Nem a premiert, hanem a rákövetkező előadást látom. Fel is tűnik a közönség hangulati másfajtasága. Minden harmadik ember arcán reménykedő jókedv, olyan, amilyet hangversenyek gyülekező publikumán lehet időnként észrevenni. Ez a „Most majd mindjárt jó lesz!”-érzésének kissé réveteg mosolya. Sejtenek valamit? Nézzük hát!
A magyarországi néző számára meglepő, hogy a volt jugoszláv tagköztársaságok színházai mennyire nyíltan és bátran vállalják a politikai állásfoglalást. Nem, vagy nemcsak aktuálpolitikai kérdésekben, hanem általában az emberi jogokkal kapcsolatban, melybe beletartoznak olyan „kényes” ügyek, mint a nemek közti egyenlőség vagy a menekültekkel kapcsolatos bánásmód kérdése is.
A Desiré Fesztiválnak minden évben van egy önálló címe, vagy legalábbis mottója, idén ez a „Lupus in fabula”. Ha a farkast emlegetjük, fel fog bukkanni, bár persze eszünkbe juthat Pilinszky Van Gogh című verse is: „Világ báránya, lupus in fabula, / a jelenidő vitrinében égek!” Hogy ki az a „lupus”, hogy a színház kit vagy […]
Zentán fontos tapasztalatban van részünk. „Az ünnepet általában megünneplik” – vagyis az ünnep nem ráadásként követi a munkát, ellenkezőleg: szükséges része annak. A Kamarafesztről írunk, és azon túl, hogy az ünnepet a színház kultikus természeteként értjük, lássuk gondosan végzett intézményi feladatnak is.
Szinte közhely (nem is halljuk gyakran cáfolni), hogy akár szűkebb, akár tágabb környezetünkön nézzünk ma végig, az alkotáshoz rendelkezésre álló térről megállapíthatjuk, hogy az bénítóan szűkös. A tehetetlenségben pedig nyilván úgy tűnik, eredmény sem lehet, ami miatt ünnepelhetnénk. Zentán fontos tapasztalatban van részünk. „Az ünnepet általában megünneplik” – vagyis az ünnep nem ráadásként követi a […]
A halálnak sok formája lehetséges, és ez a kiszámíthatatlanság rémisztő. Az idő múlása és az időskor az elkerülhetetlen halálra emlékeztet, amit olykor hosszú, lélekölő folyamatok előznek meg. Ezzel szembesíti közönségét a Stúdió K Színház legújabb előadása, az Elengedni nehéz.
„Elmondok mindent úgy, ahogy volt” – mondja Horatio a Nádasdy-féle fordítás szerint a Hamlet legutolsó jelenetében. Pontosan ez történik ifj. Vidnyánszky Attila első katonás rendezésében: Horatio elmesél mindent, úgy, ahogy volt – de szavak nélkül. Ifj. Vidnyánszky Attila mozgásszínházként álmodta meg Shakespeare klasszikusát, s bár ez a műfaj alapvetően távol áll a Katona József Színház […]
„Hadd induljak ki egy könnyen kezelhető hipotézisből (…). A mai magyar színházi mezőben sem előadások, sem színházak nem képeznek nempolitikai tekintélyt, csak néhány mester; és nincsenek új mesterek.”
Elsőre ijesztőként hathat a lengyel kortárs gyerek- és ifjúsági irodalomban érzékeny és humoros meséiről is ismert Marta Guśniowska történetén alapuló, Ha már lúd… családi előadás témamegjelölése: adott egy depressziós lúd, aki úgy véli, semmi értelme nincs az életének. Minden más állat szerint viszont van, és ezt az értelmet mindegyikük a maga aspektusából világítja meg. A […]
Azért szeretem ezeket a 2in1 kritikákat, mert az egymás mellé helyezett, ezáltal különleges fénytörésbe kerülő előadások szinte rögtön párbeszédbe kezdenek. Bár az is igaz, szerkesztőnek (nézőnek, kritikusnak) ritkán van ekkora „szerencséje”: novemberben két olyan bemutató is akadt, mely egy kedves – és a fiúunoka életében fontos szerepet játszó – nagypapa elvesztéséről szól.
Az első, generációváltásról szóló dossziénkban pályájuk elején járó rendezőket, dramaturgokat is megszólaltattunk, akik külföldi munkatapasztalatokról beszámolva színházi szocializációjukról is beszéltek.
Közel negyven előadás, köztük hat magyar nyelvű szerepelt idén októberben az Országos Színházi Fesztiválon (a FNT-n) Bukarestben. Sűrű tíz nap, ami alatt kihirdették a fővárosi Nemzeti Színház igazgatói pályázatát, és felavatták a világ legnagyobb ortodox katedrálisát. A román államkasszából pedig még mindig hiányzik 30 milliárd euró.
