„Közös a három német nyelvterületi előadás alapanyagában, hogy női szerzők írták őket, nem a színházi fősodorhoz tartoznak, és a társadalmi nagyképben alig észrevehető tragédiákat – amelyeket talán épp a hétköznapiságuk tesz láthatatlanná? – dolgoznak fel, analitikusak, társadalmi látleletet adnak, ám mivel a lélektani megalapozottságra építenek, elkerülik a leegyszerűsítő olvasat lehetőségét.”
Egy test mozgását két ellentétes tényező határozza meg: saját, belső ereje és mozgékonysága, illetve a közeg vagy az objektum, amiben vagy amin ezt az erőt kifejti. A két faktor kölcsönösen meghatározhatja egymást, és felszabadíthatja vagy korlátozhatja a másik fizikai lehetőségeit – a Budapest Bábszínház Stúdió ’26 elnevezésű, újgenerációs bábformákat felvonultató fesztiválján két előadás kísérletezik a […]
Tengelyként (Axis) egy fiúgyermek, egy fiatalember és egy érett férfi, valamint egy öttagú női kar mint áramlás (Flux): a Gangaray Dance Company kortárstánc-előadása egy szakralitás felé nyújtózkodó, tiszta gondolatot öltöztet hangokba, fényekbe, színekbe és mozgásba.
„Érvényes, vagy legalábbis érdekessé tehető megközelítési lehetőségeket tehát találunk bőven – ezért is olyan meglepő, hogy a Zug egyikkel sem kezd semmit, sőt, az aktualizáló törekvés érdekében súlyosan elhibázott módszertannal nyúl Móricz szövegéhez.”
De most miért kellett lekoppintani a filmet? Még a címe is ugyanaz, nem? És miért pont a homoszexuális Almodóvar munkáját veszi elő a Jurányi? Ami… tulajdonképpen micsoda is? Merthogy nem színház, az biztos. Van benne egyáltalán színpad? Na ugye!
Horváth Kristóf, egy „Cigány Művész” – ahogy a NEM RASSZISTA értelmiség gondol rá – kiáll a nézők elé, és azt mondja: „Azért lehetek itt, mert cigány vagyok.” Aztán nevetünk. Persze a gúny mögött ott húzódik az igazság: Horváth előadása valóban azért jöhetett el a Trafóba, mert Horváth Kristóf cigány.[1]
Recsegnek a csontok és folyik a művér. Bár a függönyt egy-egy percre behúzzák szolidan a gyilkosságok (majd később a darabolások) idejére, a Fóbia alkotói nem kímélik a közönséget. A rémült gyurmafigurákká maszkolt szereplőkkel, a fehér falakkal és a hidegséget sugárzó, kevés és személytelen berendezéssel kontrasztba kerülő mocsok, amit a hömpölygő erőszak hoz magával, (már-már fizikailag) […]
Tavaly azzal zártam az Angyalok Amerikában első részének (Küszöbön az ezredforduló) Radnóti színházi bemutatójáról szóló írásomat, hogy a Nagy Péter István rendezte kimagasló előadás erős várakozást kelt a második rész, a Peresztrojka műsorra tűzése iránt. Szerencsére ez a várakozás nemcsak bennem született meg – így egy év után Nagy Péter István színre vihette a Radnótiban […]
Milyen messzire kell menekülni Magyarországról, hogy valaki vállalni tudja identitását, elveit, saját magát? Biró Zsombor Aurél drámája szerint 1307 kilométer már elegendő. Ha Budapesten leszúrunk egy tűt, az 1307 kilométer sugarú kör áthalad Párizson, Harkivon, Stockholm külvárosán, a Peloponnészoszi-félsziget legdélibb csücskén egyaránt.
„A fesztiválnak vállalt célja, hogy népszerűsítse, illetve egyáltalán megteremtse a kortárs cirkusz hazai szcénáját, s mivel itthon a műfaj infrastruktúrája gyerekcipőben jár, a fesztiválprogram példamutatóan a minimális eszközhasználat koncepcióját követi.”
A két zeneszerző-karmester hét pontban foglalta össze javaslatait a hazai operajátszás újraszervezéséhez annak érdekében, hogy segítsék korrigálni a prózai és a zenés színház láthatósága közti egyenlőtlenséget. Pólya Emesével a központosítás megszüntetéséről és egy életképes kultúr-ökoszisztéma lehetőségéről beszélgettek.
„[A szerző] ideális jelölt arra, hogy komplex, tudományos módszerekkel nehezen vizsgálható témákat dolgozzon fel. A Színészet ideje – Színészettörténet négy esettanulmányában például jelentős magyar alkotók színészi játékán keresztül tekint a 20-21. század magyar színháztörténetére.”
