Napról napra

TARTALOMJEGYZÉK

Az öreg színész nem tagadja le a korát. Az öreg színész az öregségre gyúr. Ritmust vált, mert egészen más érdekli, és erre nem lehet felkészülni. Az a színházi kultúra, amely eldugja az öreg színészt, a saját önfelszámolásán dolgozik.

Míg napjainkban a bábszínpadon több előadás is az öregedés, öregség témájára fókuszál, az élő testeket felléptető színházi műfajok a tárgy szempontjából visszafogottnak tűnhetnek.1 Az alábbiakban (szerkesztői felvetés nyomán) az öregedés színpadi megjelenítésének néhány elméleti és történeti aspektusát vizsgálom. Minthogy szövegem számos esetben nyugati példákkal dolgozik, emellett főként női alkotókra koncentrál, csupán témafelvetés és lábjegyzet lehet.

Mi az, amit csak egy idősebb táncos, egy idősebb test és lélek tudhat? Mit jelent a test öregedése azoknak, akik a testükkel dolgoznak? Hogyan használja el az embert a hivatásos tánc, és mi kell ahhoz, hogy ez ne történjen meg? Miért dolgozik egy alkotó idősebb táncossal? És ha már ennyit mondogatjuk: egyáltalán létezik-e idős táncos? […]

„Tudom, hogy öregasszony vagyok, és szeretetotthonban lakom – de érzem, hogy kislány vagyok Írországban.”

Láthatóvá válnak a ráncok, a megereszkedett bőr és a petyhüdt izmok, mintha az idős táncosok testi valóságának megmutatása egyik oldalról az őszinte felvállalás, másik oldalról a szembesítés elkerülhetetlen része lenne.

Aktív öregkoruk és életművük tiszteletet vívott ki számukra, fontos alakjai maradtak idősen, betegen is irodalmi életünknek. Olvasóik szeretetétől kísérve fejezték be földi útjukat.

Danuta Szaflarska ma 101 éves lengyel színésznő elsősorban filmjeiről ismert, az 1946-os Tiltott dalok óta mintegy 50 filmben szerepelt. Ugyanakkor Lengyelország számos színházában fellépett: a krakkói Stary Teatrban (1945–46), a łódźi Teatr Kameralnyban (1946–49), a varsói Teatr Współczesnyben (1949–54), Teatr Narodowyban (1954–66) és Teatr Dramatycznyban (1966–1985). 2010-ben csatlakozott a Teatr Rozmaitości társulatához.

Kifejezetten ifjúsági közönség számára még ma is viszonylag kevés színház, illetve (többségében független) társulat készít előadásokat, bár az utóbbi 6-8 évben érezhetően megnőtt ezeknek a produkcióknak a száma.

Ilyet én egyetlen más hazai színházi fesztiválon sem láttam: az alkotók múlhatatlan figyelemmel kísérik a programot reggeltől estig, épp csak a saját előadásuk közben nem ülnek a nézőtéren.

A POSZT-on a tapasztalatok szerint, csupán két társulat – a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi – rúghat labdába. Marad a kisvárdai fesztivál, amely viszont lassan kifullad. Hiányzik tehát a megmérettetés lehetősége.

De miért csak néma szemtanúk vagyunk, miért nézünk passzívan, miért nem nyújtunk baráti jobbot, segítő kezet, ha arra van szükség?