Nem sok emberről mondható el, hogy harminc éve áll egy társulat élén, de TOMPA GÁBORról igen, akit 1990. november 1-én nevezett ki Andrei Pleșu kulturális miniszter a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójának. Pár nappal az Európai Színházak Uniójának kolozsvári fesztiválja után, a Pesti Színház II. Richárdjának főpróbahetén erről a három évtizedről faggatta őt NÁNAY ISTVÁN.
Nagy pillanatokra, nagy hősökre, nagy formátumokra nem biztos, hogy szükség van. Ahogy láttunk már nagyon sok kábítószeres tripet is, ócska jellemeket, véglényeket, a kisember elmúlását. Mintha az előadás e két végpont között keresné a saját Shakespeare-olvasatát. Ahol megfér egymás mellett a fennköltség, a pátosz és a hétköznapi, a semmilyen, a zsigeri.
Shakespeare II. Richárdja nem a legismertebb angol dráma, és többnyire ritkán játsszák a színházak. Ha már Shakespeare, akkor vagy egy nagytragédia, vagy egy könnyedebb komédia. Ha már történelmi dráma, akkor a III. Richárd. Esetleg valamelyik Henrik. Pedig a II. Richárd épp azt mutatja meg, hogyan csúszik be a tragikum a történelmi színpadra, és hogyan lesz…
„Szeretem a színházat!” – üvöltik Az én kis hűtőkamrám szereplői, ám mondandójukat árnyalja, hogy némi noszogatásra, egy pisztoly csövével szembenézve teszik ezt. A Játék a kastélyban professzionális színészeit ugyan fegyverrel nem fenyegeti senki, de ők is színházat kényszerülnek játszani, hogy szorult helyzetükből menekülhessenek. Úgy látszik, néha amatőröknek és profiknak egyaránt nehéz szeretniük a színházat –…
Az egyikük még csak most ízlelgeti a pályát, a másikuk, ahogyan ő mondja, színházi veterán. Ami összeköti őket: szerepek és a székesfehérvári Vörösmarty Színház. Egy folyamatosan építkező társulatról, előadásokról, pályáról BALLÉR BIANKA és DERZSI JÁNOS színművészekkel MARTON ÉVA beszélgetett.
A Desiré 2019-es plakátján egy mutatóujj látható, ahogy átlyukasztja a papírt – ennél plasztikusabban nem is lehetett volna ábrázolni azt a jelenvalóságot, amit az előadások megcéloztak, s ami a jelmondatban is kifejeződik: „right here right now”. A fesztivál jobb pillanatai egyébként nem is az átszakítottság állapotát idézték meg, hanem magát az átszakítást, azt a pillanatot,…
Márton Dávid több mint tizenöt éve csinál előadásokat valahol a prózai és a zenés színház határterületén. A Magyarországon született zenész-rendező a kilencvenes évek közepe óta él Németországban. Eleinte Berlinben dolgozott mint zongorista, többek között Ostermeier, Marthaler és Castorf rendezéseiben – így „keveredett” a színházi világba a korszak legizgalmasabb műhelyein keresztül, és ma már köz- és…
Van valami olyan potenciál a színházban, ami miatt gyakran úgy érezzük – legalábbis mi, a dolgozói –, hogy valóságos változást képes előidézni mind az alkotók, mind pedig a nézők életében. Erika Fischer-Lichte 2005-ben megjelent könyve, a Theatre, Sacrifice, Ritual: Exploring forms of political theatre (Színház, áldozat, rítus: Kutatás a politikus színházi formákról) ezt a lehetőséget…
A Színikritikusok Díja 2018/2019 10/2 A 2018. évi tartalomjegyzék 2/53 CIKK, TANULMÁNY, ESSZÉ ADORJÁNI PANNA–TASNÁDI ISTVÁN Nem a sikernek van receptje, hanem a népszerűségnek 12/2 Levélváltás Barabási Albert-László A képlet című könyve apropóján ALBERT DOROTTYA A probléma barátja 4/29 A táncdramaturgia kontextusáról és diskurzusáról Az én rendszerváltó előadásom 11/2 Körkérdés: Barda Beáta, Bérczes László, Darida…
Amikor az ízlés és a kultúra plafonálódik, megjelenik a trash, és mindaz, amit cikinek, szégyellnivalónak, gáznak, gagyinak, trének és nevetségesnek tartunk, hirtelen inspirációforrásként kezd működni. A trash szó szerint szemetet jelent, átvitt értelemben az haute couture, a magaskultúra és a magasművészet érméjének másik oldalát jelöli.
