Napról napra

Évad végi számvetésünkben kollégákat és alkotókat kérdeztónk az évad örömeiről, botrányairól.

Az meg a magyar színházak közelmúltbéli kommunikációs baklövéseinek kontextusában egyenesen ámulatba ejtő, hogy a Csokonai Színház nem gondolta némán kibekkelni, míg a házat ért támadás lecseng. Bátor és szakszerű ismeretterjesztő kampányba fogtak, melyben a darab és a készülő előadás esztétikájáról tájékoztatták az érdeklődő közönséget.

…egy nem tudom, ki által eldöntött, nem tudom, ki által aláírt, milyen céllal, milyen módon, kegyként osztogatott, leginkább kapcsolatokon, ideológiai egyezéseken alapuló, korrupt rendszerben vagyunk.

A Benne vagy a pitiáner országrontás feketekomédiája: egy mindennapi anyagi gondokkal küzdő kisvállalkozás és egy sündörgő hivatalnok korrupt összjátéka. Mintha az élet írta volna, olyan valóságos, és olyan precízen van összerakva, mint egy svájci automata óraszerkezet.

A bibliofil Peter Kien professzorról szőtt groteszk történet egy megkapóan karakteres előadásban tárul elénk, a szöveg ezúttal magával ragadó természetességgel olvad össze a koreográfiával, másfelől a rendezés vizuálisan is új elemekkel operál, megteremtve ezzel egy iróniával átitatott, lidérces atmoszférát.

Merthogy Béresék addig-addig csempészik vissza a Liliomot a Carouselbe, amíg az már-már megszűnik autonóm műnek lenni. Ha elvonatkoztatunk helyszínektől, határozottan az az érzésünk támad, hogy nem egy amerikai musicalt látunk, hanem a Liliom Babarczy-változatát, megzenésített formában.

A focit, a chiantit és a tiramisùt szereti, a hízást meg a rossz kritikát viszont nem; képes jól próbálni és tud írni is a próbafolyamatokról. Ez mind-mind kiderül Máté Gáborról a Színházi naplók olvastán.

Magassarkújukból elegánsan kilépő emberek. Makulátlanra vasalt zakó hajtókáját peckes mozdulattal igazgató emberek. Buliszerkójukat levető, fehérneműs emberek. A keménykalap „súlya”alatt faarccal bámuló emberek. Haljelmezben táncoló emberek… A nem a ruha teszi az embert mondás az életben sem feltétlen, a színpadon pedig kicsit sem igaz.

Mintha a Tar által koncentrikus körökben fölrakott epizódok motívumaiból csak a számukra legkedvesebbeket próbálták volna új struktúrába rendezni. A körökből egy-egy tárcsát elmozdítottak, de hogy az ábra valahogy mégis kijöjjön, új vonalakkal kötötték össze az elszakadt részeket, kölcsönadva egy-egy figurának egy másik alak akcióját, szavát vagy tulajdonságát.

Az identitáskeresés feladata nehezül erre a névtelen nőre, aki anyák, nagyanyák, dédanyák és egyéb felmenők átörökölt traumáin keresztülgázolva próbálja megfogalmazni, hogy ki is ő valójában.

Botos Bálint író Botos Bálint rendező keze alá dolgozott: laza, de jól használható alapanyagot kínált egy olyan előadáshoz, amely sokféle rétegből összeszövődő színpadi nyelven szólal meg, és amelynek a verbalitás így csak egyik, a többivel nagyjából egyenrangú alkotóeleme.

Én leginkább abban a szélvédett helyén kuporgó magányos lényben ismertem magamra, aki makacsul igyekszik csukott könyvébe temetkezni.