Rendkívül fárasztó három órán keresztül a képzőművészeti galériák végtelenített körforgásban játszott videoalkotásainak mintájára ismételgetni egyetlen jelenetet.
A produkció alapszinten működik, mentes a koncepcionális túlkapásoktól és értelmetlenségektől.
A magyar ugar – ahogy Adytól tudjuk – „lehúz, altat, befed”, mert a tehetetlenségi nyomaték nagy erő, főleg, ha van hozzá némi bódító pótszer is.
Borbély Szilárd drámája olyan rég letűnt világba vezet vissza, amely – kemény törvényei dacára – a maihoz képest aranykornak számít.
A kis magyar függetlenedés tuti módja ez: a politika tesz rád, mert nem vagy érdekes a számára, az ellenzék pedig nem lát benned aláírásgyűjtéssel-élőlánccal megvédendő utolsó bástyát, így végre talán békén hagynak, és nyugodtan dolgozhatsz.
Félő, hogy ha valakiben nincs eleve mély vagy friss élményként a darab, a négy színész alakításában nehezen követi a sokszereplős shakespeare-i kavalkádot és bonyolult viszonyrendszert…
