A Vidnyánszky Attilára jellemző komplex-látomásos színházi nyelvezet ezúttal nehezen áttekinthető, zajos kavalkádban, Olekszandr Bilozub zsúfolt, mindenfelé osztott-tagolt-szintezett díszletében mutatta magát.
…csak óvatosan ezekkel a boldog végekkel! Nehogy, ahogy egykoron a cikkek végén kötelező volt a vörös farok, most a színházban legyen kényszer a…
…a színpadi masinéria elemei, a színek, a fények, a hangok, a zenék, a zörejek, az effektek meg a Nemzeti pazar színpadtechnikája szinte maguk alá temetik a megjelenített drámai tartalmakat.
Szikszai Rémusz legújabb rendezése – amely Tom Stoppard abszurd drámáját dolgozza fel – rizikós vállalkozás. Éppen azt a vonását tekinthetjük ugyanis egyik legfőbb erényének, mely mindent elrontó gyengesége is lehetne.
Mivel állandóan gyanakszunk, hogy az identitáskeret, amelyet magunknak verítékes munkával megszereztünk, érvényét veszti, olyan válságba keveredtünk, ahol nem a cél, hanem a valamivé válás és az identitások csereértéke vált érdekessé.
…az előadás katartikus végén, amikor a szereplők megszabadulnak a múlt hazugságot jelképező maszkjaitól és ruhadarabjaitól, „koporsóba” (mely ezúttal egy fém olajoshordó) kerül a papi reverenda és a rusztikus-zsinóros „nemzetieskedő” mellényke is.
A hajdani, prostitúcióra kényszerített álcselédek története a mában azáltal válik érdekessé, hogy az egykori sorsok mai színésznők sorsába lényegülnek át.
