Napról napra

Nemzedéke egyik legmarkánsabb színésznője. Szókimondó, bátor, egyszerre karcos és érzékeny jelenség. A legendás Máté-osztályból startolt a pályán, az Örkényben volt gyakorlaton, és három évadot töltött a színházban, ahol elbátortalanítóan  hatott rá a sok Kossuth-díjas kollégája.  A műhelymunka örömét a Csizmadia Tibor vezette egri társulatban találta meg.  A Vígszínházhoz, ahol hat évig volt társulati tag, ambivalens […]

Csakhogy ez az este, itt és most – földgolyót behálózó, szociális esemény. Nem várnánk így talán, ha nem volna a színház orvosilag „tiltott gyümölcs” ma, s nem éreznénk némi titkos büszkeséget, hogy – egyelőre – kicseleztük a bajt.  Együtt vagyunk.

Alice Csodaországban című abszurd meseregényét 1865-ben írta Lewis Caroll. Példátlan karriert futott be a mű már a maga korában és azóta is. Talán azért olyan menő ma, mert fejre állított logikájával és szürreális szereplőivel a hatalmat bírálja, és az egyén szabadságát élteti. Tengely Gábor a Budaörsi Latinovits Színházban rafinált családi verziót rendezett.

A Trolletetés direkt trash. Nemcsak tematikailag, hanem esztétikailag is. Néhol megbicsaklik a lendülete, illetve nem tudja elkerülni az önismétlés veszélyét, de aztán egy hirtelen ritmusváltással újra belendül.  

Bár látszólag pofonegyszerű a párhuzam lakhatási szempontból a hetvenes évek és a jelen között, a Kádár-kori környezet mégis eltávolítja a nézőt, ami pedig az amúgy bitang erős történetet is meggyengíti, illetve azt a látszatot kelti, mintha semmi se változott volna…

Egy olyan műnél, ahol az ablakon bemászás, a hallgatózás, a meglepetésszerű megjelenés, a rajtakapottság bohózati paneljei szervezik a cselekményt, ez a képi, sarkított fogalmazásmód frissítően hat. (…) Ez a fajta színházi fogalmazásmód természetes kötőanyagként működik az egyébként nagyon különböző intenzitású és habitusú színészi alakítások között.

…a mű nem veszti el vallásos tartalmait attól, hogy a jelenre vonatkoztatható. Isten és a belőle következő erkölcsi szempontrendszer megmarad annak, ami, absztrakciónak a létezés körül. S a mindennapiság és az általános metafizikai szint közti átlépés nincs elmosva, sőt, folyamatos ütközési felületet jelent, amit mindenekelőtt Lót alakja jelenít meg.

Zümmög a légy, amíg le nem csapják. Halljuk mindkettőt, ami lehetne kedves teátrális geg – de több annál. Azért több, mert a lehető legérzékletesebben mutatja azt az alkotói szándékot, amely közel akarja hozni Csehovot a mai nézőkhöz.

Az egyik legjobb mozgású és legszebben beszélő hazai színész. Versenyszerűen tornázott, versmondó versenyeken szerepelt, mielőtt a színjátszás felé vette az irányt. Huszonkilenc éve a Katona társulatának oszlopos tagja. Többnyire hangsúlyos epizódszerepek találják meg, de időnként nagy feladatokat is kap – az idei évadban kettőt is: ő alakítja a Tanítót A fehér szalag, illetve Nérót a […]

Milyen furcsa, hogy a színházi nevelést hívták a konferenciákon segítségül, amikor a múzeumpedagógia, a vizuális nevelés sok aspektusában sokkal közelebb van ehhez a területhez; talán ha onnan közelítünk, magától értetődőbb, hogy hogyan engedjük el a történetközpontúságot, hogyan adjunk teret és engedélyt az absztrahálásra.

A Budapest Bábszínház két januári bemutatója nem is állhatna távolabb egymástól: klasszikus vásári kétkezes a kisebbeknek és szürreális meseköntösben is szókimondó, korszerű bábszínház a nagyobbaknak. Barna Zsombor személyén kívül gyakorlatilag csak egy közös a két előadásban: így vagy úgy, de repkednek a pofonok.

Ha a szereplők kiáltani tudnának, kiáltássá táguló szájukon keresztül ki tudnának menekülni, de senki nem kiált. Ahhoz valamilyen egzisztenciális kapcsolat kellene a valósággal, de ilyen kapcsolatuk nincs. Mert álvalóságot hisznek valóságnak, pontosabban álvalóságnak hisznek egy másik álvalóságot, kapcsolatuk ezzel van.