Napról napra

Az Ismeretlen Kutatása eredményessége nem a munkabemutatók eredményességén mérhető. Ezek közül a prezentációk közül sok nem nevezhető előadásnak, hiszen nem is ezzel a céllal jött létre (…). Még az sem garantált, hogy a kutatásnak hosszú távon materializálódó eredménye lesz. A jövő kockázattal jár.

A jelentésben is többszöri utalás történik a résztvevők és általában a táncházasok listázására, ami abból a célból készült, hogy részben megfélemlítsék és elriasszák őket a táncház látogatásától, részben hogy a potenciális együttműködőket beszervezzék.

Fabók Mancsi régi-új előadása nem juttat minket új, nagy felfedezésekre a világ folyásával kapcsolatban, viszont felhőtlen ötven percet nyújt:  szabadon és vidáman mesél nekünk a… teregetésről.

A Pesti Színház előadása, Valló Péter rendezése alatt volt bőven időm töprengeni a darabválasztás lehetséges motivációiról, szereposztási lehetőségekről, kényszerekről, kompromisszumokról…

Hogy kik vagyunk valójában, ez egész életünk legnagyobb rejtélye. Más-más ember mellett másképp vagyunk szerelmesek is: folyamatosan alakítjuk egymást, a másikon keresztül pedig magunkat. A Júlia kisasszony éppen ezekre a – sokszor észrevétlenül is hétköznapjaink részét képező, de – bonyolult kapcsolati (és társadalmi) viszonyokra, dinamikákra hívja fel a figyelmet, amelyek személyiségünk meghatározó elemeit alakítják.

Ellenmű, fricska, vitairat, pamflet, látlelet, emlékmű – ilyen és ezekhez hasonló fogalmak repkednek az ember fejében a Hodworks bemutatóját, a Délibábot nézve. A két, nagyobb egységre tagolt produkcióban ott sorakoznak a koreográfus, Hód Adrienn (dramaturg-alkotótársa ezúttal is: Szabó-Székely Ármin) egyes markáns, félreismerhetetlen stílusjegyei, s mint megszokott: megannyi új, friss motívum. Meg kacaj és gyász.

Szinte a pályája elejétől „tudom” a nevét, de voltak hosszabb periódusok, amikor láthatatlanabb volt számomra.  Jelenleg társulati tag Székesfehérváron. A színház a tavalyi év végén mutatta be a Az ember tragédiáját, melynek egyik különlegessége, hogy négy rendező állította színpadra a drámát. Ennek kapcsán beszélgettünk a Tragédiáról, színházról Kuna Károllyal.

Talán túlzás volna azt állítani, hogy a Leláncolt Prométheusz  bemutatása színházi öngyilkosság vagy legalábbis masszív kísérlet, ám azt leszögezhetjük, hogy a darab olyan súlyos veszélyeket rejt, amelyek láttán egy kevésbé kalandvágyó rendező azonnal visszavonulót fújna.

A panziót úgy hívják: Víg Gulág. A telefon lemerül – mármint le a vízbe. Hlesztakov bányamérnök-hallgató. Hashtag Szorocsinci. Mohácsi János Gogol Revizor című szatíráját rendezte Szombathelyen.

A Színház folyóirat februári számában több cikket szenteltünk a megfigyelők / megfigyeltek témájának. A kiindulópont Kelemen Kristóf Megfigyelők drámája és előadása volt, mely a szexuális orientáció és az ügynökkérdés összefüggéseit vizsgálja a hatvanas évek Magyarországán.

Hogyan beszéli ki az elmúlt száz év történelmi traumáit a magyar színház, és milyen céllal teszi ezt? Kinek van igénye a szembenézésre? Melyek a hangsúlyos témák, és van-e, ami tabunak számít? Mitől több a múltfeldolgozás a múltábrázolásnál? Hogyan lesz az egyéni történetek feldolgozásából közösségi-társadalmi múltfeldolgozás? Mi jellemzi a múltfeldolgozó előadásokat, vannak-e alapdilemmák, és vannak-e alapkonszenzusok?

Az első reakció a döbbeneté, a veszteségé, a sokszínűség helyére pöffeszkedő egyféleség veszélyétől való félelemé, mely a szabad gondolkodást és önkifejezést megannyi kulturális területen fenyegeti.