnak is rá, hogy színházat csinálnak.

Három és fél évtized különbséggel születtek Peter Weiss, illetve Nyikolaj Erdman háborúk, forradalmak árnyékában írt drámái – ami nem sok, csak éppen a háttér és a nézőpont (ha úgy tetszik: a kulturális és történelmi környezet) tér el élesen egymástól. Az is nyilvánvaló, hogy a két darab előadása más-más színházi nyelvet, stílust igényel. Így nem meglepő, […]

Két előadás, amely egy-egy olyan korosztályhoz beszél, melyek számára többé-kevésbé limitált a színházi felhozatal. A Magyar Színház az igencsak kitaszított felső tagozatosokat, a győri RÉV Színház a kínálat szempontjából – legalábbis Budapesten és egy-két nagyobb városban – kissé jobb helyzetben lévő középiskolásokat célozza, hogy mára vonatkozó, releváns kérdésfelvetésekkel igyekezzen színházat szerető és értő nézőket faragni […]

„A báb nem korosztály, hanem műfaj” mottó jegyében a Budapest Bábszínház az elmúlt tíz évben rendszeresen műsorra tűz kifejezetten felnőtteknek szóló (18+ besorolású) előadásokat. Ebbe a sorba illeszkedik Gardenö Klaudia Kár, hogy anyádat nem hoztuk el… című rendezése is, mely nem csupán a színház szlogenjét, hanem azt is kiválóan alátámasztja, hogy bizony a (nép)mese sem […]

Alföldi Róbert rendezésében humor és tragédia kéz a kézben jár.

Beszélgettünk a szakma szétpolitizáltságáról, az öncenzúra mértékéről, bezáruló kapukról, a tempó-ritmus kérdéséről, a színészek kiszolgáltatottságáról, és arról, hogy mire vágyna a jövőben, ha a körülmények megfelelőek lesznek és a belső iránytűje is szabad utat ad.

Nem egyszerű ma késő huszonévesnek lenni, és egészen máshogy nehéz, mint eddig volt.

Szokás naturalista életképnek mondani a Boldogtalanokat. Látszólag valóban az. Viszont, ha annak értelmezzük, azzal a drámát szűk karámba kényszerítjük. Nehéz feladat lenne megmondani, hogy Füst Milán drámája minek tekinthető: körül lehet írni, tudunk vele kapcsolatban (például valamiféle hiányállapotra utaló) jelzőket összegereblyézni, ám sok tekintetben csak a megérzéseinkre, az ösztöneinkre hagyatkozhatunk. A szereplők címben jelölt boldogtalanságának […]

Nem állítom, hogy értetlenül állok Tracy Letts drámájának népszerűsége előtt. Ha az életszerűséget, a koncentrált dramaturgiát tekintjük a hitelesség mércéjének, akkor persze nehéz komolyan venni az amerikai színész-író darabját. A Weston család borongós történetébe a szerző annyi krízist, defektust, konfliktust, elhallgatott titkot mixel, hogy arról még leltárt készíteni is nehéz.

A 2023. októberi izraeli tömegmészárlás óta sorra maradnak el a Batsheva Társulat turnéi, így egyre kevesebb a lehetőség külföldön is látni az együttest. Idén februárban viszont ismét elkezdődtek a vendégszereplések, ám az USA-ban a palesztinok mellett tüntetők az előadások és a Gaga-kurzusok bojkottjára szólították fel a közönséget, miközben Naharin alkotása, a MOMO osztatlan sikert aratott […]

Az idei, 25. Budapest Táncfesztivál koncepciója szerint a szervező Nemzeti Táncszínház azzal ünnepelte a programsorozat emberöltőnyi történetét, hogy színpadra léptette a táncművészet minden generációját. Szép – még ha nem is túlzottan eredeti vagy izgalmas – gondolat, ám nem árt egy kicsit a marketingszöveg mögé nézni.