Thomas Irmer: Játék egy bestsellerrel
Rimini Protokoll: Mein Kampf
A könyvvel a színpadon ilyen könnyű kézzel bánni nyilván nem tekinthető tabuszegésnek. De ha nem az, akkor micsoda?
A könyvvel a színpadon ilyen könnyű kézzel bánni nyilván nem tekinthető tabuszegésnek. De ha nem az, akkor micsoda?
A szeretet sóvárgásában érnének össze a generációk? Vagy a bensőségesség újraélése lenne a záloga és feltétele a személyes megbékélésnek, a túlélésnek? Kérdések, kérdések…
Ezt a magányos fecsegést viszi színre az előadás azzal, hogy az író voltaképpen magával beszél.
Raut nem az egyszeri, időben-térben már távoli történet megidézése érdekli, hanem a gyűlöletkeltés mechanizmusa, eszköztára és mindebben a média szerepe.
Az igazi kérdés, hogy mivel is kell szembenézni. A megtorlással vagy – talán sokkal inkább – a megsemmisüléssel?
…soha nem lehet egyértelmű, hogy ki beszéljen az áldozatok és/vagy túlélők nevében vagy őérettük.
A legfontosabb jelrendszerré a színészi test válik…
Így aztán mégis elbukik Tartuffe, a szemforgatonc. Vagyis persze nem.
Egy csomó megfeneklett sorsú ember téblábol a színpadon, s az élet vagy éppen kiszúr velük, vagy már kiszúrt, vagy ki fog szúrni.
…átélhetővé válik „az apák története”, elmondhatóvá az elmondhatatlan, interiorizálhatóvá az átörökített trauma, ami új beszédhelyzetet teremt…
Csakhogy ezek a darabok – más-más okból és mértékben – célt tévesztenek…
Ezért jó tehát a Parental Ctrl, mert érvényes tud lenni minden generáció számára, ha kicsit is tükörbe néz.