Az döntött, hogy mindkettőnknek egyformán tetszett-e az adott előadás, aztán rangsoroltunk, érveltünk. A vidéki utak alatt az autóban hosszan próbáltuk meggyőzni egymást, ha eltért a véleményünk, de a végső, közös listára már csak azok az előadások kerültek fel, amelyek mindkettőnk egyetértő támogatását bírták.
Tulajdonképpen nem történt semmi rendkívüli ezen az estén. A közönség egy színvonalas, jó hangulatú beszélgetést hallhatott színházról, életről, közéletről.
A Ballare és a Solus Christus kétessége mellett a Tánckánon megmutatta, megfelelő kezekben egy központi forrásokkal megtámogatott emlékév is lehet elég inspiráció. Mégis valahogy szebb történetnek hangzik Horváth Csaba esete Bartók Bélával.
Az Elfolyó idő egy művészeti reflexív játékot, az Ajtók kilincs nélkül pedig egy történelmi traumafeldolgozást vesz alapul. De az érvényes kiindulás vajon érvényes előadást is szül automatikusan?
…a felnőttek gyakran gondolják, hogy nem nekik szól a bábelőadás (…) – de amikor az előadás során felnőttként is részévé válnak a játéknak és a végére kap valamit a szívük, akkor talán még nagyobb hatása lesz az élménynek. Ezért is gondolok úgy magamra, hogy régen színész voltam, most pedig álruhás színész vagyok, aki meglepetésszerűen támad.
Nincsenek hangsúlyok, nincs intimitás, nemhogy szerelem; mindent elhadarnak, eldühöngnek, kiszalad a vér a folyton imára kulcsolt, égnek emelt kezükből, és vége.
Mókusmező az álmok netovábbja. Zöld sziget, közel a városhoz, ide vágyódik a műszaki fordító nő nevelt fiával, a városi dzsungelből. Ám az álmoknak ára van, nem is akármilyen.
A valóságban sérülékenyek és kiszolgáltatottak vagyunk. Nem úgy, mint a mesében, ott azok lehetünk, akik lenni akarunk.
Pass Andrea előadásait receptre kellene felírni: az egyiket a kamaszoknak, a másikat gyakorló szülőknek. De könnyű szórakozásra ne számítson senki, az író-rendező sokat csiszolt dialógusai akkor is fájnak, ha közben nevetünk.
