Napról napra

A 30. Hangosítóban azt próbáljuk meg körbejárni, milyen szempontok alapján mutatnak be kortárs külföldi darabokat magyar társulatok, és hogyan lehetne elősegíteni, hogy minél több ilyen bemutató szülessen.

Egy család sokféle lehet. Különbözhetnek a tagok létszámában, a nemek arányában, világlátásukban, és abban is vajon érdemes-e a történetüket színpadra vinni. A Szkéné két kortárs magyar darabot mutatott be tíz nap és megannyi apró eltéréssel.

Liam Scarlett tragédiája kapcsán két szélsőséges álláspont feszül(t) egymásnak: az egyik az életművet a kirobbant botrány, az etikátlan, erkölcstelen magatartás fölé próbálta emelni (…), míg a másik az oeuvre, a művészeti teljesítmény és a karrier megsemmisítését kívánta kikényszeríteni.

„Táncosként arra tanítottak, hogy mondj »igen«-t mindenre. Mert így vagy versenyképes, és így nem veszíted el a lehetőségeket. Szóval, amikor valaki nagy hatalommal bír, és azt kéri, hogy tegyél meg valamit, arra vagy beprogramozva, hogy megtedd.”

A családállítás kölcsönvett technikáját remekül használja a játék, Beaumarchais történetei alkalmasak is egy-egy hős számonkérő vagy elbocsátó-megbocsátó jellegű megidézésére. S közben persze, míg Almaviva ténykedését járjuk körbe, föltárul saját, rétegzett életünk ezer elbukási lehetősége is, úgy, hogy végül „nagy expozíciót érezzünk” a megbocsátásra.

A Nórát játszó Nagy Dorottya alakítása sem a babafeleség-elméletre épül, a Helmerrel (Bokor Barna) való viszonya sem ezt tükrözi. Másfajta alá- és fölérendeltség mutatkozik meg kettejük kapcsolatában: a végtelen kiszolgáltatottság, amit Nóra ideig-óráig megpróbál jókedvvel, játékossággal elfedni talán még önmaga előtt is.

Ez az előadás az, amire régóta vártunk. Élő, súlyos, igazi.

Íratlan szabály a (tánc)színházban, hogy ha már feltétlenül szükséges, csak az gondolkodjon a nézők helyett, akinek vannak gondolatai.

Szereplői bátrak, nem finomkodnak se egymással, se magukkal, de velünk, nézőkkel/olvasókkal sem. Párhuzamos monológokként induló kis történeteket látunk, melyek nem a végtelenben találkoznak, hanem annál sokkal hamarabb, s ráadásul a szemünk láttára.

A Kilencnek hirtelen szezonja lett: játsszák Temesváron, és a járvány alatt a Budapesti Operettszínházban is próbálni kezdték, a bemutató szeptemberben várható.

A Budapesti Skizo ijesztő könnyedséggel vetíti egymásra a 90-es évek kábítószertől ködös, élőhalott világát és a jelenünk humán értelmiségének egy általános életérzését. Az aktualitást az adja, hogy az arcunkba tolja: nincs aktualitás. Eltekintve ugyanis a külsőségektől, egyszerűen évtizedek óta egyformán rohadunk.

Az úrhatnám polgár ezúttal egy felkapaszkodott, politika által megcsinált újgazdagról, a kövérkés, esetlen és hiú, uborkatermelőből oligarchává lett Mészárosról szólt. A Mészáros vezetéknév nem hangzott el az előadásban – iparági pletyka szerint nem hangozhatott el –, csak a keresztnév: Máté. Mivel Mészáros Máté alakította, parádésan.