Napról napra

Nincsenek hangsúlyok, nincs intimitás, nemhogy szerelem; mindent elhadarnak, eldühöngnek, kiszalad a vér a folyton imára kulcsolt, égnek emelt kezükből, és vége.

Mókusmező az álmok netovábbja. Zöld sziget, közel a városhoz, ide vágyódik a műszaki fordító nő nevelt fiával, a városi dzsungelből. Ám az álmoknak ára van, nem is akármilyen.

A valóságban sérülékenyek és kiszolgáltatottak vagyunk. Nem úgy, mint a mesében, ott azok lehetünk, akik lenni akarunk.

Pass Andrea előadásait receptre kellene felírni: az egyiket a kamaszoknak, a másikat gyakorló szülőknek. De könnyű szórakozásra ne számítson senki, az író-rendező sokat csiszolt dialógusai akkor is fájnak, ha közben nevetünk.

Kiss Csaba ismeri a szabályokat, és azt is tudja, hogyan szegje meg őket.

Érvényes megközelítés lehet ez is, hogy nem aktualizálnak, hiszen a darab éppen az időtől és helytől független emberi történéseket állítja középpontba.

Színházi látásmódjuk, stílusuk és gondolkodásmódjuk sokban rokonítható, így csak idő kérdése volt, hogy Horváth Csaba rátaláljon Bernhardra és szövegeinek érvényes megközelítésére.

…a legtöbb Shakespeare-hősnek van valami fogyatékossága vagy egy nem látható problémája. Ez utóbbiakat megfordíthatnánk, úgy, hogy a testükön válna láthatóvá a problémájuk, és a szellemük lenne hibátlan. Amikor majd egyszer ezzel tudok a színpadon foglalkozni, akkor nem a sérültségemről fog szólni az előadásom. És ha ez sikerül, akkor ezzel az adottsággal is meg tudok bűvölni […]

Rend és erő van ebben a produkcióban. És a vele való találkozás óta csak erősödik az a sejtés, hogy amit ebből a szövegből ki lehet hozni, azt ki is hozták belőle. Sőt.

Alonzo King a ballettre egyfajta tudományként tekint, mely az energia és a fejlődés egyetemes és mértani elvein alapszik, s egy olyan új mozgásnyelv létrehozására törekszik, mely a klasszikus balett technikáiból indul ki.

Hogyan fogom ezt feldolgozni? – kérdezi kétségbeesetten a sokat tűrt Recsord Rables, Honoshország kulturális minisztere. Mintha csak a számból vette volna ki a szót – hasít belém a gondolat a nézőtéren –, hiszen ember legyen a talpán, aki vissza tudja adni azt az eszement tobzódást, amit Bodó Viktor és Mózsik Imre színpadra álmodott az Átriumban […]

Ez az előadás nem arról szól, hogy az élethazugságok a velük való szembenézés nélkül belénk rothadnak – egy asszony személyes tragédiáját kapjuk…