Napról napra

A függőség ábrázolása szinte egyidős a nyugati színház történetével. Elég, ha a görög drámák eredetére, a Dionüszosz-kultuszra gondolunk. Dionüszosz a bor, a mámor, a termékenység istene, az őt ünneplő tömeg pedig dionüszoszi felajzottságában elvarázsolt nézővé, tragikus karrá változik át, és így hozza létre azt, amit Nietzsche „drámai ősjelenségnek” nevez.

Összefügg-e egymással kreativitás és addikció? Segíthet-e a színészi munkában a pszichológus? Ezekről és hasonló kérdésekről beszélgetett DEMETROVICS ZSOLT pszichológus, addiktológus, kulturális antropológussal és NOVÁK ESZTER rendezővel PROICS LILLA kritikus.

Aki már ennyi előzetes tudással kezdte nézni a vígszínházbeli Premiert, s netán Eszenyi Enikő magánéletének bulvársajtóból ismert epizódjairól is vannak emlékei, az óhatatlanul eljátszhatott a gondolattal, hogy ez az előadás tartogat-e színházilag bármi érdekességet, vagy inkább a főszerepre kézenfekvő választásnak tűnő Eszenyi Enikőre lesz kihegyezve.

A drog rossz. Ezt már általános iskolában megtanítják mindannyiunknak, rengeteget hallunk róla a médiában, ezt mondják nekünk a szüleink is. Hogyan lehet ezt az egyszerű és önmagában igen sekély és érvénytelen kijelentést árnyalni? Erre ad egy lehetséges választ a Széttépve a Belvárosi Színházban.

Schilling Árpád egyszer azt mondta, hogy amikor a színházi szakma ott feszengett Halász Péter önfelravatalozásán a Műcsarnokban, nem értve a gesztusban rejlő iróniát, na, akkor halt meg a magyar avantgárd.[1] Hová tűntek avantgárd hagyományaink? Elmentek a Squattal együtt New Yorkba? Rosszabb napokon úgy tűnik, igen. A József Attila Kör kerekasztal-beszélgetésén a Trafóban viszont hat fiatal […]

Azt szokás mondani, hogy ma már nincs tabu, „mindent szabad”, de vajon tényleg ekkora lenne a belső és környező szabadságunk? Körkérdésünkben kortárs színházcsinálókat és gondolkodókat kérdeztünk arról, mit jelent számukra a „radikalitás” a színpadon 2019-ben Magyarországon. Hiszen ha Brechttel együtt hiszünk a néző kizökkentésének fontosságában, akkor azt is tudnunk kell, hogy szerinte minden korban és […]

Nem is az az igazán érdekes, hogy mi a különbség egy modern és egy posztmodernbe hajló Shakespeare-feldolgozás között, hanem sokkal inkább az, ami a gyökeresen eltérő koncepciók dacára egyformán foglalkoztatta mindkét alkotócsapatot.

Az értelmiség haláltánca az utolsó taktushoz közeledik, mert a tehetetlenség, a passzivitás és a konyhafilozofálgatás végül mégiscsak felülkerekedett a tehetségen. Éppen abból eredően, hogy „a Platonov” jelenségként értelmeződik, tartom különösnek, hogy éppúgy, akárcsak Ascher előadásából, itt is kiíródik a történetből a generációs olvasat, pedig ehhez a látlelethez fontos volna tudni, hogy mi vezetett idáig.

Nem tematikus válogatásra hívta a temesvári magyar színház az UNITER román kritikusait és a magyar kritikus céh tagjait, a háromnapos programot végignézve mégis azzal az érzéssel utaztam el Temesvárról, hogy csupa a nőket középpontba állító, női szerepeket, életlehetőségeket körüljáró előadást láttunk.

A kirívó nemi egyenlőtlenségeket mutató francia statisztika után felmerül a kérdés: vajon Magyarországon hogy áll a helyzet a női alkotók (drámaírók és rendezők) tekintetében?

Két olyan táncestet is láthattak a budapesti nézők tavasszal, amelyen több évtizedes, az együttesek repertoárján rég nem szereplő koreográfiák kerültek újra színpadra. Amerikában nagy hagyománya van a táncrekonstrukcióknak, de az utóbbi években Európában is egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az elveszett vagy elfeledett művek újjáélesztésére. De vajon mi a valódi jelentősége, értéke ezeknek az előadásoknak, és […]

A mozgó testekkel térbe írt műalkotások, azaz a tánckoreográfiák megőrzésére, újjáépítésére, fennmaradására az elmúlt évszázadok során a legkülönbözőbb mértékben volt igény, szükség és lehetőség és alkotói szándék. A „konzerválásra” ez utóbbiaktól függően több kifejezés született: felújítás, átdolgozás, új betanulás, rekonstrukció – a szavak konkrét jelentése világos, ám az általuk jelölt értelmezési tartományok közti határok nem […]