Napról napra

Az évad bemutatóinak sűrűjében időnként felbukkannak egészen különleges vállalkozások. Én legalábbis ennek tekintem Juhász Kata közösségi táncelőadását és Réti Anna lakástáncszínházát. Mindkettő első fecske a maga műfajában, ha nem tévedek, és mint ilyen, meglehetősen periférikus, a fősodortól messze eső kísérlet, ezért is keltették fel az érdeklődésemet.

A miniévad keretében a két tagozat három-három, két nagytermi és egy stúdióelőadással mutatkozott be. A Harag György Társulat az idei évad két bemutatóját, a Sorin Militaru rendezte Bernarda Alba házát és Hatházi András Tom Dugdale rendezte Tizenöt próbálkozás a színészetre című egyszemélyes játékát, illetve az elmúlt évad egyik legkiemelkedőbb produkcióját, a Bocsárdi László által színre […]

A kaukázusi krétakör előadása Anca Bradu rendezésében sem csak a szűken vett tanulságról szól. Sokkal inkább az élet összetettségéről, kiszámíthatatlanságáról, gazdag tarkaságáról, ahol az egyetlen biztos, bár néha megingó pont Gruse embersége, amelyet Tasnádi-Sáhy Noémi különös erővel jelenít meg. A természetes, magától értetődő tisztesség erejével. A nyílt, ártatlan, érintetlen lelkek erejével.

A Kékszakáll címen futó operai példázat nem felrázni kíván, csak felmutat egy példát, megmutat egy csípős beszólásai miatt is figyelmet érdemlő nőt, aki kiemelkedik, egy nőt, aki nem hajlandó beállni a sorba. És azzal, hogy kiáll – önmagáért és a sorból – fel is szabadítja sorstársait.

Ha a nők jutnának társadalmi privilégiumokhoz, és a férfiak kerülnének alsóbbrendű helyzetbe, az éppen olyan vacak lenne, mint ami most van. Ilyesmiről szól Robert Merle regénye és a STEREO Akt előadása is.

Szenteczki Zita bábrendező ebben az évadban két regényt is színpadra alkalmazott. Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről című művéből csinált monodrámát az Örkény Stúdióban Bíró Krisztával. Juhász András intermédia-művész és a DoN’t Eat Group közreműködésével pedig színháztörténeti kísérletet hajtott végre: színpadra állították Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényét. Színészekkel, táncosokkal, zenésszel, filmesekkel, hegesztőprojektorral. Legalább […]

A félkegyelmű elbeszélői stílusa kedvez tehát a mai színpadra állítási „trendeknek”: könnyű szétszabdalni a cselekményt, kivenni belőle, amit a koncepció megkíván, önálló művet kreálni a fragmentumokból. Valódi kincsesbánya, amely azonban a maga teljességében adaptálhatatlan. Noha életre kelteni a szereplőket és újonnan értelmezni a művet valódi kihívás az alkotók számára, a szöveg súlya óhatatlanul ránehezedik a […]

Az a színházi nyelv, amelyen Vidnyánszky Attila legjobb és legfontosabb alkotásai megszólalnak, csupán az előadás egyik – és nem feltétlenül a legfontosabb – rétegének tekinti a szöveget. Ezek a nagy lélegzetű produkciók nem szöveginterpretácók, hanem egy központi gondolat, eszme, ideológia köré épített asszociációs rendszerek; a képzettársítások lehetőségét pedig változatos akusztikus és vizuális eszközök teremtik meg.

Elképzelhető, ahogy Jeles András írta egy azóta is megvalósulatlan színházi laboratórium lehetőségéről elmélkedve, hogy egy mű úgy jelenjen meg a színpadon, hogy egyetlen sor sem marad benne az eredetiből, mégis megszólal az egész. A Forte Társulat ezzel az elgondolással gyökeresen ellentétes alapelvet követ, mely szerint hangozzon el minél több az eredeti műből, viszont változzon meg […]

Mikor a színpadra ért, arra gondoltam, tipikus huszadik századi énelbeszélő. És megint utólag: kafkai, de nem csak. Az a szürkésen átlátszó irodista, akinek irodalmi műben kell szerepelnie ahhoz, hogy valaki végre észrevegye, és ha ez megtörténik, szinte mindenki úgy érzi, hogy tulajdonképpen a saját tükörképét látja.

A vígszínházi előadás szemsimogató vizuális közhelyeiből már tudnunk kell: nem Tolsztoj művét látjuk. Csalás, szemfényvesztés, hogy a neve ott van a színlapon, szerzőként. Az előadás kezdetén négy konferanszié is (bármelyikük lehetne Pierre Bezuhov, de egyikük sem az) arról elmélkedik, hogy hogyan lehet három órában eljátszani a Tolsztoj-regényt. Természetesen sehogy: az egyik konferanszié teátrálisan el is […]

Ha színházba járó felnőtteket szeretnénk nevelni tanítványainkból, azt elsősorban nem a kötelezők színházi kiváltásával tudjuk elérni. De ez nem azért van, mert ezek ne lennének elég jó művek. A kérdés inkább két részre bontható: hogyan szerettessük meg a színházat, illetve milyen drámákat olvastassunk az iskolában?